Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-23 / 121. szám
1992. május 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 9 Egy kegyetlen kor iszonyú bűnei A z újvidéki Magyar Szó újságírója, Matuska Márton, arra vállalkozott, hogy a még élők tanúvallomásai alapján rekonstruálja az 1944-es, 45-ös vajdasági népirtást. Egyes becslések szerint 20 ezer ártatlan magyart mészároltak le a háború végén Tito partizánjai, de vannak akik 40 ezerre becsülik az áldozatok számát. A szerző négyszáz oldalas dokumentumkötete A megtorlás napjai címmel jelent meg a Forum Könyvkiadó és a Magyar Szó gondozásában Jugoszláviában. Magyarországon is piacra kerül tízezer példányban, még májusban a Montage Kiadó gondozásában. Ebből az alkalomból készült az alábbi interjú Matuska Mártonnal. — Az 1944-es tragédia megtorlás volt. Kegyetlen válasz arra a razziára, amit 1942-ben a magyar katonák produkáltak Újvidéken, kivégezve a partizánok, kommunisták százait. Csakhogy amíg ez utóbbit történelemként tanították, addig a megtorlásnak szánt irtóhadjáratról a mai napig hallgatni kellett. — Az áldozatokat tekintve, a két vérengzés közül melyik volt a nagyobb? — Az 1944-es sokszorosan felülmúlta a korábbit. De leginkább az a megdöbbentő az egészben, hogy ártatlan embereket büntettek a Horthy-hadsereg katonáinak bűneiért. Olyanokat is kivégeztek, akik a háború alatt életüket kockáztatva mentették a zsidókat, a szerbeket. — Hogyan gyűjtötték be áldozataikat Tito partizánjai? — A legkülönbözőbb módon. De a leginkább alkalmazott módszer az volt, hogy körülvettek egy-egy települést és mentek házról házra. Aki férfi volt és magyar, az nemigen számíthatott kegyelemre. Agyonverték, halálra kínozták, vagy egyszerűen csak halomra lőtték őket, minden vizsgálat, kihallgatás nélkül. — Hány emberrel beszélt kutatásai során? — Mintegy háromszázzal, miközben félszáz települést jártam be. Különösen Kanizsán, Adorjánban és a bánsági részeken volt kegyetlenül nagy a vérengzés. Megdöbbentő volt, mekkora sötétségbe záratott ez a népirtás. Sokan a leghatározottabban elzárkóztak a nyilatkozattól. Közöttük olyan is, aki a tömegsírból mászott ki annak idején, túlélve a kivégzést. Mások csak a nevüket kérték elhallgatni. Mert félnek. Még ma is félnek. Egyébként szinte minden esetben volt egy-két túlélő, akinek sikerült elmenekülnie, megszöknie a halál elől. — A felidézett emlékek közül melyik volt a legiszonyatosabb? — Végül is valamennyi. A kanizsai mészárlás áldozatait például, a Tisza-parton kaparták el egy gödörbe. Jött a fagy, jött a hó, de amikor tavasszal olvadni kezdett, a kutyák kiszedték a tetemeket, s telehordták emberi végtagokkal, testrészekkel a városka utcáit... — Inkább hagyjuk a részleteket. A könyve gyorsan elkelt Jugoszláviában. Milyen visszhangot váltott ki? — Döbbenet és visszatetszés kísérte. A hivatalos politika azonban nem reagált rá. Bár a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége levelet intézett a belgrádi, az újvidéki és a budapesti akadémiához, hogy vizsgálják ki, mi történt a magyarokkal 1944-ben a Vajdaságban. A szerb akadémia nem zárkózott el ettől — bár tenni még semmit nem tett az ügyért —, az újvidéki pedig elfogadott egy kutatási programot, a mészárlások hiteles feltárását segítve. — Kimondottan a magyarokat ölték halomra 1944-ben? — Nem. A horvát usztasákat is megtizedelték. Meg Belgrád- ban a szerbeket, akiktől az új hatalom féltette a hatalmát. Csak az az elgondolkodtató, hogy Sztálinnal, Rákosival és a többi diktátorral ellentétben, Tito dicsfénnyel övezve került ki ebből a hatalmas népirtásból. Kimutatták azután, hogy a háborúnak egymillió 700 ezer áldozata volt Jugoszláviában. Egyszerűen ide sorolták azt a sok ezer embert is, akit ők végeztek ki szerte Jugoszláviában, minden vizsgálat, minden bírósági procedúra nélkül. Vagyis a sajáté bűneiket egyszerűen átruházták a megszálló németekre, magyarokra. Úgy gondolom, az ilyen tragédiákat hiába kényszerítik megfélemlítéssel a hallgatás falai mögé, sokáig élnek a kisebbségek, a hozzátartozók tudatában, lelkében. — Ez kétségtelen. Azt szoktam mondani — utalva a polgár- háborúra, ami jelenleg Jugoszláviában folyik —, hogy most fakadt ki az az iszonyatos mag, amit 44-ben elvetettek. S csak a múlt ismeretében tudható, hogy honnan az a mérhetetlen gyűlölet, mely ma is ezerszámra követeli az emberéletet... Koloh Elek Matuska Márton Egy októberi gyászmise E zek azok a napok, amelyekről nem beszéltünk az elmúlt negyvenöt év alatt. Ha beszéltünk is, nem abban az értelemben, hogy ekkor torolták meg mindmáig meg nem nevezett személyek a bácskai szláv és zsidó lakosságon harmadfél évvel korábban esett sérelmeket, melyek az akkori magyar hatóságokat, de itt-ott a helybeli magyarokat is terhelik. Ezeknek a napoknak az évfordulóján diákjainkat dísztribünre állítottuk, és szavaltattuk őket magasztos eszmékről; a politikusok alkalmi beszédekben a felszabadulásról és a felszabadítókról szónokoltak. Egyidejűleg templomokban gyászmisét szolgáltattak az ünnepségen részt nem vevők, akiknek az unokája vagy gyermeke éppen szavalt. A gyászmisét névtelen eltűntért, ismeretlen áldozatért, elveszett édesapáért, halottnak mondott, de a hozzátartozók által rendületlenül hazavárt fiúért mondta a pap. És szállt a tömjénfüst a csendes gyászmisén, zavartalan volt a tömjénezés a felszabadulási ünnepségen. Nem lehetett szóvá tenni, hogy a fasizmus feletti győzelmet milyen foltok éktelenítik. Ismertek a második világháború tömegmészárlásai. Dachau, Auschwitz, Katyn, Jasenovac, Sopronkőhida... Most tárják fel Zumberak környékét. Újvidék kétszer van rajta a listán, de csak egyszer emlegetik. Zsablya és Csurog szintén kétszer, s csak egyszer emlékeznek meg áldozatokról; csak a fasizmus áldozatairól, a gyűlölködő és vérengző magyarok áldozatairól. Az áldozatul esett magyarokkal eddig csak az ún. emigráns irodalom foglalkozott; elfogultan, eltúlzottam a tényleges adatok ismerete nélkül. Itthon a bácskai és bánáti maA könyv Magyarországon a Montage kiadó gondozásában jelenik meg. E részletet a Forum Könyvkiadó — Magyar Szó kiadása alapján közöljük. gyarokról, a sebtében kivégzett, a maguk ásta sírban elkapart, a Tisza-parti futóárokba belelövöldözött, a községházák pincéjében agyonvert magyar áldozatokról fővesztés terhe mellett tilos volt szólni. A hajlékukból gyűjtőtáborba tereitekről, a kényszer- munkára hajlottakról, az elmenekült ártatlanokról, a kite- lepítettekről, a megalázott magyar lakosságról nem volt szabad említést tenni. Pedig Zsablyáról, Csurogról, Mo- zsorról (Mosorin) mai napig is azért hiányoznak a magyarok, mert kollektíván felelősségre vonták őket. Az egész falu magyar lakosságát, válogatás nélkül. S nem ismeretlen személyek, hanem a legális hatóság. Akkor, amikor az ismeretlen személyek már agyonverték áldozataikat. S nemcsak e három faluban, hanem sorolni is sok, hány bácskai és bánáti, sőt baranyai helységben is. A zabolátlanul garázdálkodókat csak elvétve vonták kérdőre, mint az Adorjánon történt. Nem népszerű ma ilyesmit mondani, de ez is hozzátartozik az igazsághoz: az adorjáni vérengzés utáni felelősségre vonás a környékbeli magyar kommunistáknak köszönhető. Akik hittek az új ideológiában, és akik azt hitték, hogy az előttük álló idő a népek teljes egyetértésének korszaka lesz. Most már tudjuk, hogy mekkorát tévedtek. Csupán ők szólhattak hangosan az üldözöttek védelmében. — Mit akarsz ezzel a témával? Minek írod meg? Bosszúra serkenteni? Újabb vérengzést kiváltani? Hogy ismét hulljanak a fejek? — Ismerősöm őszintén korholt, amikor bejelentettem neki szándékomat, hogy erről írni fogok, talán lesz, aki közli. — Dachau történetét ugye elolvastad? Vük Draskovic könyvét is, a Nozt, arról, hogyan gyilkolták a horvátok a szerbeket. Meg elolvastad a Hideg napokat is meg azokat az újabb keletű újságcikkeket, amelyek a lengyelek irtásáról számolnak be a katyni erdőben, s az oroszok a tettesek. Meg olvastad a Gulagról szóló könyveket is. Az mind érdekelt? Azt mind meg kellett írni? Azért kellett megírni, mert az több millió zsidóról, lengyelről, horvátról, szerbről, a Szovjetunió népeiről szólt. Azt mind a világ elé kell tárni. Azokról nem kérdezted meg, hogy ki írja, mi célból? Itt azt sem tudjuk, mennyien vesztek el. Közülünk, vajdasági magyarok közül. Ezt hallgassuk el? Erről még most se szóljunk? Mit akar Wiesenthal még ma is Bécsben az irodájával? Neki most is kutatnia kell, kik vétkeztek a zsidó nép ellen. Ezt meg még most sem kell feszegetni! Járjunk azzal a bűntudattal, hogy mi rosszabbak vagyunk minden népnél, mert nekünk legfeljebb vétkeseink vannak, áldozatainkat pedig, ha voltak is, tapintatosan elhallgatjuk? Viseljük a kollektív bűnösség tudatának elviselhetetlen terhét, és tanakodjunk, hogy a magyarok között miért olyan nagy az öngyilkosok száma? Miért nem volt nagy az első világháború előtt? Már szaporodni sincsen kedvünk! Csak el akarom mondani. Oda akarom helyezni a mi halotta- inkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sin- térgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége. Jaj a legyőzőiteknek! Jaj a bosszulóknak is! Győztes csak az lehet, aki nem a vér- kölcsön visszaadásával egyenlíti ki a számlát, mert az ilyesfajta egyenleg után mindig készül egy újabb. Ezért kell a negyvennégyes tömegsírok felderítése után kimondani, hogy vége. Nem a történelem objektív tényei következnek ebben a könyvben, hanem egy népirtás szenvedő alanyainak nagyon is szubjektív emlékezései majd fél évszázad távlatából. Azzal a szándékkal tárom ezt a világ elé, hogy láttassam, hogyan élte át népünk a mi tragédiánkat, amely része az itt élő népek közös tragédiájának. Az objektív történetírás bűnös mulasztások miatt szándékoP éterrévén az ötvenes évek első felében, talán 1954-ben, leszakadt a Tisza-part a kompkikötő fölött. A bánáti oldalról este hazafelé tartó földművesek rémülten látták, hogy a szakadás mentén támadt falból lábszárcsontok, koponyák állnak ki. A felszabadulás napjaitól kezdve emlegették a helybeliek, hogy az azokban a napokban eltűnt péterréveieket gyilkosaik a Tisza-parton földelték el. A háború utolsó éveiben ugyanis munkaszolgálatosokkal hevenyészett futóárkot ásattak ott a magyar honvédek, ez a háború végén erősen omladozott már, de még mindig futóárok volt. Az interregnum végére azonban az ároknak nyoma veszett, betakarták. Nem volt szabad érdeklődni, mi volt a gyors munka oka, bár szóbeszédben élt és terjedt, hogy abba lövöldözték bele azokat, akiket kivégeztek 1944-ben az alatt a 45 nap alatt, amíg a hatalom nagyjából lábra állt. A falu népe ziláltan, seregbe verődve rohant a jelzett hely felé, majd onnan haját tépve, sikoltozva, jajongva, egyesek átkozódva, őrjöngve tértek vissza. Azóta sem mondja senki, kiknek a teteme bújt ki a földből. Reggelre az árulkodó szakadás nyomtalanul eltűnt. Adorjánon minden halottak napján gyászmisét mondanak a névtelen áldozatokért. Sem külön ének, sem külön szokás nincsen, egyszerű, csendes gyászmisét mondanak. Nem úgy, mint egy időben Teme- rinben, ahol — még a hatvanas években is — az volt a szokás, hogy a felszabadulási ünnepségek táján szinte mindennap le volt foglalva a templom egy-egy gyászmisére, és a megrendelők az ismeretlen eltűntért mondatott misén leggyakrabban azt az éneket san nem foglalkozott vele ez idáig. Egyéni élményekről lévén szó, tisztában kell lenni azzal, hogy van benne pontatlanság, az élmények tömkelegé mégis egy valós tényre világít rá, egy olyan tényre, amelyet mindeddig szinte telkérték Varga Imre kántortól, amely ezzel a sorral kezdődik: „Síró szívünk édesanyja, bol- dogságos Szűzanya”, s eltávozott.” Néhány évvel ezelőtt Varga Dezsőt nevezték ki plébánosnak Adorjánra. Nem tudta, hogy a gyászmisét minden körülmények között meg kell tartani, akár rendelik, akár nem, és elmulasztotta már az első évben. Csakhogy el nem kergették a hívők. Ő maga volt a legjobban meglepődve, hogy azon a közönséges hétköznapon zsúfolásig megtelt a templom. Csak mise után szerzett tudomást róla, hogy ezt a szokást betartotta minden elődje az 1944 végén itt szolgáló Firányi Lajos plébánostól kezdve. Firányi Lajos rendkívül bátor ember lehetett. Azon kevesek közé tartozik, akik szabályosan anyakönyvezték az 1944 októberében ártatlanul legyilkolt helybelieket. A nevek mellé ilyen bejegyzéseket írt a halotti anyakönyv Megjegyzések rovatába: „A férfiakat összeterelő fegyveres erők a lakásából kihajtották és a ház előtt szájába lőttek.” Ugyanennek a személynek A halál oka rovatban ezt írta: szájlövés. Egy másik megjegyzés: „November 10-én a város vezetősége által megbízottak elfogták és magukkal vitték. November 11-én a városi kórházból holtan hozták ki.” S annak az ötvenhat halottnak a neve elé, akiket szemmel láthatóan egyszerre írt be az anyakönyvbe, ezt írta: „1944. X. 31-én fegyveres erők által elhajtottak. Tisza.” Csak néhányuknak az esetében van feltüntetve a temetés helye, a halál oka meg a halál körülményeire utaló egyéb bejegyzés. Akit közülük eltemettek, az október másodikán volt. Az adatközlők elmondták, hogy a hozzátartozók kihalászták az jes homály fedett: 1944 végén a jugoszláviai magyarságon véres bosszút álltak. Ennek körülményeit tudósok higgadtságával fel kell deríteni, hogy az élők lelkiismerete ne háborogjon, halottaink pedig békén nyugodjanak. áldozatokat a Tiszából, szabályosan ellopták őket, egy ideig rejtegették, és amikor vége lett a vérengzés okozta első kábulatnak, akkor eltemettet- ték a pappal. Értük mondják azt a gyász-. misét. De beszélni nem lehet róla. A falu legszélén, közvetlenül a Tisza mellett él özvegy Apci Lukácsné Ladócki Matild. 1943 novemberében ment ide férjhez a környékbeli tanyák egyikére. Kilenc hónapra rá megszületett a gyermek, s 1944. október 31-én kéthetes volt. Az urát ezen a napon fegyveres emberek kiszólították a házból, úgy ment el otthonról a fegyveresekkel, hogy azonnal jön majd vissza. — Nem kellene magammal vinnem a katonakönyvemet? — kérdezte a fegyveresektől. — Hát hozza. Visszalépett a könyvért, és elment, hogy soha többé visz- sza ne térjen. A továbbiakban szóba kerülő helységek mindegyikéhez fűződik a temerinihez, péter- révihez, adorjánihoz hasonló élmény, történet, amit a helybeliek ma is suttogva, csak bizalmas baráti társaságban említenek egymásnak. Kanizsán azt, amikor 1945 tavaszán a kóbor kutyák kikaparták a Szigeten a tömegsírt. Zentán azt, amikor kavicsot és homokot raktak arra a helyre a parton. Szabadkán azt, amikor a Zentai úti temető szélén a városi szeméttel takarták el a nyomok egy részét. Bajmo- kon azt, hogy a tömegsír fölött nem lehetett szántani, Szivá- con, hogy M alakban ásatták meg az áldozatokkal a sírt, jelezve, hogy magyarokat temetnek bele... Csurogon, Zsablyán, Mo- zsorban nincs, aki meséljen, mert onnan elhajtották a maradék magyarokat. Jeltelen és titkolt temetkezőhelyek
