Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. április 4., szombat „KALÓZOK” VOLTAK A PARTON A KÉT KARINTHY ÉS SIÓFOK A Vitéz-panzió híres lakói Karinthy Ferenc egy író-olvasó talákozón — Siófokon A magyar írók közül talán Jókai Mór és Krúdy Gyula mellett Karinthy Frigyes volt, aki évtizedekig rendszeresen, nyaranta visszatért Siófokra. Itt halt meg a Batthyány utca 46. szám alatt lévő Vitéz-panzióban, amely épületet eredetileg az akkori idők egyik legtehetségesebb művésze, a kiskorpáéi születésű Kozma Lajos (1884-1948) Kos- suth-díjas építész tervezett. Karinthy Frigyes imádta Siófokot, a fürdőtelep zsibongá- sát, a Hozbor-vendéglő kiskocsmái hangulatát, a kaszinók éjszakai mondén életét. Karinthyt pesti íróbarátai: Hu- nyady Sándor, Békessy Imre, Rejtő Jenő — gyakran meglátogatták Siófokon. A strand „tündérjelöltjeit” elbíráló zsűriben — az 1925-ös „Balaton Tündér” választásakor, István király napján — Karinthy is részt vett. Többek között Rippl-Rónai József társaságában. Karinthy Ferenc tehetségét apjától, életkedvét anyjától örökölte — mondta róla Benedek István. És csakugyan bölcsőjénél ott volt a Nyugat című folyóirat idősebb és ifjabb nemzedéke: Kosztolányi Dezsőtől, Devecseri Gáborig — Somlyó Zoltántól, Móricz Zsigmondig szinte mindenki. Karinthy Ferenc a Balatont, illetve Siófokot is szülőföldjének vallotta, tartotta. A már említett tizenkét szobás panzió tulajdonosa dr. Vitéz Mik- lósné volt. A fiatal Karinthy leikébe mélyen belerögzültek a Siófokon töltött nyarak, amelyeket „költő-üstökös” bátyjával — a tragikus sorsú — Karinthy Gáborral és a három Vitéz-lánnyal: Anikóval, Marikával, Verával együtt élveztek. Karinthy Ferenc, aki ifjúságának csínyjeiről oly érzékletes képet rajzolt írásaiban, sokszor felidézte ezeket az emlékeket, midőn egész nap lent csellengtek a Balatonnál, ka- lózosdit játszva, elkötötték a Csónakda hajóit vagy éppen egy másik esetet elevenített fel amikor az ingyenstrandról beúsztak a nagystrandra, ahol persze ugyanolyan volt a víz is meg a föveny is, de a belógás volt a hecc. Karinthy Ferenc — a nemrég eltávozott költő-író — az életöröm, az életkedv, az életszeretet írója volt. Tudta, hogy minden író szuverén egyéniség, önálló világ. Sokáig, talán túlságosan hosszú ideig, az előítéletek fala vette őt körül. Ő maga pedig egyre kono- kabbul harcolt e falak szét- rombolásáért, azért, hogy a Karinthy név elsősorban a magas követelményt fémjelezze, amelyet szigorú mércéül a maga számára is kitűzött. Karinthy Ferenc dolgozott színházi dramaturgként, újságíróként és műfordítóként. A legkomorabb években írta meg a Budapesti tavaszt, a háború után megnyomorított ifjúság tragikó-líráját, amelyben (megfilmesítése és színpadi adaptációja után) a nagyközönség és a külföldi is megismerhette és megszerethette őt. Karinthy riportere volt a Parnasszusnak regénye mellett irodalmi riportjai, valamint drámái, elbeszélései is maradandó és megérdemelt sikert arattak. Ő volt a kis formák nagymestere, hiszen elsősorban novellista volt, karcolatai- ból kirajzolódik a kor, amiben éltünk. .Mindig szívesen jövök vissza Siófokra!” — jegyezte le 1981-ben egy sikeres és emlékezetes író-olvasó találkozó után. Szinte látható a masszív, sportos szerelésü, a zömök nyakon ülő kefefrizurás feje. Hallani vélem az örök derűt, a brilliáns „szövegelést”, a kifogyhatatlanul áradó sztorik sokaságát... És valóban, rendszeresen, amikor csak tehette felkereste Siófokot, az egyik vele folytatott hosszas beszélgetésünkkor merült fel az ötlet, hogy az Ausztráliában élő Vitéz Anikóval vegyem fel a kapcsolatot; ő mindent megtesz azért, hogy a Vitéz-panzióból Karinthy Frigyes Emlékmúzeum létesüljön! Jó volna, ha Karinthy Ferenc álma egyszer megvalósulhatna és immár apja, Karinthy Frigyes mellett az ő irodalmi halhatatlanságát is hirdetné! Matyikó Sebestyén József „Mindenki hord a táskájában egy féltéglát” BESZÉLGETÉS GYURKOVICS TIBORRAL Gyurkovics Tibor: Senki sem akar lemondani egy szem rántottgombáról sem Vonzó, szertelen, nagy hangerőre állított egyéniség, meztelenítően őszinte, spontán, túlfűtött, vérbeli és vérbő, heves és robbanékony, kitűnő előadó, szuggesszív egyéniség — állítják róla barátai. Eufóriásan él a szavakkal, világmegváltásra törő hevület feszíti, indulatai erősek, nehezek, mohók — írták vele kapcsolatban kritikusai. Vágynagybirtokos — mondta találóan Lengyel Balázs. Élj befelé, halj kifelé — Az ilyen jellemű, hevületű emberek számára létkérdés a szabadság. Egyik versében így vall: „Isten örökös szolgasága alatt vallom, hogy szabadon (csak az röpülhet aki árva) nem fogja nő se hatalom. ” — A teljes, a tiszta szabadság: a magány. Éz csak egy vágy, valójában nem ezt akarjuk. Mihelyt egyedül vagyunk, keresünk valakit. Ami a hatalmat illeti, azzal én mindig jól megvoltam, mert nem érdekelt. Sohasem voltam hatalomvágyó, emiatt nem éreztem soha a hatalom mérgét. A hatalom embereire úgy tekintettem, mint járókelőkre. A leghatalmasabbakra is. Befelé dolgozó, élő ember vagyok. 17 évesen írtam le ezt a sort: „Élj befelé, halj kifelé. ” A paradoxon az, hogy mivel költő vagyok, sorsom arra kárhoztatott: látva lássak. Ki kell mutatni a titkaimat, le kell meztelení- tenem a telkemet, de a munka mindig belül történik. A színész is hasonló lény. — Ön költő, drámaszerző, novella- és regényíró, színészként is láthattuk a Fekvőtámasz című darabjában. Csinálhat ennyi mindent egy ember, vagy végül is ezek hasonló tartományai a létnek? — A lényeg mindegyiknél hasonló, csak a közlés formája más. Engem mindig minden érdekelt, apámtól örököltem a sokoldalú érdeklődést és kifejezőképességet, no meg a mindenek fölött álló humorérzéket. Az étet legtragikusabb pillanatait is képes vagyok szarkasztikussá, groteszkké tenni, még egy temetést is. Verseim lírai vonulataiba gyakran belejátszik a groteszk, mint egy furcsa erezet a márványlapon. — Világmegváltásra törő hevületeiből maradt még valami? — Világmegváltó hitek nélkül nem érdemes elindulni a költői pályán, de még egy hivatali munkát sem érdemes enélkül végezni. Ma is rengeteget dolgozom, éjfél után fekszem, korán kelek, azonnal fönt vagyok, és nyomban elindul a napom. Ebben nem változtam. Az idősödést talán abban érzem, hogy az emberek gyakran elkeserítenek. Annyira szeretem őket: a színészeket, a költőtársakat, a barátokat, s talán emiatt könnyebben megbántódom, megsérülök, emésztem magam. Még mindig maximalista vagyok, viszont fogyatkozik a türelmem. Akik közvetlenül körülvesznek, azok szépen és nagy segítséget nyújtva voltak, vannak mellettem. Elsősorban a nőszemélyek és a barátok: Szakonyi Károly, Bertha Bulcsú, Kiss Dénes és a többiek. Sokat segítettünk egymásnak abban, hogy átvészeljük a kemény és a puha diktatúrát. Engem nem tudtak befogni — Ön kedvence volt a kommunista kultűrpolitikának? — Nem voltam dédelgetett írója az elmúlt rendszernek, de nem nevezhetem magam elnyomottnak sem, hiszen megjelent harmincöt könyvem, bemutatták tíznél több drámámat. Engem nem tudtak befogni. Mégsem akarom távol tartani magam, részese voltam az elmúlt négy évtized történelmének. — A rendszerváltás minőségével, ütemével elégedett? — Azok, akik elméletben csinálják az új rendszert — sokukat közelről ismerem —, bizonyos, hogy tisztességesek. Nem fognak becsapni, bezárni, üldözni. Ez a szabadság előszobája. Egy alkotmányos jogrendet kívánnak fölépíteni, de ennek még nagyon a kezdeténél tartunk, és úgy látom, nem áll készen a szakember- gárda, amely ezt te tudná bonyolítani. Egy hasonlattal élve, olyan kórházról van szó, ahol nincsenek jól operáló orvosok, akik a betegeket műtik. Ugyanis Magyarországnak ezt az örökölt betegállapotát meg kell gyógyítani. Aki ért ehhbez, az átitatódott a korábbi rendszerrel, az újak pedig nem tudják jól kezelni az operáló kést. Emiatt a beteg tovább szenved. Elszomorít az egyetértés hiánya. Mindenkinek legalább egy dologban egyet keltene érteni: dolgozni kell! Erőnket megfeszítve, valahogy úgy, mint 45-ben, amikor feljöttünk a pincékből. Nem azt néztük, hogy ki volt jegyző, ki katonatiszt, ki meg kommunista. Egy dolog volt a fontos: fölépíteni az országot. — Gyakran emlegetik a szeretet prédikátoraként. A szeretethiány, az intolarencia ma is kétség beejti? — Elkeserítő, hogy halálosan türelmetlenek vagyunk. Mindenki hordoz a táskájában egy féltéglát. Értekezleteken, fórumokon előveszik és verik a mellüket, hogy ők jobb magyarok voltak, hogy ők ellenálltak, hogy őket becsukták... így nem tehet élni, nem tehet örökké féltéglával járkálni! Mérhetetlen anyagi harácso- lást látok, senki nem akar lemondani egy szem rántottgombáról sem. Autók, villák, kripták — ebben merül ki sokak hajszája, pedig a szeretem, a szeretet, a nő és a férfi, a család, a gyermek, a szülők — ezek a legfontosabbak egy ember életében. Halló, Krisztus! — A mai cselekménycentrikus, sokkoló, akciós, zenebonás attrakciók divatjában ön egy lélektani drámát írt, amelynek Székes- fehérváron volt a premierje, a Nemzeti Színház mutatta be. Nem volt nagy merészség erre vállalkozni? — A szenzációhajszolás, a mezte- lenkedés, a trombitaszó, a harsány- ság, a futkározás tébolyában a színház tehet mélyebb telki élmény is. a Halálsakk című történelmi krimi a legnagyobb magyar halála után játszódik. A színészek megrendültén léptek Széchenyi sorsába, és maguk is tapasztalhatták, hogy az őrülésig tehet vizsgálni a telkiismeretet. A belső telki folyamatok gyönyörű látványban jelennek meg a színpadon. Sík Ferenc, a rendező mintha belülről, egy nagy színes reflektorral világította volna be a létek homályos, árnyakkal teli zegzugait. Sokáig dolgoztam elmegyógyintézetben, tizenöt évig voltam klinikai pszichológus, nem véletlen tehát, hogy engem főleg a létek alakváltozásai, rejtelmei izgatnak. — Mint mondotta, most is sokat dolgozik. Úgy tudom, megjelent egy újabb verseskötete. — Halló, KrisztusI— a címe, válogatott verseimet tartalmazza. Az első alkalom, hogy lányommal együtt szerepetek, aki akvarell festményeket készít, a kötet borítóján az ő munkája látható. Öt lányom van, a legidősebb fogadott, de mintha a sajátom tenne. — Nem szenved ennyi nőtől? — Ehhez még hozzá kell tennem, hogy a tizenkét unokámból nyolc lány. Rólam közismert, hogy vonzódom a nőkhöz. A nőt a legfontosabb embernek tartom. Az új darabomban is elhangzik erről egy mondat, doktor Görgen, az orvos fogalmazza meg: a nő, — tegyen a férfi író, orvos vagy mészároslegény, — a legfontosabb az ember életében. Zágoni Erzsébet
