Somogyi Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-18 / 169. szám

1992. július 18., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Csanády János Eső veri a ponyvát A nyár az őszt megelőle­gezte egy-egy borongós nap­pal, hosszabb esővel: első dolgunk volt — a félig bontott asztagot odahagyva, azon úgy sem lehet segíteni — ponyvát húzni a cséplőgépre; hatalmas asztagponyvát, mely minden alkatrészét, de főleg az égre tátogó etetőállást, do­bot betakarta. Előfordult, ha volt mivel, az asztagot is letakartuk, hogy az eső el­álltával azonnal folytathassuk a cséplést. Amerre a szem ellátott, szederfák, szilvafák, keríté­sek, ólak, istállók és pajták, szalma- és szénakazlak, csu- taboglyák a hatalmas pa­rasztudvarokban, szérűkben — s föléjük egészen ala­csonyra ereszkedett az ég, a szürke felhőborulat; tyúkok, kacsák, galambok, verebek elcsendesedtek, bár a kacsák, megesett, vidáman hápogva szaladgáltak az esővert ud­varon, viritykoltak a pocso­lyákban. Az édesal mafát megvá- molva mi is elhúzódtunk, előbb csak a gép alá, a poly- valyukba; verte az eső a ponyvát, dobolt a fejünk felett, az asztagot a gép mellett még némiképp védték a föléje hajló akácfák, de aztán azok is átvi- zesedtek, apró levél-pénzeik­ről kövér ezüstcseppek csepe- résztek. A nedvesség mindent átitatott, fejünk fölött a ponyvát is — odahagytuk hát rejtekün- ket, ki az istállóba, vagy a fé­szerbe, vagy a pajtába vette be magát — lassan szétszó­ródott az egész nép, csak a bandagazda állt gondterhelten a ház tornáca alatt, talán pipá­zott, s a felhőket latolgatva mondott valamit a gazdának. Ami nekik gond, nekem öröm volt, de — úgy vettem észre — mind a többieknek is. Tartott a nyár, lángolt erősen már vagy két hete szakadatla­nul; s mi pitymalattól előfor­dult, hogy este nyolcig, kilen­cig egyfolytában a dohogó, polyvát, szalmát és sűrű port ontó gép mellett, a polyva- és törekluknál, az asztagon kurta vasvellákkal, az emelkedő kazlakon a megpúpozott pet- rencerudakkal, hogy alig bír­tunk felkapaszkodni a járás­deszkákon; a zsákoknál és a mérlegnél, és némelyik zsákba százhúsz kiló búza is belefért, s nem csupán a má­zsára, a mázsáról a szekérre kellett őket rakni, de még be­zsákolni a magtárba vagy a padlásra is. Lángolt, lángolt a nyár, s bár ez a hajnal más volt, mint a többi, azért csak beindítottuk a gépet; már a reggeli ideje is elérkezett, amikor esni kezdett az eső. Először csak szemer­kélt; reggeli után még bele is fogtunk a munkába, de aztán sűrűn, konokan kopogott; míg el nem verte, por szállt fel az esőcseppek alól, egyszerre mindent elborított az ázó szalma illata, polyvaszőke- séggel játszott az alacsony, lila ég alatt, s az esőben még jobban fénylettek az akácfák zöld levelei. Elnéptelenedett az udvar, a szérű, csak a kacsák, libák szalagoztak vidáman föl s alá; a baromfiak féllábra állva csö- pögtették le farkukról a vizet, behúzódtak a bokrok alá, ólak rejtekébe; az eső mindenre ráparancsolt, s különös né­maság ülte meg a tájat, külö­nös visszhangja a monoton esődobogásnak. Elbűvölve az ellentét erejétől, mely lángoló, porfüstös napjaink s a váratlan esős idő között feszült, zsib­badtan heverésztünk erre-arra, _ ponyvák, pajták, kazlak rejtekében; csak a bandagazda ácsorgott gond­terhelten a verandán; a mono­ton esőben arra gondoltam: ez a nap ide vagy oda, egy hét múlva vége a cséplésnek, s én bezsákolhatom első fel­nőtt-keresetemet ' az udva­runkba; jöhet az ősz, jöhetnek e méglilább alkonyatok, hetes esők — ezt a váratlan nyári napot senki sem veheti már el tőlem: amikor, mint pihenő ál­lat, szabadon és boldogan he- verésztem, s más dolgom sem volt, mint mély­reszívni a szénapajta lány- szagú illatát. Katona Judit Dal az ifjúsághoz Legyen, ki gondol majd velem: szelíd, hős kezet homlo­komra, gyógyító írt apró bajomra, adj nekem, erős Istenem! Legyen, ki holnap is sze­ret, nagy vétkeimet megbocsátja, velem a hét próbát kiállja, földnek ad, s néha emleget. 'Tartsanak bátor, hű szí­vek, a gyávák úgyis elmaradnak. Ifjúságom, ki szép, szabad vagy, hadd legyek hűséges híved! Fejezetek Somogy népművészetéből A múzeumalapító Gönczi Ferenc népművészeti gyűjte­ménye tovább gyarapodott az elmúlt évtizedekben. Raktárról raktárra vándoroltak a becses darabok, míg a múzeum lel­kes néprajzosai, restaurátorai nem láttak hozzá egy állandó kiállítás előkészítéséhez. A minap megnyílt bemutató csupán ízelítőt ad a roppant gazdag anyagból. A témakö­röket felölelő válogatás a böl­csőtől a koporsóig kíséri végig a népélet tárgyi emlékein ke­resztül eleink szokásait. A somogyi pásztorélet vise­leti és használati tárgyai talán a legbeszédesebbek, hiszen a közelmúltat idézik. A faragá­sok szinte napjaink népi ipar­művészetéig tárják elénk az élő múltat. A fazekasság ha­gyományait folytató fiatal népi iparművészek is bemutatkoz­nak a kiállításon a Rippl-Rónai Múzeumban, valamint a kis­mesterek, kékfestők is. Családi programnak is ajánljuk ezt a kiállítást. Az állattartás szerszámai Kaposvári szűr Kopjafák « HELÉNYI BÉLA tJj rakezdés F elriadtam a halk neszre, megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Láthatatlan kezek szorítottak erősen az ágyhoz, végtagjaimat nem bírtam mozdítani. Küszködve, de végül sikerült oldalt fordítanom a fejemet. Halvány alakot láttam, aki lassú, puha mozdulatok­kal vetkőzött; lehámozta magáról kabátját, kibontotta cipőit — ahogy eldobta ruháit, azok libegve, akár a könnyű tollpihék, értek földet. Háttal állt nekem, nem láthattam az arcát, csupán a haját figyeltem, ahogyan tömötten omlik a vállára. A szám kiszáradt, kapkodva szed­tem a levegőt, szorító mozdulatlan­ságomban. Nem volt már semmi a je­lenésen, csupán egy kicsiny trikó. Most hirtelen megfordult! Megijedtem a mozdulattól, féltem: eltűnik, még csak az arcát sem láthatom. Alig ma­radt időm, hogy szememet lehuny­jam. Dermedten figyeltem egész tes­temmel. Szemgolyóim égni kezdtek, látni akartam ki áll mellettem. — Elég volt, látni akarok! — nyö­szörögtem. Pupilláim nagyra tágultak a gyér fénynél. Először a szőnyegen heverő ruhadarabokat fedeztem fel. Aztán a lábakat, a combokat — így kúszott pillantásom egyre feljebb, át a com­bok tövén sötétlő bársonyos dombo­rulaton, majd a trikóval eltakart mel­leken fel, egészen az arcig. Felkiál­tottam, mert Te álltái ott! Fejed kicsit félrehajtottad, szájad körül mosoly bujkált, szemed csillogott — eddig ismeretlen ragyogással. Izzani kezdett velem a világ, akár lángnyelvek nyaldosták volna bőrö­met. Megindultál felém, bágyadt mozdulattal megsimítottad arcomat. Kezed bársonyos érintésére elpat­tantak kötelékeim, karjaimat sietve nyújtottam feléd, nehogy időd marad­jon semmivé válni. Kár volt félnem et­től, egyre közelebb érezhettem tes­ted melegét, karjainkkal átöleltük egymást, boldog gyönyörrel fogad­tam, ahogy minden porcikád testem­hez feszült. Száddal megkerested szám, hajad sátorként eltakarta ar­comat. Megállt az idő... Lebegve ölelkeztünk, mindentől távol, nyuga­lomban, csendben. Új, soha nem ismert érzés volt ez, nem következhetett más, mint hirte­len fellobbanó láng, majd megsem­misülés. Szemed sarkában piciny könnycsepp csillogott, megízleltem csókommal. íriszed csillogásában fürdeni tudtam, olyan volt mint a ten­ger, végfelen tiszta égbolt, arany­színű napsugarakkal. Varázslat volt ez, amit tán soha nem élhetünk át. És valóban: hirtelen szörnyű csatta- nással megmozdul a föld, elbor­zadva kapok utánad, betört üvegként látlak darabokra szétesni. Minden el­szürkül, elfeketedik, viliódzó árnyak, fények váltják egymást — gyorsan távolodsz tőlem —, eltűntél. Jeges nedvesség önti el egész testem, ön­tudatomat kezdem visszanyerni. — Bocsánat — hebegi a fiatal lány, miután teljes súlyával belebotlik ágyamba. Két vállamba éles fájda­lom hasít, mégis elnéző bárgyúság- gal vigyorgok. A nő, újra leplezett kí­váncsisággal bámulja keresztül-ka- sul kötözött felsőtestemet. Én, szé­gyenemben vagy inkább gúnyos dacból, fejemmel előrehajolok, fo­gaim közé kapva a takarót, felrántom a nyakamig. A lány tudja már, hogy karjaim hi­ányoznak, nincsenek kezeim. Nem most lát először, pattanásos arcú fi­úja — aki velem együtt fekszik ebben a rohadt kórteremben — már száz­szor elmondta nőjének szerencsét­len történetemet. A ragyás képű négylábú, most is nyihogva röhög csajának zavarán, majd ahogy más­kor is tette: átkapja annak derekát, nagyot csap a fenekére. Befognám a fülemet, ne halljam a boldog vihánco- lást, ’de nincs mivel... Jobbra-balra csapkodom fejemet, hol egyik, hol másik fülemet szorítva a párnára. így furcsa, szaggatott hangok jutnak el tudatomig. Majd abbahagyom az őrült csap­kodást, magam sem tudom miért: ki­nyújtom nyelvemet a riadt lány felé. A pattanásos képű elnézően moso­lyog, kezével a homloka előtt le- gyezget, halkan kijelenti: — Belehülyült szegény... Nézem az ajtót, tétova léptekkel szivárognak a látogatók. Ismét eljött az átkozott perc, már mindegyik ágynak megvan a maga hozzátarto­zója, csupán én fekszem itt egyedül, iszonyatosan fehér, lakatlan szige­temen. Kínzó magányomban perverz örömmel idézem fel magamnak a napot, órát, percet, amikor ez az új fejezet megkezdődött életemben: Ott ültél a kocsiban mellettem, tel­jesen elázva, torkod szakadtából énekeltél valami baromságot. Akár egy ventillátor, úgy fújtad arcomba a pálinkaszagot. Annyit ittál aznap este, hogy attól még egy elefánt is feldobta volna a talpát. Dermedten figyeltem a felezővonalat az esőtől lucskos országúton, miközben olyan erővel nyomtam a gázt, hogy zsib­badni kezdett a lábam. Nem mertem rád nézni, féltem attól, elhányom magam. Máskor oly selymes hajad most csapzottan, kuszáivá lógott homlokodba, szádat óriási nagyra tá­tottád. Szemed kidülledt, öklöddel vadul csapkodtad a szélvédőt. A rá­diót felhangosítottad, pedig már re­csegett és sípolt. Váratlanul ma­gadhoz rántottad a kezemet, erő­szakkal a melledre szorítottad. — Csókolj, harapj meg... — üvöl­tötted. Elöntött az indulat, dühömben öt ujjamat gorombán, erővel húsodba vájtam. Durva lendülettel csaptál az arcomba. Ütésed a szememet érte, arra még emlékszem: fájdalmamban elengedtem a kormányt, lábammal próbáltam a fékre lépni, de nem talál­tam a pedált, vakon rugdaltam a semmit! Pörögni kezdett a kocsi, az útszéli fák tótágast álltak, utána már süket csend kúszott az agyamba. Téged három nap múlva kienged­tek a kórházból. Az öreg nővér azt ál­lította, hogy a kritikus órákban ott ül­ték az ágyam mellett, csendesen sír- dogáltál. A takarítónő mást mondott. Csavargatta koszos rongyát a vö­dörbe, közben vékony hangon sápí- tozott: — Rossz kurva az, fiatalúr, nekem elhiheti! Amikor megtudta, hogy am­putálni kell a karjait, elhúzta a csinos kis pofáját, azt nyafogta, sajnos nem bír nyomorékot látni... Mondják, anyádék gyorsan elcipel­tek, állítólag megtiltották, hogy be gyere hozzám, kímélni akarták az idegeidet. Apád meg felháborodottan szitkozódott, gyilkossági kísérletért fel akart jelenteni... Nézem a láztáblám hátulját, és töprengek. Másfél hónapja rohadpk ebben a nyomorult kórteremben. Én persze élek, nem úgy, mint az a há­rom pasas, akikkel lezuhant az épít­kezésen a teherlift. Őket már nem itt látogatják. Különben — eddig már többször is — egyetlen lendülettel si­került felülnöm az ágyamban. Amint vége lesz a látogatásnak, újra meg­próbálom. Ha megint sikerül, egye­dül megyek ki a folyosóra. Most jut eszembe, kell vennem egy kiló rumosmeggyet! A múltkor fogadtam azzal az idióta pattanásos képűvel: ha egyszer kijutok egyedül a folyosóra, azonnal kiugróm az ab­lakon. Most valahogy úgy érzem, el­vesztettem a fogadást. Az egyik szo­bában van egy kis srác, nem tud járni. Mindenkit gyötör, tologassák már vadonatúj tolókocsijában. De bármennyit fuvarozzák, sosem elég a kis telhetetlennek. Holnap én fogom sétáltatni az ud­varon, probléma nincs; a hasammal prímán taszigálhatom. Én bolond, hogy ez nem jutott előbb az eszembe...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom