Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-09 / 213. szám

1992. szeptember 9., szerda SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 7 Feltárják Szent István bazilikájának déli oldalhajóját Japános tusrajzok a Balatonról Egy tájképfestö vallomásai A Szent István által alapított középkori királyi bazilika déli oldalhajójának a feltárását kezdték meg a régészek Szé­kesfehérvárott. Kralovánszky Alán, a feltárás vezetője — a város középkori történelmi emlékeit immár három évti­zede kutató tudós — el­mondta, hogy az idén a déli oldalhajó egyik felét, jövőre pedig a másikat, valamint a délnyugati tornyot tárják fel. o A munka során 1993-94 fordulójára várhatóan ismertté válik valamennyi olyan építé­szettörténeti, műszaki adat, amely lehetővé teszi majd egy dokumentumokkal alátámasz­tott országos pályázat kiírását a nemzeti emlékhely megter­vezésére, valamint biztosítja a feltárt terület esztétikus, kultú­rált, időt álló bemutatását. Erre egyébként nemcsak saját történelmünk, múltunk tiszte­lete kötelez bennünket, ha­nem nemzetközi kapcsolata­ink ápolása is, hiszen tizenöt mai európai államból szár­maznak azok a királynék, akik a hajdani bazilikában esküd­tek, akiket ott koronáztak, il­letve temettek el. A Szent István által alapí­tott, a Mennybe felvett Szűz Mária tiszteletére emelt bazi­lika kora Európájának egyik legimpozánsabb építménye, valóságos technikai csoda volt. A leírások és az eddigi feltárások bizonyítéka szerint 80 méter hosszú és 35 méter széles, 55 méter magas, 8000 ember befogadására alkalmas épület volt. Másodlagosan fel­használt római kemény mész­kövekre épült. Feltárása a múlt század óta szinte folya­matosan tart. Felszínre hozott maradványait először 1938- ban mutatták be, amikoris a hajdani impozáns építmény­nek a háromötödét tudták az addigi ásatások eredménye­ként láthatóvá tenni. Székes- fehérvár millenniumi ünne­pére, 1972-re az újabb feltá­rási eredményekkel kiegé­szítve ideiglenes jelleggel rendezték az akkor „rom- kerfnek nevezett területet. © A végleges rendezéshez, az impozáns építmény bemu­tatásához azonban szükséges a déli oldalhajó feltárása. Csak az ott előkerült építé­szettörténeti adatok alapján lehet ugyanis egységes kon- zerválási és építészeti bemu­tatási módot találni. A legú­jabb feltárások és a levéltári dokumentumok azt igazolták, hogy Szent István bazilikáját a XIV. században, Károly Ró­bert uralkodása alatt átépítet­ték, majd pedig Mátyás király saját sírkápolnával bővítette. A régészek a korábbi feltá­rások során megtalálták Szent István sírhelyét és kultuszhe­lyét, valamint a XII. századi díszes szószék helyét, s a 12 épített sírbolton kívül újabb három — téglából, illetve kvá- derkőből rakott — sírt tudtak pontosítani. E sírokban nem voltak halottak, illetve csont­vázmaradványok; az egykori királyi temetkezőhelyen csu­pán III. Béla és felesége, Anti- ochiai Anna sírját tárták fel. © Középkori történelmünk je­les helyének idei kutatását a székesfehérvári megyei jogú város önkormányzata, a Mű­emléki Felügyelőség és a Mű­velődési Minisztérium anyagi támogatása, valamint a Nem­zeti Emlékhely Alapítvány lét­rejötte tette lehetővé. Thuroczy Zoltán a hatvanas években hosszú hallgatásra kényszerített politikai elítélt, természetelvű művész. Átélt szenvedései képeinek — leg­inkább tájképek — fojtott drá- maiságot, kirobbanó dinami­kát adnak, még ha a tavaszi rügyfakadást festi is. Ez az el­lenállhatatlan erővel feltörő szenvedély teszi emlékeze­tessé lendületes dinamikájú, erős színellentétek — legin­kább a vörösök és sárgák — árnyalataiban tartott, nagy színpászmákkal festett, konst­ruktív olajképeit. 1935. március 18-án szüle­tett Budapesten. Tanulmá­nyait 1953-56 között a Kép­zőművészeti Főiskolán Hincz Gyula, az egri Pedagógiai Fő­iskolán pedig Jakuba János és Bíró Lajos mesterek keze alatt végezte. A forradalom de­rékba törte festői pályafutását. Műterme egyébként Kispes­ten volt. Képeinek fő témája sokáig a főváros környéki kis­település, mint ahogy életé­ben is meghatározó szerepet játszott a régi Kispest ma már múltba tűnt hangulata, az ott élő emberek közeli, baráti tár­sasága. Kompozícióinak javát azonban mindig tájképei ad­ták. Általuk formálódott mély természetszeretete, amely ma már némely képén kétségbe­esett vádirat a természet pusztulását előidéző környe­zetszennyeződés ellen. Az erdő, a holttá váló Duna-part, a néhány vastag gyökereit kétségbeesetten az ég felé táró, élni kívánó, megcsonkí­tott öreg fa jajkiáltás az embe­rekhez. Még az évszakok friss Ártéri erdő (olajfestmény) megújulása is olykor drámai küzdelmet takar néhány meg­határozó vonással karakteri- zált balatoni akvarelljein, lelkét feszítő belső szenvedélyének kivetítődésein is. A megnyug­vás ritka pillanatait csupán néhány japános finomságú tusrajz őrzi a Balaton-parti ná­dasokról („Vízparton’). Kísérteties börtönélményei­nek drámai visszaidézése a sötét színekkel festett „Kivég­zés előtt", egy halálraítélt kis család ábrázolása, amelyen tetten érhető a magyar festő­hagyomány Munkácsytól Kosztéig húzódó vonulata is. Bánat című képe felesége alakját idézi Modiglianira em­lékeztető átírásban. Brestyánszky Ilona Zöldhatáron át tért haza a sorsüldözött Halálnak kapuinál Kevesen voltunk. Mert kit is érdekel ma a költészet maga? Hangulat: mi, alig egy fél tucat emberi gondolat, sors, tapasztalat ülünk a mozimúzeum nézőterén. (Irodalmi est, Barátság Iro­dalmi Kör.) Jobbra tőlünk, meghúzódva a színpad előtt menzeli hős, sze- kus-ütlegektől megfáradt magyar, kiskunhalasi szü­letésű román állampolgár ül. Benne a világ megta­pasztalásának egyik pesz- szimista vetülete. Mert lehet-e más véle­ménye Papp Sándorérdélyi költőnek élete nehezéről, háta mögött ilyesféle úttal? Hogy kétévesen Nagyvá­radra került, hogy aztán a várost kiszakították önnön testéből s lett román föld, hogy kétes szándékú fel­cser kötötte infúzióra, s táp­lált belé nem túl humán és nem túl gyógy-szereket. így lett a nagyváradi magyar­ból nagyváradi román. Amit azután, kiváltképpen kis­kunhalasi születése okán nem nézett jó szemmel a diktátor: Ceau. S válogatott pribékei ezt tudtára is ad­ták, rendszerint gumibottal súlyozva nemtetszésüket. így megy ez. Papp Sándor beszél. Kaposváron a református gyülekezeti házzá vissza­változott mozimúzeumban. Az életéről beszél. És mi, alig egy fél tucat emberi gondolat, sors, tapasztalat hallgatjuk őt. Megpróbálva azonosulni a három-négy éves kisgyerekkel, akinek első tanítómestere a koldu­lás volt. Az egykori üveg­csiszoló munkással, aki időközben leérettségizett, színiiskolás lett. Verselt is, kevéssé örömtelin, így a kolozsvári katonai törvény­szék ítéletével a nagy- enyedi fogházba vettetett, öt évre s hat hónapra. Pró­báljuk megérezni a zöld ha­tár felé igyekvő költő vilá­gát, akinek két társát le-, őt magát térden lövik. Jelenleg albérletben él, munkanélküli-segélyből, és szeretné kiadatni legalább az első kötetét. Amihez már kapott némi ígéretet. Fiam, te sohasem leszel gazdag ember, mert túl jó a szíved, mondta neki egy­szer édesanyja. Nem lett. Én is csak egy féreg va­gyok, aki eszik, iszik, sza­porodik, mondja ő magáról. És hozzáteszi: de azért szeretnék valamit alkotni, amire büszke lenne a ha­zám. És költ ő. Számkivetettségről, sors üldözöttségről, halálról ír. Főleg a halálról. Nagyon gyakran arról. Ezeket el is mondja nekünk. Lapozgat füzetében. Kettesével, minden második lapra ír csak, oda nem üt át annyira a durván rányomott toll. Az egy életen át a halál kapujában a halálra váró magyar költő tolla oda már nem üt át annyira. Föláll. Megköszöni ittlé­tünket. Elindulunk haza. Ravi Shankart hallgatok. Meg Jan Garbareket. Fé­lelmetes zene. Balassa Tamás GEGECSÖ A romos pálinkafőzde körül rozs­dával behúzott bádoghordók, pattant abroncsok a nyúlszar- szárazra összetöppedt szőlőszemek. A cefreszagú délutánt egy szódásszi- fonját elhagyta műanyagcső uralja, arasznyi hosszú, savófehér, s egyik végén napmelegtől kérgessé változott gumikorong. Ott fekszik a diópácos asztalon, kecskedarazsak kilátóhelye. Pontosan követhető a tüllszárnyak röptette testek mozgása, érzékelhe­tőbben, mint a Balaton-parti tömeglük­tetés, a lassú vitorlák, a jegenyék haj- ladozása. A püspöki jószágkormányzóság hajdani birtokának közepén áll a felvi­dék legnagyobb présháza-pincéje: há­tulról ráfut, elfedi a hegy, előtte azon­ban kiterjedt teraszos udvar, szélfogó­val, meszelt madáritatóval, fává nőtt jázminnal, három-négy évenként elfa­gyó fügefával, amely azonban tavasz­ról tavaszra megújul, levendulával, tárkonnyal. A rozmaring hiányzik. Pe­dig anélkül egyetlen felvidéki szőlős­gazda sem élhet meg. Az nem lehet, hogy itt, amíg a papi birtok növényei tenyésztek, ne lett volna néhány dé- zsás rozmaring, csak letörték, ellop­ták, tövét kiszárították. Mondom a tulajdonosnak, hozok rozmaringhajtást, és nézem, mint tör­nek szilánkokra a fénysugarak a moz­gékony darázsszárnyakon. A pincébe beállhattak a szőlőhordó társzekerek: most vagy ötven szemé­lyes körasztal a helyén, a faltőben gönci hordók, prések, dugózó gép, vincellérszerszámok. S régi megma­radt eszközei, tárgyai. Ami még föllel­hető volt a környéken. De ezeket nem használhatták a Cholnoky testvérek, apjuk, a városi duhaj notabilitás nem ilyenhez szoktatta őket. Sívó nyarakon ezt a házat bérelte népes családjának a főjegyző úr. Ő Veszprémben, a fiai itt és az arácsi kocsmákban ittak, s promenádon és kokettériákban udvaroltak a gyógyhely mellbeteg, láztól izzó kisasszonyainak. Akkor már élt a fügefa: félig puhult termését a másnapos gyomor meg- nyugatására használta László, meg arra, hogy a természettudós bátty ülepe alá. csúsztassa a kiadós este- bédnél... Az arácsi szabadstrandra nem lehet kutyát vinni. Itt sosem szerették a ku­tyákat. Már a három testvér is elverte maga mellől a kóbor, fürdőzni vágyó ebeket. Hajnóczy sem szerette, aki cellaszobája polcán állandóan ott tar­totta Jenő nagy földrajzkönyvét. Igen, ha a borókát, tuját, füzet lespricceli egy kutya, elhal a fa kérge, leperzselődik a levele. A strandot, ahonnan puskalövéssel jelezték, hogy hajnali früstökre készül haza a három fiatalúr, látni lehet a ház teraszáról. Ha lettek volna lakói az épületnek, innen láthatták volna azt a csődületet, amely körbevette az óriás termetű Hajnóczy Pétert. Amikor rosszul lett. Az alkohol gyengítette le a szerveze­tét, s az enyhe mellhártya- és tüdő- gyulladás ölte meg. Köhögött, nem ju­tott levegőhöz. A felesége szódaszifon csövet dugott le férje torkán, azzal szívta le a slejmet, tisztította a tüdőt a váladéktól. De urát orvos sem tudta megmenteni. A városka kórházában boncolták. Halotti .maszkot senki nem tudott csi­nálni róla. A boncnok, aki nap mint nap a házunk udvarába települt drinkbárba jár kávézni: sietve készítette el s Hajnóczy Péter emlékének adta ki a jegyzőkönyvet. Nem szeret szesztől puffadt tetemet trancsírozni. A darazsak a gégecső műanyagját rágják, állapítom meg, s figyelmezte­tem a sárgán világító ház tulajdonosát. A napokban egérfészket bontottam ki — feleli —, Komfort-feliratú nejlon- zacskókból állt. Errefelé újabban már a vörös mókusok sem félnek. Hinnem kell O.-nak. Tegnap éjszaka kiültünk a sétálóutca betonkávájára, a Cholnoky-ház alá, megbeszélni, hogy milyen lenne a három Cholnoky-kiad- vány. Veszprém készül, hogy tudo­mást vegyen szülötteiről. Mindhárom fiú külön kötetet kap. Dugó leült mö­génk, majd elfeküdt, szokása szerint a kakukkfűágyas közepében (merthogy kedvét leli az illatos növények szagol- gatásában, a kertünkben is rendre a szibériai ternye egérszürke szigetében szöszmög), amikor O. egy állatkára fi­gyelmeztet. A volt takarékpénztár lépcsőházá­nak kukái közül trappol elő a mókus, ide-oda cikázik az éjjeli járókelők hosszú csizmás lábai között, majd be­telepedik, kutyabosszantóan, a bánáti fás babarózsa és a sárga moharózsa közé. Nem hittem O.-nak, nem a sze­memnek. Még a dühödt pulinak sem, hiszen általában patkányt kerget, és macskákat ver. Mókusok tehát vannak. A parkban, amely közepén álló épü­letben valamikor dolgoztam, s a he­lyiek csak Davidiumként ismerik, élet mókusok. Azokat etetve ért a telefon­hír, hogy Hajnóczy meghalt, és a ké­rés, hogy segítsek intézni a temetke­zési vállalatnál a Pestre szállítást. Nem akartam (mertem! — javítom magam) megnézni. Az arcátlan szob­rászok egyébként se találtak alabást- romgipszet a maszk-levételhez. Hajnóczyt életében egyszer láttam. Szép férfi volt. Nagyon szép. És a nők is, akik körülvették. A New York kávé­házba jött egy könnyű rőt bundás nő­vel, nagy társaságban — de csak ket­tejüket figyeltem. A tükrök közül léptek elő. És a közelembe ültek, konyakozni. A szőke asszony a hátán hagyta a bundát, aztán apró vállrándítással a szék karfájára ejtette. Akkor csattant el testetlen arcán a pofon. Hajnóczy ütötte meg, áthajolva az asztal már­ványlapja fölött. Arcon csapta. Nagy volt a tenyere. A nő lezuhant a földre, a mókusszőrbunda utána. Haj­nóczy egy mozdulattal emelte fel mindkettőjüket, s ismét ütött. Az asszony vonítva sírt. De néhány perc múltán már csendben ültek, és szörpölgették italukat. (Utólag E. tudatosítja bennem, hogy még volt egy alkalom, amikor láthat­tam: az egyetlen szerkesztőség, ahová szerettem bejárni, a régi Mozgó Világ, lerobbant helyiségei mindig nyitva álltak a szerzők előtt. Onnan vágódtam ki, amikor egy taxiból ki­szállt apró írógépével egy kóválygó férfi. De nem ez lepett meg. Hanem- hogy selyempapírba csomagolt süte­ményeket egyensúlyozott egyik tenye­rén. Krémesek volta, azokra tud úgy tapadni a zizegő papír! Óvatosan vitte — de kinek?) Lemegyek a darazsakhoz, látom, az eresz alatt a fészkük. Konyakot csöp­pentek a gégecsőre, dühödten támad­nak. Igen, ez az a hely, ahol László első regénye, a Piroska játszódik. Ő sem tudott magánál kevesebbet írni. Mit kezdjek ezekkel a kopár megállapí­tásokkal? Géczi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom