Somogyi Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04 / 157. szám
1992. július 4., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Szász Endre illusztrációival Ezeregyéjszaka Friss festékillat száll a mélykék bársonykötésű könyvből, az Ezeregyéjszakából. Az Auktor és a Dunakönyv kiadók nagyszabású vállalkozásaként ismét kézbe foghatjuk az arab népi irodalom gyűjteményét, amely ind, perzsa, ókori mezopotámiai, óegyiptomi zsidó és keresztény alapokat is tartalmaz. A magyar nyelvű teljes kiadás csaknem hetven éve, hét kötetben jelent meg. A mostani első kötetet továbbiak követik majd, ugyanis a kiadók négy évre tervezték a hatalmas mesegyűjtemény újrakiadását. Az egzotikus Kelet világába Kállay Miklós ma már klasszikusnak számító fordítása révén juthatunk el. A fordítás a francia orientalista, Mardrus munkájából készült. A nevezetes leány, Seherezáde meséit Szász Endre illusztrálta. Bár az illusztráció megzavarhatja a közönség és az író találkozását, a neves művész mégis vállalta ezt a munkát. — Elég öreg vagyok ahhoz, hogy nosztalgikus lehessek — jegyezte meg mosolyogva a festőművész a Tv 2-n bemutatott rövidfilmben. Az emberiség kultúrkincsének évszázadok óta szerves részét képező könyvről elmondta: gyermekkorában ugyan olvasta, s most, hogy felkérték az illusztrálásra, ismét kézbe vette. Először úgy érezte, ez nem irodalom, később viszont — csakúgy, mint a tökmagevést — nem tudta abbahagyni. Valahogy így lehetett a rajzokkal is. Dúsan aranyozott, szebbnél szebb illusztrációi fokozzák az olvasás élvezetét... Az Ezeregyéjszaka újbóli megjelenésének apropójából készített portréfilm a várdai napokról is mesélt. Sokan úgy gondolták, a világ végére költözött Szász. Pedig „csak” hazajött; Somogyba. A kúria körüli öreg fákat szerette meg. Úgy érzi: mindegyik egy-egy egyéniség. A tiszta levegő, a nyugalom legalább tíz év többletetet adott életéhez. Most. a csönd a legfontosabb; és — mint ahogy megjegyezte — a szellemiség is tisztább itt, vidéken. Szász Endre pályája első felében több mint 600 könyvet illusztrált. Közülük több díjat nyert. Az orosz klasszikus művek is őrzik keze nyomát. Örült ezeknek a munkáknak is, hiszen az óriási példányszám ismertté tette. „Törléses” technikával készült festményei, grafikái, porcelánlapjai, vázái, önmaga tervezte bútorai, ékszerei után most az Ezeregyéjszaka világában is találkozhatunk vele. Bár azt vallja: az élet — a művész élete is — csupán egy villanás, mégis, ha belefeledkezünk Sehrezáde meséibe — Szász Endre illusztrációiba — érezzük: „...szolgáljanak a régiek regéi tanulságul a ma élőknek azért, hogy lássa az ember azokat az eseményeket, amelyek másokkal történnek és nem vele; akkor tiszteletben tartja majd és megszívleli a letűnt nemzedékek szavait és mindazt, ami velük történt, és megjavul.” Lőrincz Sándor G. Nagy llián Virágtilalomban Mikor az éjszaka havasan fényes, Hold-lámpással az Isten keres valakit. A hangot keresi, mit a lélekbe rejtett: visszhangját az IGÉ-nek, mit a lélekbe rejtett. Itt, ezen a tájon, a könnycseppnyi hazában keres mindig valakit. Talán Sinka Istvánt virágtilalomban kereste akkor is, Csoóri Sándornak virágtilalomban. Megható örök staféta: az ifjúság kezében megint a Lefejezett Rózsa! Most, milyen Tavaszunk lesz? Szabadon színes? Milyen Tavaszunk lesz? A színek szabadsága rátör-e végre a sunyi februárra: a korszakká vadított hónapra? Lesz-e miénk: mindenkié a színek hatalma?! Fekete-fehér körök Darvas Ferenc kötetéről Darvas Ferencnél is érvényesül az igazságtartalma annak a sokszor idézett megállapításnak, hogy a második kötet mutatja meg igazán a költőt. Mármint azt, mennyire képes beváltani az első ígéreteit, továbbvinni a kezdeményezéseket, s túllendül-e a köznapi tapasztaláson. Első, Koráll- színű ég (1990) című kötetéről e lapban azt írtam, hogy müvei alapján „nem a nagy küzdelmek költője”, inkább a köznapi dolgokról szól belső hittel. A Fekete fehér körök olvasása nyomán ezt annyival ki kell egészíteni, hogy gazdagabb tartalommal és mélyebb gondolatisággal ír. Bármennyire bízik az emberekben, akármilyen meggyőződéssel vallja a szépség és a jóság esztétikai és erkölcsi követelményét, azt nap nap után látnia kell, hogy vannak kivetkőzöttek, mai Káinok és új Drakulák (Bűnösök). Az ember embernek farkasává lehet, s a megértés helyén, a megbocsátás helyett a gyűlöl- ség burjánzik. Darvas látomásverseiben szinte az Apokalipszis lovasaiként jelennek meg a másoknak rosszat, bajt okozók. Pedig nem botokra, tatári vadságra van jelenünkben szükség, hanem arra az együtthaladásra (összefogásra), amit a történelem kínál tanulságként. Husángok című költeményének ez a záró része; népek, nemzetek álljátok útját gyűlöletnek haragnak testvérek vagyunk egy isteni jogon védték és védjük keresztény Európát. A múlt és a jövő kapcsolódási pontja a jelen, a napi úton — tanácsolja Darvas — ennek tudatával illő haladni. A földi rossz és a bajok ugyan elkeserítik, szólásra ingerük, nem csupán az emberség, a jobbra váró belső hit miatt is (Hűség-halál). Várni kell, ahhoz pedig a vallás erősítő támaszára is szükség van. A Fekete fehér körök kötet egyik jellemző vonulatát alkotják a hitből született versek (Hozsánna Urunk, Kék Krisztus, Béke van szívemben). Jól értsük, a hit, a vallás Darvas számára nem menedék, hanem olyan szilárd terrénum, ahonnan szembenézhet a mindennapok kihívásaival. Szeretetten, érzelemdús szavai mögött mindig ott érződik a rajongás, a boldogság utáni vágyakozás. Olyan szigetet szeretne, ahol állandó a béke, a virágzás, s ahol értéke van a szónak. Mert a fekete-fehér körök nála a betűhöz, a leírt szavakhoz való vonzódást jelentik. Természetes — mondhatjuk —, hogy a versíró tisztelettel közeledik a könyvekhez, mert így — ha időlegesen is — kiemelkedhet a hétköznapok forgatagából. Az emelkedés persze csak úgy történhet, hogy viszi magával gondjait, sérelmeit, bánatait. Hiszen a köznapi dolgok állandó forrásai Darvas lírájának. S hogy mily erősek, azt jelzik a költő tervei: dolgozik a következő három kötet anyagán. Laczkó András Folyamat múlás (mintha párbeszéd lenne) Eljutottál ím a vizek partjára, de sehol sem látsz hidat, hajót vagy révészt. A túlpart ködében meleg fények zsonganak. Közben pedig a víz suhogó, zuhogó sodra hirdeti, hogy múlik, egyre múlik az idő. Jön, érkezik, egy sóhajtásnyit villan, aztán már a mesz- szeséget göngyöli — és eltűnik szemed elől. Minek jöttél hát a múlás partjaihoz? Talán látni akarod a bizonyosság szikláit a másik parton? Azok a rideg kövek, ott, a bizonyosság? Kongatásukat elnyeli a köd, de szilárdságuk a fény billentyűit is szóra bírja — szikrákat gyújtva. De minek incselkedsz azzal, ami igazában nincs is? Hiszen az időt csak azért teremtettük, hogy legyen mozgásterünk gondolataink, vágyaink világában. Tudom, már Lucretius megállapította: „...időt nem is érzékelhet az ember — Másképp, csak mozgás révén...” Ez a mozgás az élet teljessége. Fénylő idő és homályba merülő múlt egyúttal a legígéretesebb jövő. A jelen csak a lehetőségek villogása. Tengernyi idő a parttalan hullámzásban. És a lüktető ár olykor elmos mindent. Azért az ember nem hagyja magát. Mindenki megismeri és kiméri a maga idejét; ha másképp nem, hát ösztönösen. S amíg értelme győzi, meghódítja a jelent önmagának. Ez kevés. Az időt egész valóságában élnünk kell; sőt át kelj élnünk mindenestül. Én már nem kötözködöm sem a múlással, sem az idő korlátozó erejével. Nem akarok senkit legyőzni — legföljebb önmagamat. Nem áhítozom semmiféle dicsőségre. Az állandóság partjain megvetem a lábam — a víz meg hadd folyjon szabadon. S ha majd az ár alámossa a partokat, beszakad alattam a jelen bizonyossága. Hiába kongat már ezután a harang — tudom, szava már nem hozzám szól. Bennem és köröttem már csönd van. Az időt nem méri sem a harangszó, sem a csönd. Hiszen nem is vesszük észre, mikor léptünk be az időbe; de azt sem, mikor lépünk ki varázsköréből — az időn-kívüli- ségbe. * * * Az időt nem mi múlatjuk — csak mi mozgunk a végtelen folyamatban. Am gyakran alig érzékeljük, hogy bennünk és velünk mikor ballagdál az idő, vagy mikor száguld vad iramban. Nem ismerjük a mértéket, csak sejtjük. A belső idő sugallatára. — S arcunk legtöbbször a biztató holnap felé fordul. A holnap az ember örök álma — és az ember álmaiban mindig hűséges marad önmagához. Örüljetek, fiatalok, mert álmaitok a világ kiteljesedése! A tegnapok fényei megszürkülnek, hiszen méhükben hordják a holnapok végtelen csapatát. Olyan holnapok utasait, akiknek arcán sápadt holdfény imbolyog. De mennek, határozottan és együtt az úton, az ígéretes holnapok felé. Vissza vagy előre — mindig ugyanazt az utat járjuk; akár tétova a léptünk, akár testte- lenül sodródunk az idővel. Ugyanaz a sors, ugyanaz a pillanat igéz meg. Az Ut sohasem ugyanaz! A szándék, a ritmus, a környezet nagyon hasonló. Emlékeztet és biztat. A kövek, a kimért távolságok ugyanolyannak látszanak — mégis mások. Mondd: mi a legkedvesebb időtöltésed!? Foglalatosságaid mögött mindig fölismerik igazi arcod. Mosolyával, fintoraival együtt. Félárnyékban, fél ragyogásban. Hiszen ami ténykedésedben van — az már soha többé nem lesz. Még akkor sem, ha valaha valóságosan volt. Szándékunk és hitünk türelemmel várja a maga teremtő, újraszülő idejét. Mert egyszer mindennek eljön a maga pillanata, a saját ideje, önálló korszaka. S akkor a hullámok megcsitulnak; csak a sodrás áramlik a mélyben. És minden újra meg újra más formát ölt. Madáchra emlékezvén: „Nem az idő halad: mi változunk”.
