Somogyi Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. július 18., szombat Több mint 200 év után a villám végzett vele Tölgyhalál KŐkúton Kivágták a kőkúti erdő legvénebb fáját. — Még a föld is megrendült, amikor kidőlt... — mondja Jubák János aki kidöntötte. Társai tisztes távolból figyelték; iszonyú lett' volna ha zuhantában, göcsörtös ág-karjaival bárkit elér... Meghalt az öreg tölgy: — még tavaly villám csapott bele és elszáradt. Kivágása törvényszerű volt: már csak eltakarították a fiatal cserjék közül. — Negyvenöt percig dolgoztam rajta a motorfűrésszel míg sikerült átmetszeni a törzsét... — mutatja a fanyűvő termetű vállalkozó a Hus- quarna-281-est. Van az embereim között favágóverseny díjazottja is, de ettől mind húzódozott. Tizenhét év alatt negyvenezer köbméter fát termeltem ki, de ilyen nagyot még soha... Fiatal akácés gyer- tyán-suhángok között fekszik az öreg tölgy. Koronája a hedrehelyi Dél-Zselic téesz erdejének tarvágása felé mutat. Megmérték: törzsmagassága huszonkét méter, s majdnem két méter átmérőjű a tő. Levágott ágaiból húsz köbméter „egységes” tűzifát termeltek ki Jubák János emberei. Évgyűrűinek száma — megszámoltuk — kétszáztizenhét — tiszteletet érdemlő korról tanúskodik. — Szép, csak kissé „hár- tyás” a törzse — mondja Jubák János. A fa szívéhez közel jól látszik a pudvásodás. — Ha nem volna benne ez a hiba, első osztályú fa volna. így is hasznosítható. Hordót készíthetnek belőle — legalább húsz négyszáz literest... Megcsodáljuk az öreg tölgyet. A hajdani jobbágy-világban nyújtotta éltető nedvek felé gyökereit — még Csokonai somogyi bolyongásai előtt. S túl a napóleoni háborúkon pihenhettek lombja alatt népi legendák betyár szegénylegényei... Láthatta Noszlopy. Átélt szabadság- harcot, világháborút, téesze- sítést... S állva halt meg — egy villámcsapás miatt. Régvolt somogyi rengetegek utolsó hírmondója, Kőkút határában. Kurucz Ferenc Jubák János és csapata a feladat végeztével (Fotó: Király J. Béta) Somogysámson fölött időzött a nap Persze ha itt születtünk volna. Mint ahogy Somogyi Magyar József polgármester, akitől hivatalában a falut érintő legsúlyosabb problémák felől érdeklődöm. Megtudom: a 800 lelkes település több mint egyharmada cigány. Mivel többségükben képzetlen emberekről van szó, elsőként őket érintette a munkanélküliség megjelenése. Ez pedig egy lavina, ami a bűnözés el- ( harapódzása formájában je- ’ lentkezik. Tenni ellene, itt falun, majdhogynem lehetetlen. A képviselőtestület munkájának kezdetén legfőbb feladatát az alapellátást biztosító intézmények, így az iskola, az egészségügyi rendelő és egyebek zökkenőmentes működésének biztosításában határozta meg. Adott a gyerekeknek ingyen ebédet, tanszersegélyt, eljuttatja majd ötven idős emberhez az ebédet. E pillanatban folyik az iskola konyhájának felújítása — Zsitfa, Sámson és remélik Csákány — hárommillió forintjából. A fiatalok szórakozását szolgálja a Makovecz-tervek alapján épült Faluház, amely bizton egyik ékessége lett az ittenieknek. Annak irányából jön három cigány gyerkőc. Egy kicsi pufi, egy közepes göndör, és egy magasabb tü- sihajú. — Nyolcadikos vagyok — mondja az utóbbi. — Szeretnék eljönni ide dolgozni, a té- eszbe, ötezerhatért már alkalmaznak segédmunkásokat. — Az nem sok pénz. — Hát, nekem elég. — Mit csináltok napközben?- — Videózunk. A karatés filmeket szeretjük nagyon — szólal meg a kis pufi. — Főleg Bruce Lee-t, meg a Karate Kölyök egy-kettő-hármat — vág szavába a közepes göndör. — A diszkó milyen? — Jó, csak sok a balhé. A múltkoriban gázspével is befújtak, meg bunyót is rendeztek — mondja tüsi. Elárulja, hogy barátnője is van, három hónapja. Ma este együtt mennek. Hisz péntek van, diszkó. Elbúcsúzunk. Hazaindulnak Marótpusztára. *** Pénteken délben, Somogy- sámsonban perzselt a nap, s a csendes faluban tervet szőttek, reményt ébresztettek az emberek. Balassa Tamás A karatekölykök nem szeretik a földet téláb, ahogy mondják, talpa csattog a járdán. Illedelmesen köszön. Hiszen fiatal. — Látom tartanak állatokat. Nemigen lehet már ezeket eladni, mégis tartják? — Hát most mit csináljunk, ha megvoltak, mondja meg! Éppen tegnap hallottam, hogy a kaposvári tejüzem is csődöt jelentett, hát most akkor mi lesz a tejjel? Tojást egy darabot nem lehet eladni. Hová vigyük? — kérdezi kétségbeesetten Fegovicsné. Nemcsak ő nem tudja a választ. A kárpótlási jegy szóbakerü- lésekor derült ki, hogy Somogyiék igényeltek vissza földet. Noha bizony benne vannak már a korban, igaz az asszony szemmel láthatóan jó egészségnek örvend. — Mi az, ami hetvenévesen ráviszi az embert erre? — A föld szeretete. A föld szeretete — ismétli magát. Majd újságolja, hogy a fiatalok már nem szeretik a földet. Nem dobban meg a szívük a szó hallatán. — Mi lenne, ha felszámolnák az állatállományt, és ezentúl ráérnének reggel kilenckor felkelni? — Falusi ember .... neee em. Értem. Bár van valami, történetesen az idő, ami miatt úgy isten igazából megérteni sohasem fogom. Mert nem érthetem meg, hisz mi, fiatalabbak nem ebben nőttünk föl. Pillanatképek Somogysám- sonból pénteken délben. Rekkenő a hőség. Dél van, s ez a meleg oka. De vajon csak ezzel okolható a so- mogysámsoni utcák kihalt- sága? Csendélet a kihaltnak látszó utcán: három idősebb asz- szony trécsel a járdán. Rövid bemutatkozás, udvariaskodó, de igazi kérdés: — Hogy tetszenek lenni? — Megvagyunk. Élünk az öregek között, dógozgatunk. Az asszonyoknak tetszik a helyzet, amelyet egy kicsit azért megmosolyognak: „velünk riport? Senki sem kíváncsi ránk”, hajtogatják, de csakazértis kötjük az ebet. A fotógép láttán aztán hangos nevetésben törnek ki, egészen biztos, hogy izgulnak, gondolom én. Aztán sietve „belövik” fejkendőjüket. — Gyarapodunk, alakítják az iskolát is, fölújítják a konyháját és van egy szép faluházunk — büszkén sorolja So- mogyiné. És joggal büszkélkedhet, elvégre nem gyerekjáték a falusi infrastruktúra fejlesztése. — Most mit mondjunk még? — kérdezik. — Jába panaszkodunk, azon úgy sem segít senki. Igaz? Meg amúgy is, van egy jó kövesutunk, ma már busszal megyünk a hegyre, meg a temetőbe is — Déli csend kapcsolódik be az árokszéli, árnyékos részen kezdett beszélgetésbe Fegovics Fe- rencné. A harmadik asszony időközben kis kézikocsival indul tovább, elvégre sok a dolog.. — Jónapot — mondja egy enyhén pityókás arra járó, A faluház Fotó: Kovács Tibor majd még nekünk szánva az üdvözlést: szevasztok. Fogadjuk a köszönést, ellenben az asszonyok: — Szevasztok, asszongya. Nagyon jó, egy kis illemet is tanulhatna valahonnan, de az már elmúlt ezeknél — mondja szemrehányóan Fegovicsné. De az illetékes már hallótávolságon kívül esik. — Hogy állnak a közbizton Sággal? — Áááá, most egy darabtul fogva nem hallottam, hogy mentek volna, de egy időben majdnem minden nap betörtek valahová. Múltkor a papának megsegéték az olaját, meg a pumpáját — panaszkodnak, kifogyhatatlanul. Előttünk kis cigánygyerek slattyog el, mez... megvagyunk. Élünk az öregek között
