Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-14 / 113. szám
1992. május 14., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 EGY EMLÉKKÖNYVET AJÁNLVA... Csurgó szárnyaló szellemisége a CSŰRÉI CSOKOUIU VITÉZ MIHSLY GIMNÁZIUM ÉS ÓVÓNŐI SZAKKÖZÉPISKOLA JUBILEUMI EMLÉKKÖNYVE Dél-Somogy nagy múltú települése Csurgó, mai közigazgatási rangja szerint fiatal város. Frissülő életjelei tanúsítják, hogy nemcsak a múltjából él. Ám gazdag múltjával együtt élve újul; számol azzal a szellemi örökséggel, amely a magyar művelődéstörténet jeles „várává" emelte; olyan hitben, tudásban erős véd- erővé, amely rendre kitárta kapuit. Nem csupán a befogadásra, hanem a kibocsátásra is — generációkat indítva messzi utakra úgy, hogy a kötődés az alma materhez eltéphetet- len maradt. Bizonysága ennek a mostani jubileumi emlékkönyv is, amely a 200. évfordulóra készült. Tallózzunk hát kedvünkre az emlékkönyvben, amely alcíme szerint 1792 és 1992 között ígér „utazásokat” a „megye legpatinásabb oktatási intézményében” — ahogy az előszóban dr. Gyenesei István, az iskolát most fenntartó megyei közgyűlés elnöke tiszteli meg. Az utazást nagyon is a jelenből indítja vallomásával Laczó János igazgató, akinek megadatott: „hogy igazgató legyen ott, ahol a középiskolát végezte”. „Olyan tanár akartam lenni, amilyenek tanáraim voltak; hogy legyen mondanivalóm, tudjak útravalót adni, a rámbízottakért tudjak felelősséget vállalni” — szögezi le a mai direktor. Természetesen nem hiányzik az emlékkönyv lapjairól Csokonai örökbecsű Jövendölése sem, alatta Csurgói Máté Lajosnak, az alapító mecénásról, Festetics Györgyről készített szép portréjával. A gimnázium 200 éves történetét az iskola mai tanára, dr. Horváth József foglalta kitűnő tanulmányban össze, munkáját tiszteletre méltó gesztussal Pókos Ferenc emlékének ajánlva. Iskolatörténet-Írói, művelődéstörténészi erényeit már a Tankönyvkiadónál ugyancsak az alkalomra megjelent kötete kapcsán méltattuk elismeréssel. Ehhez most annyi fűzhető hozzá, hogy nemcsak szerzőként, hanem az emlékkönyv nagyszerű arányérzékű szerkesztőjeként is üdvözölhetjük. Bizonyság ez utóbbira mindjárt az a kultúrhistóriai „csemege”, amely Iskolatörténeti dokumentumok címmel teszi közzé az alapító Festetics gróf levelét, az alapítólevél végleges változatát több igen érdekes emlék között. így Csokonai Vitéz Mihály két levelét is. Ne fosszuk most meg az olvasót a poéta néhány originális sorától; íme a volt csurgói diákokhoz írt búcsúlevél részlete: ...ugyanezt a ti erántam viseltetett önkényt és tettetés nélkül való szereteteteket, amelyet még ekkoráig minden tanítványomtól megnyerni szerencsém volt, nemcsak most, amikor hálálkodásnak ceremonális ideje van, köszönöm, hanem minden rólatok való megemlékezéseimben is köszönni fogom...” És ugyanitt olvashatjuk a ma dokumentumait is, például azt az alapító okiratot, amely a gimnázium 200. évfordulójának tiszteletére alapítvány létesítését adja tudtul. Az iskolatörténet irodalmát részletes bibliográfia foglalja össze, majd a históriát vizsgáló szemtanúknak és kortársaknak vallomásai következnek a kötetben, élükön azzal a megemlékező esszével, melyet Nyárády Gábor ad közre Az első lélegzet címmel. Találkozunk egy olyan fejezettel is, amely a mecénások vallomásainak, visszaemlékezései- nek ad teret. Megismerhetjük az Öregdiákok Baráti Körének (1929-ben hozták létre!) működését, s aztán megint visszaemlékezések sorjáznak. Olyan memoárok, melyek többnyire nem e mostani alkalomra születtek, hanem hosszú évtizedeken át folyamatosan, szívósan és rendületlenül szárnyaltatták a csurgói szellemiséget. Zavar- baejtően gazdag, színes és magával ragadó ez az iskolához tapadó memoár-irodalom. Az, mert — önkényesen kiemelve a sorból — szinte megható a szeretet, ahogy Lengyelfi Miklós emlékezik Együd Árpádra. Vagy ahogy az újságíró, Paizs Gábor megidézi ifjúsága Csurgóját, s dr. Boros Dezső egyetemi tanár eleveníti fel Illyés Gyula és Németh László itteni látogatását. Bertók László „fényességre tekintő” sorai, Kerék Imre lírai emlékei a költészet felől világítják meg az iskola egykori napjait. Nem lehet teljes a felsorolás, nem is ez a tallózás célja. Csupán annyi: hogy felhívja a figyelmet, akik tehetik, „utazzanak” az értékes emlékkönyv lapjait forgatva egy nagy múltú s ma ismét igen szépreményű iskola eltelt két évszázadában. T. T. A gyülekezet akarata Temploma lesz Inkének A második világháborúban a németek felrobbantották az inkei református templomot. A helybeliek — eltakarítva a romokat — évtizedek múltán sem tettek le arról, hogy a faluban egyszer templomot építtetnek. A kétszáz tagú református gyülekezet a parókia imatermében tartja az istentiszteleteket, ám az a szándékuk, hogy — egyéni felajánlásokat is téve — mielőbb megépüljön templomuk. Isten hajlékát a korábbi, elpusztított épület helyére tervezik. Tegnap délutáni istentiszteletüket a szabad ég alatt tartották. A Református Egy(Fotó: Kovács Tibor) házkerület püspöke, dr. Márkus Mihály az inkeiek nemes szándékáról prédikált. Az istentiszteleten megjelentek a környék lelkipásztorai, és a megyei közgyűlés képviseletében ott volt Jónás Józsel irodavezető is. L. S. Az öreg kun szerencséje A vendéglői asztal szerencsésnek bizonyult a számomra. Pedig a térítője elég koszosnak látszott, és a lábam alatt cigarettavégek tar- kállottak. A szomszédban ugyanis helyet foglalt az utolsó kiskun. Kinézése után annak ítéltem. Igaz, bőr- helyett gumicsizmába bújtatott lábbal tette meg az utat a piactól az első fröccsig. Az üres szakajtót az asztal alá csúsztatta, közben megszámolta az aznapi bevételt. Fekete posztónadrág, kabát, fényes, a használattól fényes mellény és vadonatúj, koromfekete kalap volt az öltözete. Aztán átszólt az asztal felett. — Édes fiam, nem kriksz-krakszolnád tele ezt a szelvényt? Egyértelműen hozzám fordult, s már elő is húzta a mindig kéznél levő írószerszámot. — Hetvennyolc, mert ennyi vagyok. Hetvenöt, mert Bö- zse asszony, a feleségem annyi. Ötven, mert holnapután ünnepeljük az aranylakodalmunkat. Huszonnégy, mert annyi az unoka és dédunoka. Hat, mert annyi gyermeket neveltünk fel Bözse asszonnyal. Igyunk meg egy fröccsöt az egészségünkre és a szerencsénkre! Tépd is le, drága fiam. Nem dobnád te be? Ezt a maradékot a tárcámba teszem, majd csütörtökön hallgatom a rádiót. Napokig hordoztam magammal a történetet. Végiggondolva, elemezve, s csak éreztem, de nem láttam benne a rendkívülit. Egyszer aztán világossá gyúlt az agyamban. Az öreg kun, a Teremtés Tanyai Koronája, annyira természetesen indult ki saját magából, hetvennyolc leélt évéből, s bontotta ki, mint az elemózsiát, a maga különleges, sorsában gyökerező szerencsekihívó kísérletét. Mégis, hessegettem tovább a kísértő gondolatot, kívülállóként csak ennyivel maradok? Aztán megnyugtattam magam: hetvennyolc év reménye, kínja, öröme, bölcsessége és búja nem fejezhető ki egy kriksz-kraksszal — de megérthető. P. S. RANDÉJENŐ: 9 Ki az erős ember? Nagykövet voltam Egyiptomban 9 Az események felgyorsultak. Ki hitte ■ volna, akárcsak né- ány héttel korábban is, hogy logers amerikai külügymi- iszter, aki nyilvánvalóan bí- ott benne, hogy terve meg- ozza a békét a Közel-Kele- jn, Egyiptomba látogat? Kaiéban, legalábbis a békés megoldás hívei között, bizakodó volt a hangulat. Egy nor- /ég újságíró egy fogadáson szűkebb körben igyekezett le- nűteni a kedélyeket. — A „kis országból” jövök. Dtt másképp beszélnek az smberek. Ámíg az „öreg tölgy” lesz hatalmon, nem esz béke. Rogers közel-keleti látoga- ása — Egyiptomból Izraelbe itazott — eredménytelenül ’égződött. Az „öreg hölgy”, 3olda Meir kormánya, mint ar- ól Sisco helyettes amerikai :ülügyi államtitkár tájékoztatta Szadat elnököt, nem fogadta el a Csatorna megnyitásához fűzött feltételeket. Utólag megítélve a látogatásnak mégis hatása volt az egyiptomi belpolitikai helyzetre. Két nappal az amerikai külügyminiszter Kairóba érkezése előtt Szadat leváltotta alelnöki tisztéből Ali Szabót. Most már elkerülhetetlennek látszott az összecsapás az elnök és az „erőközpontok” között így aposztrofálta ellenfeleit május 1-jén Heluánban mondott beszédében Szadat —, csak az időpontja volt kétséges. Egyre inkább érezni lehetett a vezetésen belül meglévő feszültséget. A szovjet nagykövet bizalmasan elmondta, hogy a kormány egyik tagja félrevonta egy sarokba és a fülébe súgta: „Valakinek beszélni kellene az elnökkel, mert rossz irányba befolyásolják...” A szovjet nagykövet természetesen csak azt mondhatta, hogy az egyiptomi vezetőknek bizonyára van alkalmuk beszélni vele. Május 8-án delegációt várok a repülőtéren. Szerencsémre — vagy nem éppen szerencsémre — akkor fogadja Kha- led Mohieddin, az Egyiptomi Béketanács elnöke az Air Indiával érkező Krishna Menont. Mohieddin a nasszeri forradalmat végrehajtó szabad tisztek csoportjának egyetlen kommunista tagja, a „vörös őrnagy”. Amikor Nasszer kényszerintézkedéseket vezetett be a kommunistákkal szemben, azt ajánlották neki, menjen külföldre. Krishna Menőn korábban India honvédelmi minisztere, az ENSZ-közgyűlés egyik legbri- liánsabb szónoka, a kínai-indiai határviszály kirobbanása után miniszteri megbízatásából felmentették, ezután az indiai és nemzetközi békemozgalomban aktivizálódott. Hajnalban a repülőtéren alkalmunk van négyszemközt beszélni Mohieddinnel. Kertelés néllkül rákérdezek; Diaed- din Daudnak, az ASZÚ titkárának a Béke-világtanács budapesti ülésére kellett volna utaznia. Nem megy. Igaz, hogy lemondott? Nem mondott le — válaszolja Mohieaain —, nem is hajlandó lemondani. A helyzet azonban nehéz. Az elnök nem tud mást csinálni, minthogy változtatásokat hajt végre a kormányban. Ez egyértelműen megerősíti sejtésemet és más irányú értesüléseimet. Amint visszaérkezem a nagykövetségre, táviratot fogalmazok sürgős jelzéssel. Olyan rendkívüli események várhatók — jelentem — amelyek lehetetlenné teszik a Biszku Béla vezette MSZMP-küldöttség látogatását, ezért javaslom az elhalasztását. Rövid és egyértelmű választ kapok: „Hajtsa végre utasításomat.” Utóbb tudtam meg „hogy a választ a Külügyminisztérium közel-keleti osztályának vezetője küldte, aki még abban a tévhitben élt, hogy Egyiptom a Közel-Keleten a Szovjetunió legmegbízhatóbb szövetségese, ott nem történhet semmiféle rendkívüli esemény. „Május 14-én Szadat beszédet mond a televízióban — jegyeztem fel a naplómban. — Kiváló szónoki és színészi teljesítmény. Az a jelenet például, amikor — feltekintve az előre megírt szövegből —,a hadügyminiszterhez intézi szavait, s mindenki felé nyújtja vádlón a mutatóujját: „Ugye, nem hallgattál rám, Favzi tábornok, és most a lakásodban hallgatsz háziőrizetben!!!” Tehát nemcsak Ali Szabrit váltotta le, hanem a hadügyminisztert is, aki nemrég azt mondta az ASZÚ Központi Bizottság üléséről jövet a magyar katonai delegációnak, hogy a politikusok túlságosan sokat beszélnek. Most úgy látszik, ő maga, ha nem beszélt is sokat, a jelek szerint valahova állt, a „rossz oldalra”, ami nem csoda, mert Favzi tábornok a kabinetminiszter Szarni Sharaf rokona. Akkor bizonyára ő is.... És biztosan Fajek tájékoztatási miniszter is, aki Ali Szabri rokona. Az elmúlt huszonnégy órában politikai vihar tört ki — mondja Szadat. Tudomására jutott, hogy politikai ellenfelei körülvétették a rádió épületét, hogy megakadályozzák az elnököt beszéde elmondásában. Ez kimeríti az összeesküvés fogalmát. Az elnök mindezért Shavari Gomaa minisz- terelnök-helyettes-belügymi- nisztert tette felelőssé, s lemondásra szólította fel. Ezt követően további öt miniszter, köztük a hadügyminiszter is benyújtotta lerflondását, azzal fenyegetődzve, hogy lemondásukat a rádióban is bejelentik, azt a benyomást keltve az ország népében, hogy rendszerünk válságban van. S mivel ezt megtették, kénytelen voltam az érintett minisztereket háziőrizetbe vétetni.” Az új kormány még akkor este letette az esküt. (Folytatjuk)
