Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-23 / 121. szám

8

SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA

1992. május 23., szombat

Zichy Mihály emlékezete

tétként itt megtekinthető művek sorát olyan nagyszabású kompozíciókkal, mint a fiatalkori „Keresztlevétel”, vagy a „Zsidó mártírok”. A saját korában oly sok vitát keltő monumentális festmény, „A pusztítás géniuszának diadala" is végre együtt látható egyéb, szintén Párizsban keletkezett vagy az ottani élettől ihletett kompozíciókkal, a műterem méltó környezetében. Reméljük, hogy a zsúfolt elrendezés ellenére is örömmel fogadja a közönség a művészt még sokoldalúbban bemutató kiállítást. És még inkább reméljük, hogy a régi és újabb művészeink életrajzaiban oly gyakran visszatérő formula műveik ér- tetlen hazai fogadtatásáról és kényszerű távozásukról vagy elhallgatásukról kortársaink és utódaink élettörténetéből már teljeséggel hiányozni fog. Bizakodva várjuk a nemzetünkben szerencsére mindig nagy számmal jelentkező tehetségek felkarolását mint sikeres jövendőnk egyetlen alternatíváját.

Dr. Szinyei Merse Anna

a Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa

~\ Tagy- ®s dpdszüleink l\l korában még elkép- X V zelhetetlen volt az a dicsőség, amely az elmúlt negyven év alatt számos kortárs, vagy csak nemrégen elhunyt alkotónak juttatott ily módon is megkülönböztetett helyet a nemzeti művészet spirituális pantheonjában. Gondoljunk csak arra, hogy jelenlegi határainkon kívül élt és meghalt nagyjaink közül milyen sokan még csak emléktáblát sem kaphattak — sőt most sem kaphatnak — életművük megbecsülése helyett a nemzeti hovatartozásukra féltékeny utódállamokban.

Sajnos a XIX. századi Magyarország sem értékelte megfelelően a langyos középszertől vagy a régen megszokott átlagtól bármely módon eltérő egyéniségeket. Múlt századi vagy századfordulós művészeti életünk keserű jellemzője, hogy akár a filozófiájukban másként gondolkodók — mint Zichy Mihály — ,akár a

Zichy Mihály A pusztítás géniuszának diadala c. festménye

stílusukban új úton járók — mint Szinyei Merse Pál, vagy Csontváry Kosztka Tivadar — nem leltek megértő, művészetüket féltő gonddal figyelő, és főként méltó megbízásokkal segítő honra e hazában. A külföldön még bátran szárnyaló alkotók — gondoljunk csak Madarász Viktorra vagy Gyárfás Jenőre, hogy tovább szélesítsük a kört — hazatértüket követően szárnyaszegetten vergődtek az értetlenség, a kicsinyes gáncsoskodás mindent körbefonó hálójában. Nem véletlen, hogy Zichy mellett számosán választották az emigráció keserű kenyerét, ha elismerésre, méltó életre vágytak. Itthon csak Benczúr Gyulának- és barátainak jutott dicsőség, azoknak a historikus áramlatba illeszkedő festőknek, akik a problémátlan reprezentációt vitték tökélyre

csak szerény ízelítő látható, mellettük fotók sorozata próbálja érzékeltetni a művész bravúros kifejezőkészségét. Például első ízben látható együtt Magyarországon a 34 Rusztaveli illusztráció. Az újjárendezett emlékmúzeum viszont Zichy festményeinek az eddiginél is gazdagabb válogatásával lepi meg a közönséget. Mivel hely hiányában továbbra sem kerülhetett a Budavári Palotában kiállításra a Nemzeti Galéria tulajdonát képező néhány nagyméretű Zichy-kép, szívesen bővítettük a már évtizedek óta tartós lefestményeiken. Zichy Mihályt elsősorban rendkívüli rajzművészként, nemzeti irodalmunk kiváló illusztrátoraként tartja nagyra a művelődéstörténet. Az érzékeny grafikákból Zalán

A művész rajzasztala

Elhangzott Zalán, az újjárendezett és felújított Zichy Mihály Emlékmúzeum avatásán.

Emlékév

előtt

Móricz Zsigmond halálának közelgő ötvenedik évfordulójára országos eseménysorozattal készül a Móricz Zsigmond Emlékbizottság. Cseres Tibor elnökletével tartott legutóbbi ülésükön a munkacsoportok tájékoztatták egymást az előkészületekről. A nagy magyar író szellemiségének szolgálatára felkért nyolcvan közéleti személyiséghez országszerte a kultúra számos munkása csatlakozik, köztük sok olyan névtelen ember, akinek a segítségével az emlékbizottság nemzeti üggyé kívánja tenni az évfordulót.

— Nem nekünk kell ébresztenünk Móriczot, hanem ő ébreszthet mindnyájunkat magyarságra, hűségre, igazságra — fogalmazták meg az ülésen. Az országos eseményeket Leányfalun, Budapesten és Nyíregyházán szervezik. Leányfalun augusztus 24-től 28-ig, a fővárosban szeptember 4-én, Nyíregyházán pedig október 15-én lesznek a Móricz Zsigmond-em- léknapok.

A leányfalui események középpontjában — mondta Reihe/ Prikkel Lajos ügyvezető elnök — a magyaroszági irodalmi társaságok tanácskozása áll.

Szenthe Ferenc, az Országos Széchenyi Könyvtár helyettes főigazgatója a szövegmondó versenyről, a pályázatokról és a vetélkedőkről szólt. Ezeket a TIT, a megyei pedagógiai intézetek és a megyei könyvtárak tevékeny hozzájárulásával szervezik. Már csaknem 300 iskola jelezte a Móricz-vetélkedőkön való részvételi szándékát, noha a Művelődési és Közoktatási Minisztérium még közzé sem tette a pályázati felhívást. A vetélkedőket ősszel tartják, Nyíregyházán a Móricz Zsigmond színházban lesz október 15-én. Horváth István ügyvezető igazgató irányításával a színház társulata egy Móricz-színdarab bemutatására is készül. Benke László

csák gyula ^ teremtés előtt

S

ovány, görnyedt, erősen kopaszodó férfiú álldogált a színház előcsarnokában, a ruhatár közelében, ahonnan jól átláthatta a teret. Izgalmában toporgott, a szíve kalimpált, az arca égett, s remegő szájszéllel valamit motyogott. Voltaképpen fohászkodott. „Tekints le rám, ó Uram, és add áldásodat. Te, aki mindent látsz, bizonyíthatod, hogy ezt a legújabb színdarabomat úgy írtam, ahogyan Madách Imre a Te alkotásodról beszélt: Én végtelen időktől tervezem. S már bennem élt, miközben létesült... Távol álljon tőlem, hogy magamat Hozzád hasonlítsam, de láthattad, mekkora energiát fordítottam arra, hogy új eszméket adjak ebben a lélektelen vásárba bolyongó, vak tömegnek. Ez azonban csak akkor válhat egy jobb világot hozó, igazi teremtéssé, ha az ide belépők mindenike megérti, s majdan követi szép szavaimat és igaz gondolataimat. Segíts ó, Uram, hogy ez így legyen!” Lettek volna még szavai a Mindenhatóhoz, de abba kellett hagynia a legmagasabbrendű társalgást, mert egy másfajta párbeszéd kötötte le a figyelmét. Egy férfi és egy nő lépett a ruhatárhoz.

— Mi a francnak jöttünk ilyen korán?! — háborgott a férfi. — Még húsz perc van a kezdésig.

— Nyugi, apukám — csillapította a nő. — Ez nem olyan, mint a munkahely, ahová undorral megy az ember. Ebben a fényességben kellemes a várakozás. Nézd csak, mások is jönnek.

Valóban szállingózni kezdtek az emberek, s az égő szemű szerző darabonként számlálta őket mindaddig, míg akkora lett a nyüzsgő sokadalom, hogy már nem folytathatta a számolást, annál kevésbé, mert megint más jelenség vonta magára a figyelmét. Egy farmernadrágos fiatalember markolta a fali telefonkagylót, s vagy azért, mert rossz volt a vonal, vagy azért, hogy túlharsogja az előcsarnok háttérzaját, úgy üvöltött, hogy azt mindenki hallhatta:

— Mi az, Manci? Te még otthon vagy? Húsz perc múlva kezdődik az előadás. Kapj fel valami übercuccot, és indíts! Mi?! Nem akarsz jönni, mert én lefeküdtem a Sárival? Fogalmam sincs, kiről beszélsz. — A másik oldalon lecsaphatták a kagylót, mert a fiatalember is heves mozdulattal a kallantyúra akasztotta, de aztán ugyanolyan hevesen visszavette és tárcsázott. — Szia, Sári! Találd ki, hogy itt ki beszél? Klassz vagy, elsőre bejött. Mit szólnál egy színházi estéhez? Most, most! Ránts fel valami übercuccot, és indíts! Nem? És mért nem? Még hogy én lefeküdtem Violával, azaz a zsírpacni- val? Minek nézel te engem? Azt mondod, hogy annak nézel? Kvittek vagyunk! Oké! Részemről is ez volt a végszó! — Ismétlődött, ami az előbb; újra tárcsázott a fiatalember. — Te vagy az, Viola? Micsoda szerencse! Utóbb majd mindent elmagyarázok, most az a lényeg, hogy kapj fel valami übercuccot, és tűzz ide a belvárosi színházba. Állítólag valami olasz ürge írta, és halálra röhögheted magad. Mi az, hogy rajtad röhögnek? Bözsi mondta, hogy én lefeküdtem

•*

vele? Talán csak szerette volna! Hé-hé! Ne tedd még le! Add meg a számát annak a Bözsinek, hogy a szemébe nézhessek! — Bizonyára ez a vonal is megszakadt, de a fiatalembernek vagy nem volt több telefonszáma, vagy unni kezdte az egészet, mert miután helyére akasztotta a kagylót, minden eddiginél hangosabban felkiáltott: — Eladó két jegy! Van két eladó jegyem!

Indíttatást érzett a szerző, akiknek most már nemcsak csontos arcán feszülő bőre, hanem a füle is lángolt, hogy felpofozza a fiatalembert, de hamar belátta, hogy egy ilyen botrány ártana az előadás hangulatának, ezért fékezte magát, s arra az idős házaspárra fordította tekintetét, amely most lépett a ruhatárhoz. A szerző a túlcicomázott, őszülő asz- szonyhoz lépett, segített levetni a kabátját, amit a nő egy hálás pillantással köszönt meg, de aztán férjéhez fordult.

— Az az előérzetem, hogy unalmas lesz az előadás.

— Miből gondolod, mikor még el sem kezdődött?

— Éppen ez az. Egy modern előadásnak már itt, a ruhatárnál el kell kezdődnie. Sőt, már a bejáratnál. A múltkor, amikor nem értél rá, és Miéivel voltunk egy ötvenhatról szóló előadáson, a bejáratnál orosz katonák igazoltattak bennünket, a ruhatárnál reformkommunisták vették el a kabátjainkat, a jegyeinket karszalagos Corvin-köziek lyukasztották pisztollyal, a nézőtéren pedig mindenki verekedett mindenkivel, hogy helyet kapjon, mert demokratikus előadás volt, és nem számozták meg a jegyeket.

— Iszonyú lehetett.

— Ellenkezőleg! Úgy feldobott ez a mozgalmasság, hogy a darabra már alig emlékszem. Kérdezt meg Micit. Gyere be velem holnap a kórházba, ahol azóta is fekszik. Ez nyilván unalmasabb előadás lesz.

— Hagyd a pesszimista célzásaidat. Inkább azokra a célzásokra figyelj majd, amik ebben a darabban lesznek. Úgy hírlik, ez lesz az első és utolsó előadás.

— Honnan veszed?

— Négy évvel ezelőtt is láttam ennek- a hapsinak egy darabját, és azt is betiltották az áthallások miatt. Raf- fináltan csinálta, de a hivatal emberei kihallották az áthallásokat.

— Miféle áthallásokat?

— Azt mondja például egyik szereplő a másiknak: „Az előrejelzések szerint vihar közeledik”.

— És?

— Nyilván társadalmi vihar köze- ledtéről beszéltek.

— Marhaság. Akkor még előfordulhatott ilyesmi, de azóta mindenki mond, amit akar. Attól tartok, hogy ez az alak majd semmit sem tud mondani. Gyerünk be, mert elhangzott az első csöngetés.

A szerző elhátrált a ruhatártól, de célzatosan arrafelé oldalgott, ahol egy csinos szőke lány a falakon lógó

színészportrékat bámulta. Láthatóan egyedül volt. Valamilyen önmagához és a helyzethez illő mondaton törte a fejét a szerző, amely alkalmat ad, hogy irodalmi stílusban kapcsolatot hozzon létre önmaga és a lány között, de megelőzték. Az iménti -kikiáltó fiú lépett a lányhoz.

— Van két jegyem szöszikém, nem veszed meg?

— Ne tegezzenn — biggyesztete le ajkát a lány.

— Akkor magázlak. Na, kell a kél jegy?

— Egyedül vagyok.

— Akkor egyet vegyél.

— Nincsen pénzem. Különben is azt hallottam itt az előbb, hogy unal más lesz az előadás.

— Majd mi érdekessé tesszük Gyere, beviszlek, ingyen.

— Ne fogdoss, légy szíves. Lega lább addig türtőztesd magad, amíg í villanyokat eloltják.

Elhangzott a harmadik csengetés Kiürült az előcsarnok, csak a szerző álldogált előbbi helyén, de most í falnak fordulva, mintha a színészei fényképeit vizslatná, holott csak rej teni akarta az arcát még a ruhatá rosnő elől is, és megint az Istent vá lasztotta társalkodónak: „Alázatos lé lekkel megvallom, Uram, hogy mi közben ezt a most színre kerülő da rabomat írtam, gyakran a gőg és ; hiúság bűnébe estem arra a tökéle tességre gondolván, amit az embei világról festettem, s amit a színpadr; állítva tükörként emelek a nézők elé hogy szégyeljék magukat, de lega lábbis szánjanak magukba. Vak re mény volt. Most már látom, Urarr hogy könnyebb az embert agyonütn mint megteremteni. Ez új választás lehetőség...”