Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-02 / 79. szám
1992. április 2., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — VÉLEMÉNYEK Ha egy kormánypárti képviselő interpellál... Parlamentális rendszerekben a kormánypárti képviselők szájából elhangzó interpelláció olyan ritka, mint a fehér holló. Ha egy kormánypárti képviselő interpellál az általában azt jelenti, hogy egyúttal bejelenti, hogy kilép pártjából és ellenzéki oldalon folytatja. Ha nem így van, akkor vagy politikailag teljesen képzetlen, vagy ... egy mai magyar kormánypárt országgyűlési képviselője. Az interpelláció az ellenzék fegyvere, emlegetik gyakran. Ez így igaz. Az interpellációra adott miniszteri válasz feletti szavazás az a legkomolyabb bizalmi szavazásnak tekinthető, és nagyon sok országban a miniszter bukásának a veszélyét hordozza magában. Bár a mai magyar parlamenti rendszerben a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye folytán csak az egész kormány megbuktatására van mód bizalmatlanság okán, azért egy miniszter leszavazása az ellenzék óriási sikerén túl jelentős presztízsveszteség a válaszadó kormánytag számára is, hiszen ha ez többször megismétlődik, úgy nyilvánvaló jelét adja az illető alkalmatlanságának. Ezért aztán a kormánypártok soha olyan nagy számban nincsenek jelen, mint interpel- lációs válaszra adott válasz feletti szavazásnál. Kínosan ügyelnek arra — valószínűleg szigorú frakciófegyelem érvényesítésével is —, hogy a kormány presztízsén ily módon történő „leszavazással” ne essék csorba. Ez így is van rendjén, és egy tisztességes parlamenti rendszer magában hordozza azt a veszélyt, hogy ha mégsem jön össze a szükséges igenek száma, akkor abból kormány oldalon úgy az érintett kormánytag, mint kormánypárti képviselők levonják a megfelelő következtetést. Magyarán mondva végső esetben elfogy a kormánypárti többség és jönnek az alkotmányos következmények, vagy új kormány alakul vagy végsősoron új választások kiírására. Mindezek ismeretében indokolt a kérdés, miért is interpellálhat egy kormánypárti képviselő? Többféle válasz is kínálkozik, pl. lehetséges, hogy ezt így látta a megelőző magyar parlamentben vagy egyszerűen meg kívánja magát mutatni. Ám a közvéleménynek is tudnia kell, hogy ez ha a parlamenti játékszabályokat tisztességesen betartjuk, kormánypárti képviselő részére nem megengedett szereplési lehetőség. Illetve mégis csak az, ha olyan nyomós oka van interpellálni, amivel azt bizonyítja be, hogy a saját kormányánál minden elvárhatót megtett a maga részéről, és mégsem tudta a saját miniszterénél vagy kormányánál az adott ügyet elintézni, ám ez esetben a miniszteri választ sem fogadhatja el. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a kormánypárti képviselőnek sokkal közvetlenebb és kötetlenebb lehetőségek állnak rendelkezésére a saját kormánytagjaikkal való kapcsolattartásra és bármely ügyben történő ügyintézésre. A közvetlen napi kapcsolaton túl elég arra utalnom, hogy miniszterek minden bizonnyal ha idejük engedi, részt vesznek pártjuk parlamenti frakciójának ülésein. Ha pedig a kormánypárti képviselő azzal a tudattal kezdi interpellációját, hogy a miniszteri választ el fogja fogadni — márpedig miért ne tenné, hisz ezt előre megbeszélték frakcióülésen —, mert miniszterét nem kívánja leszavazás veszélyének kitenni, akkor eljárása a fentebb már említett politikai kultúrálatlan- ságon túl tisztességtelen úgy a saját kormányával, mint a közvéleménnyel szemben és végül igen nagy fokú udvariatlanság az ellenzékkel szemben. Az, hogy saját kormányával szemben nem jár el korrektül az interpelláló kormánypárti képviselő, az belügy. Ám a közvélemény félrevezetése súlyos vétség. Miért? Mert az interpelláció mindig a kormányzati felelősség felvetését jelenti, márpedig kormány csak a kormánypárt és kormánypárti képviselő támogatásával és bizalmával maradhat a helyén, ezért tehát amikor a kormánypárti képviselő kormánypárti részről elhangzott interpellációról szavaz, akkor tulajdonképpen a saját kormánypárti képviselő minőségében végzett tevékenységéről szavaz. Ugye, milyen furcsa megoldás? Pláne még ha az illető elismeréssel is adózik egy ilyen, igen szavazattal közvetve saját magának. Bizony, kedves kormány- párti képviselő társaim, sokkal nehezebb dolog valamely ügy vagy probléma megoldását a saját kormányunkból kitaposni, mint egész egyszerűen mosolyogva fölemlíteni a parlamentben valamely — hisz oly sok van — gondot, majd az arra adott válasza tekintet nélkül a jól végzett munka tudatában hátradőlni. Végül, de nem utolsósorban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy amikor a magyar parlamentben hetenként kettő óra időtartamra van lehetőség — csak rendes ülésszakon — interpelláció és kérdés intézésére valamelyik kormánytaghoz, akkor a méltán színjátéknak minősíthető kormánypárti interpelláció kizárólag az ellenzéktől való időrablást szolgálja, hogy az ellenzéknek minél kevesebb ideje maradjon a kormány felelősségét valóban mérlegre tevő kérdések felvetésére. Valóban csak az ellenzékkel szembeni nagy fokú udvariatlanságról van szó, vagy talán tudatos az eljárás? Dr. Páris András az SZDSZ parlamenti képviselője Interpellálhat-e a kormánypárti képviselő? Miért ez a nagy indulat? Az elmúlt két évben a parlamentben folyamatosan, hétről hétre láthatják, hallhatják a tv-nézők az interpellációkat. Ellenzékieket és kormánypártiakat vegyesen. A parlament — mint tudjuk — sajnálatosan nem örvend nagy népszerűségnek. Kifogásolják az emberek a feleslegesnek tűnő vitákat, személyekedéseket. Az interpellációkról azonban kedvezőbb a megítélés. Mindennapi gondjaikról hallanak, és érdeklődéssel figyelik, kapnak-e a minisztertől kedvező választ? A Házszabály nem tesz különbséget ellenzéki és kormánypárti képviselő között az interpelláció tekintetében. Való igaz, hogy a világ parlamentjeiben az interpelláció lényegében az ellenzék fegyvere. Ez érthető is, hiszen egy jó lehetőség a miniszter, a kormány, a kormánypárti koalíció sarokba szorítására. Ezért is él előszeretettel az interpelláció eszközével az ellenzék, szerte a nagyvilágban. Páris András SZDSZ-es képviselőtársam megjegyzése szerint a kormánypárti képviselő interpellációja sérti az ellenzéket. Nem értem. Miért sértené? Hiszen az ellenzéki cél, tudniillik a nagyközönség előtt a miniszter kérdőre vonása, akkor is megvalósul, ha történetesen kormánypárti képviselő interpellál. Még azt is megkockáztatom, hogy egy másik cél, nevezetesen a kormány és a miniszterek bírálata is ugyanúgy megvalósul. Nem is beszélve arról, hogy lehetőség nyílik a miniszteri válasz leszavazására. Ez sikerülhet kormánypárti képviselő interpellációja kapcsán is. Ilyen szempontból segítségnek is felfogható az ellenzék számára a kormánypárti interpelláció. A parlamenti interpellációk célja nem lehet a politikusok egymás közötti belügye. Az állampolgárok jogosan igénylik a nyilvánosságot, az őket közvetlenül érintő ügyekben. Márpedig az interpellációk témája többnyire ilyen! E szempontból az állampolgárt, hallgatva a képviselő felszólalását, majd a miniszter válaszát, legkevésbé sem érdekli, hogy az illető képviselő kormánypárti vagy ellenzéki. Ami azonban igenis érdekli, az a téma, és a lehetőség, annak megoldására. Egyúttal úgy érzi, hogy a miniszter, illetve a kormány munkáját is figyelemmel követheti az adott kérdésben. Az interpellációt követő hetekben pedig lehetősége van az állampolgárnak arra, hogy meggyőződjön az ügy sikeres vagy sikertelen befejeződéséről. Ezáltal is működik a politikai nyilvánosság és a kormányzat tevékenységének állampolgári kontrollja. Csak ismételni tudom, ebből a szempontból teljesen lényegtelen az állampolgárok számára, hogy kormánypárti vagy ellenzéki képviselő interpellált-e. Ami az interpelláló kormánypárti képviselő és a miniszter, illetve a parlamenti frakció viszonyát illeti, azt gondolom, az nem igényel választ, hiszen minden képviselő döntési joga, hogy meddig megy el kormánya, minisztere bírálatában, illetve meddig terjed a kormányhoz, frakcióhoz való lojalitás. Azt már pedig úgy gondolom, nem is kellene mondanom, hogy a tisztelt SZDSZ-es képviselő úr nyugodtan rábízhatja minden egyes kormány- párti képviselőre, mikor ül át az ellenzék oldalára. Dr. Gaál Antal az MDF országgyűlési képviselője Az önkormányzati képviselő diszkriminációja Megdöbbenéssel olvastam a Somogyi Hírlap március 12-i számában Szabó Lajos ön- kormányzati képviselőnek A sétálóutca lakásai című cikkét, amelyben az önkormányzatot az itteni lakások eladásának visszavonására hívja fel. Egy önkormányzati képviselőnek joga és kötelessége, hogy a köz érdekében eljárva tényszerűen és személyeskedés nélkül hangsúlyozza véleményét. Az említett cikk esetében azonban épp a tárgyilagossággal van baj. A képviselő úr felújításra elköltött milliókról és arról beszél, hogy ezekkel az épületekkel az IKV-nak ötven évig nem lesz gondja. Az önkormányzathoz eljuttatott hibajegyzékből megtudhatja, hogy a felújítás során a munkák jó részét III. osztályú vagy az alatti minőségben végezték el, az épületek tetőterét éveken keresztül sikertelenül próbálták leszigetelni, visszatérően kell a homlokzatot javítani stb. A képviselő úr potyázásról beszél, holott — tudomásom szerint — a Fő utcai bérlakások nagy részét (köztük felújítottakat is) már kijelölték értékesítésre, és a mostani „vihar" tulajdonképpen három épületnek szól. Mivel a korábbi kijelölések zökkenőmentesen megtörténtek, úgy tűnik, nem az épületek értéke, hanem a bennük lakók személye a fő akadály. Ezt erősíti meg a cikk „Mert tudni kell azt is, hogy a múlt rendszer alatt kik jutottak a sétálóutcában bérlakáshoz” kitétele is. Az ilyen „általánosítással” kiválóan lehet sértegetni másokat, az azzal járó felelősség vállalása nélkül. Ha a képviselő úr a bent lakók személye miatt ellenzi a lakások kijelölését, akkor azt ki kell mondani, meg kell indokolni. Mellesleg az Alkotmány 70/A. paragrafusa szerint az állampolgárok közötti mindenfajta megkülönböztetés, diszkrimináció tilos. Jogszabály rögzíti azt, hogy a bérlakások elide- geníthetők, illetve megvásárolhatók — ezzel a lehetőséggel eddig már sokan éltek. Az önkormányzat természetesen határozhat úgy, hogy egyes épületeket nem jelöl ki értékesítésre (ez azonban bíróság előtt megtámadható), az ilyen döntés azonban nem alapulhat szubjektív diszkrimináción. Dr. Szollár Pál Kaposvár, Fő utcai lakos Nem jogtalanul kaptak lakást Kaposváron nem a sétálóutcában lakom, hanem a Dózsa György utcában egy pincelakásban, mégis felháborított Szabó Lajos kaposvári önkormányzati képviselőnek a Somogyi Hírlap március 12-i számában A sétálóutca lakásai című írása, melyben többek között ezt írja: „Mert tudni kell azt is, hogy a múlt rendszer alatt kik jutottak a sétálóutcában bérlakásokhoz.” Mi, akik nem szemellenzővel járunk, jobban tudjuk, mint Szabó Lajos képviselő. Vagyis az akkori Május 1. — ma Fő — utcában 90 százalékban olyan egyszerű állampolgárok kaptak lakást, mint a képviselő úr, és éppen úgy megdolgoznak a napi kenyérért, mint bárki más. Mint egykori városi tanácstag, ezen belül — társadalmi munkában — a lakásügyi bizottság titkára kijelentem, hogy az akkori lakáshoz jutottak nem jogtalanul kaptak lakást. Hild-éremmel kitüntetett „város büszkeségének” nevezi a sétálóutcát. Az is lenne, ha a képviselő úr legalább annyi gondot fordítana arra is, hogy hajnalig nyitva tartó mulatókból kijövő részegek ne rondítsák össze és ne zavarják az ott lakók éjszakai nyugalmát. Boros Gyula Kaposvár, Dózsa Gy. u. 18. Segítség! Reklám! Vacsoraidő, tehát menetrendszerűen jön a táncoslábú takarítónő a tv-ben, és mosolyogva, pillanatok alatt minden rendbejön. Szegény feleségem irigykedve nézi, mert ő nyögni szokott és nem táncolni takarítás közben. Aztán jönnek a pelenkás bébik, akik nyugodtan pisilhetnek — mondja a reklám —, mert minden száraz marad. Ilyenkor már a tányéromat arrébb húzom a képernyőtől, mert sosem lehet tudni.. Következik az OMO-s „Na, ne mondja...” asszony, esténként többször is. A sejtelmes tekintetű férfi szinte igézi a nézőket és azt hiszi, neki nem lehet ellenállni. Itt kijelentem, hogy a mi házunkba OMO-t nem fogunk használni, mert amit ilyen erőszakosan, az unalomig kell hirdetni, az számunkra gyanús, mint a „bombázó dzseki” volt. De ez még mind semmi! Ezután jön a java. A nem tudom hányféle „betét” dicsérete. Én már megöregedtem, de 65 éves koromig nem tudtam konkrétan, hogy a nők hogyan oldják meg az ilyen problémáikat, mert az abortusz-kérdés és a betét-probléma a nők legbensőbb magánügye kellene, hogy legyen. Úgy, mint régen. „Semmi nem fog kiszivárogni” — búgja a telefonba az ifjú hölgy, és az öreg dáma egyetértőén mosolyog. Ezt ő honnan tudja? Aztán jön a szárnyas betét, ahol a fehérnemű tiszta marad. Most már csak azt várom, amikor mégis „kiszivárog” és természetesen mindez vacsoraidő alatt! Miért tartozik ez a férfiakra? Ezek a reklámok a női nem korábban kialakult varázsát rombolják le á férfiak szemében, mert esküszöm, hogy amikor meglátok egy szép nőt, rögtön az jut eszembe, hogy kiszivárog-e valami? Hölgyeim! Javaslom, hogy tiltakozzanak az ilyen gusztustalan, a férfiakra nem tartozó rekklámáradat ellen, mert önök diszkréten is meg tudják oldani az ilyen problémáikat. Úgy, ahogy eddig is tették. Bernáth Andor Szántód, Nyár u. 8. Egy utazás emlékei Lapunk február 29-i számában Isztambuli utibuli címmel jelent meg írás. Ehhez szól hozzá az itt közölt levél. Februárban szervezett utazáson vettünk részt feleségemmel, amelynek úticélja Törökország volt. Hazafelé jövet 45 percet töltöttünk egy határszéli kisvárosban, hogy ki-ki rendezze a dolgát. A szükség nagy úr, ezért feleségemmel beálltunk a sorba, amely egy vitatható színvonalú illemhely előtt kígyózott. Mivel elérkezett az autóbusz indulásának az ideje, igyekeztem a társaság türelmét kérni. Hárompercnyi késésem „jutalmául” tapasztalnom kellett, hogy lemaradtunk. Még az útlevelünk is a buszon maradt. Később megtudtam: e „felemelő” élménynek más is részese lehetett. Miután kedélyállapotunk megfelelő mélységig zuhant, feltűnt az autóbuszunk. Visz- szafogva indulataimat megjegyeztem, hogy ezt mégsem kellett volna. Ä hozzám jutó szófoszlányoknak sikerült lerombolniuk indulataim gátját, és a helyzethez illően minősítettem a történteket. Ennek lényege az volt, hogy a pénzünkért kapott magas színvonalú szolgáltatást ha csak lehet, a jövőben nem fogom igénybe venni. Az egyik úriember a tudomásomra hozta, hogy ezt jobban is teszem, a másik pedig „az anyádat” megjegyzéssel nyugtázta. Később kiderült, hogy uti- társaim felbolydulásának köszönhettük, hogy visszajöttek értünk. Útikalauzaink elgondolása ugyanis az volt, hogy a határon bevárnak minket. Arra az elhatározásra jutottam, ha mindnyájan hallhatjuk az esetre vonatkozó önkritikájukat, a dolgot meg nem történtnek tekintem. Erre azonban nem került sor. A fenti „utiélményt” a csurgói utazási vállalkozóknak, Lóki Lászlónak és György Károlynak köszönhetem. Szita Róbert Marcali, Petőfi u. 10. 7 Válaszok Szabó Lajosnak
