Somogyi Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. július 11., szombat Ezer székely leány ünnepet tartottak ' múlt szombaton Hargitában. Az Ezer székely leányt. így nevezik egyszerűen a találkozót, melynek hagyományát 1990-ben ébresztette a Csíkszeredái polgármester. Az elsőt 1931-ben tartották... Hogy miért épp akkor? Ez éppen az ünnep lényegéhez tartozik. Az akkori világválság Romániát a Erdélyt sem kerülte el. A csíki, gyergyói, gyimesi. portákon megsűrűsödött a máskor oly kristálytiszta hargitai levegő. Nehezebb lett az élet — a székely lányok az apai házból munkát keresni indultak az óromán nagyvárosok, főleg Bukarest felé. Remélve a „tisztes” cselédsorsot, amely elegendő a megélhetéshez és a szerény stafirung gyűjtéséhez..'. A szépvonású, keménytartású csíki lányokra azonban már az állomáson hiéna-kufárok, a tisztesség vámszedői lestek — s az út végállomása lett olykor a züllés, a prostitúció... Ám a kénytelen-kelletlen útnakindító Hargita — a katolikus „sziget” — lelkiismerete megszólalt. A csíksomlyói ferences atyák és a karitatív Szociális Testvérek Társasága nemcsak vigyázó szemét, hanem vigyázó figyelmét is rájuk vetette; már a bukaresti állomáson várták őket, kiközvetítették a székely leányokat, s biztosították, hogy az idők és a sors könnyebbre fordultával tiszta erkölcsben térjenek haza. S a székely leányok hálaadó ünnepre gyűltek — először harmincegyben — a kedves búcsújáró kegytemplomukhoz Csíksomlyóba (ma Csíkszereda része): ott köszönték meg Mária oltalmát. Ünneppé, hagyománnyá terebélyesedett a találkozó amelyben az áhitat és a világi öröm, a házi hasznosság, az asszonymesterségek dicsérete, a tanulás és a tanítás egyaránt helyet kapott. Helyet kapott mindaddig, A prédikáció hallgatói amíg a saját azonosságát büszkén vállaló erdélyi magyarságnak helye volt — lehetett a közéletben. Utána hosz- szú évtizedek béna csendje következett... Ez a csend mégsem lett a felejtés némasága, mert két éve az újra hívó szóra azonnal megindult a csíki leányság: ünnepének régi fényét a mai napok reménykedésében fürösztve. Nem szeretem az erőltetett analógiákat. A mai helyzet sem ismétlődése az 1931. évinek — noha a forradalmat követő időben megint tapasztalható az újbóli kivándorlás kényszere, a kiútkeresés této- vasága, új de nem mindig üdvözítő hatások nyoma. És mégis: a gimnazista lány, meg a mérnökhallgató fiú még szülői buzdítás nélkül is őriz vagy varrat egy rend csíki ruhát; felölti a búcsúra, az Ezer székely leány ünnepére, sőt újabban már egy csendes vasárnapi sétára is. Az idei ünnep szervezését Az adandiak vegyeskara az ismét jogaikba és küldetésükbe helyezett ferences atyák meg a Szociális Testvérek Társasága vette kézbe: a kegytemplom előtti téren istentisztelettel kezdődött. A prédikáció dörgő és intő szavai Erdélyért, a magyarság fennmaradásáért protestáltak, az elődök tiszta példázata nyomán apellálva a ma és a holnap ifjúságának hithűségére, vállalására. Elmorzsolt könnyek, felfénylő tekintetek, olykor a riadt arcra kiülő kérdések meg az együttesen felzengő közös ének ezrek sorskérdését fonta közös fohászba... Az út túloldalán már készülődtek a délutáni ünneplésre. A csíki, csíkos szoknyás lányok úgy ugrottak a nyeregbe, mintha apjuk szinte arra nevelte volna őket, noha a kísérő legények pajzánul nagyot csaptak a ló farára. Ám a csíki lány kiváló csikós. S elindultak a Kis-Somlyó oldalába gyalogosan, szekéren, lóháton — fel a természet állította kitűnő amfiteátrumba, hogy megmutassák gyönyörű viseletűket, furfangos népi játékaikat, táncaikat, dalaikat. Vonultak a falvak — Balán- bányától, Gyimesbükkig, Gyónás a kegytemplomnál Csíkcsicsótól Csíkszentdo- monkosig, büszkén és békességben. Békességben — mondom — nemcsak a betartott (?) szesztilalom miatt, hanem mert az ünnep tisztessége is úgy kívánta, hogy még a könnyen bicskát rántó felcsíki legények is: ne a saját virtusukra, hanem a lányokéra ügyeljenek. Jöttek vendégek is, például az ádándi vegyeskar a vendéglátó csíkmadara- siak „oltalma” alatt. A lovat zabolázó, ügetésből vágtára fogó leányok láttán jegyeztem meg a Csíkszeredái fotoriporter kollégának — Nagy P. Zoltánnak aki az ádándiakat örökítette meg — „Milyen büszkék, hegyesek ezek a csíki lányok. ” „O nem, vannak szelídebbek is" — mondta mosolyogva, egy gyalogló, ártatlan tekintetű leánycsapatra mutatva, amely a szokásos tarisznya helyett batyut vitt a háán. Igaz a batyu az angyali szelídségű leányok vállán egy jókora fejsze foka mellett himbálózott... Szóval szállt az ének, perdült a szoknya, ezrek ejtőztek a Kis- és a Nagy-Somlyó közötti völgyben, — amikor a Hargita felett sötét felhők gyülekeztek, s az első cseppek jelezték: a zivatar vet véget az ünnepnek. Indultunk is tovább a Gyimesekbe. Csíkszeredái kollégám megjegyezte': „Ne hidd ám, hogy egy kis égzengés véget vet a mulatságnak...” Másnap tudtuk meg, hogy mégis véget vetett. Villámot csalt magához egy fényes lózabla, s a gyeplőt tartó fiút halálra sebezte, két közel állót pedig élet-halál között vittek a szeredai kórházba. A harmadik újrakezdett Ezei székely leány ünnepi csokrába így vont gyászszalagot a végzet. Ahogy a csíkiekei megismertem, az ifjú székely legény sorsa nem marad emlékezetlen és nyomtalan a holnapi legendákban. Jó ideig még — hiszen jövőre is eljönnek — a daloló menet arra a helyre könnycseppes tekintettel néz majd.. Az Ezer székely leány ünnepe mutatja: Erdély fölött derül és borul az ég. Tröszt Tiboi Fotók: Nagy P. Zotár és a szerzi ÜNNEP ÉS GYÁSZ HARGITÁBAN Lóra, leány! Leány vezeti a „bandériumot”
