Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
1992. február 29., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 MÁRIA: SÁFÁR MÓNIKA Szerep a hitemből; a szívemből Hófehér bőr, a feszesen hátrasimított haj keretében szív alakú arc. Nincs rajta púder, rúzs, arcfesték, félkilós fülbevaló. Tekintete tiszta, mozdulatai egyszerűek. Állhatna egy üzlet elárusító standjánál, könyvtárak polcai előtt, vagy fekete táblánál egy tanteremben. Semmi színésznős nincs benne. Akkor rendkívüli, amikor színpadra lép. Ő volt a Bezerédy Zoltán rendezte Budai Dénes-ope- rett, a Csárdás primadonnája, ő ebben az évben Kaposvárott, a My fair Lady, és ő már második esztendeje Szűz Mária a Madách Színház frenetikus sikerű Mária evangéliuma előadásában. Mi a titka? Miért viselkedik úgy az előadások közönsége a szünetekben, mintha keresztboltozat borulna fölé egy gótikus katedrá- lisban. — Amióta megkaptam ezt a szerepet, megváltozott az egész életem. Annyira szerettem volna színésznő lenni, hogy öt évig felvételiztem. A Konzervatóriumba is csak azért jártam, hogy olyan elfoglaltságom legyen, ami mellett a színészstúdióba járhatok. Amikor felvettek a színművészetire, azt hittem, a mennyországba jutok, de ott sok fájdalom ért. Jó volt az osztályunk, csak az értünk felelős nem kedvelt engem, és ennek megfelelően kezelt. Úgy készültem a pályára, hogy általában szobalány voltam. — Mennyire volt váratlan, hogy fölkérték még főiskolásként erre a szerepre? — El sem akartam hinni, mikor az egyik próbára beállított a Madách Színház ügyelője, és a kezembe nyomta a kottát. Azt gondoltam, hogy népes sereget kívánnak fölvonultatni, míg az előre kiszemeltnek odaadják a szerepet. Ez volt szerdán. Pénteken a próbaéneklésen kottából elénekeltem a két dalt, és láttam, hogy tetszést arattam, Nagy Viktor, a rendező és Kocsák Tibor, a zenei vezető hallgatott meg, és kérték, hogy jöjjek el a következő alkalomra, amikor már mindenki ott lesz. Énekeltem, és láttam a tekintetükön, hogy én fogom megkapni ezt a szerepet. Fantasztikus volt. Azóta nem kopik ki belelőlem ez az érzés. Mária különben egészen kis gyerek korom óta különleges helyet foglal el az életemben. Amíg pici voltam, csodáltam a templomban azt a gyönyörű nénit. Bár tudom, hogy alkatilag egészen más vagyok, bele tudom élni magam ebbe a szerepbe. — Hogyan lehet Máriát, mint énekes szerepet megközelíteni? — Minden szerepnek a lelke a fontos. Itt ez még fontosabb. Nem is készítettünk maszkot. Ő számomra a tisztség, az áhitat, és ugyanakkor ő az anya. Őt áriám van, s mindegyiket valamilyen formában össze tudom kapcsolni az anyasággal. — Mária a képzőművészeti alkotásokon, és itt a színpadon is, fiatal lányként jelenik meg. — Az emberek képzeletében Mária fiatal lány. Rengeteget olvastam a témával kapcsolatban, és akiknek látomásuk volt, azok is fiatal lányként látták. Sasvári Sándor, aki Jézust játssza, a bemutatókor volt 33, és pedig 25 éves. Korunk szerint hitelesek voltunk. Ezt a szerepet csak teljes áhítattal, odaadással lehet játszani. Magam is érzem, s érzékelem a nézőtérről áradó áhítatot. Eleinte nagyon féltem, mert az előadás ritmusa a zene miatt kötött, de ugyanez ad valamiféle szabadságot is. Én a hangommal próbálok mindent megmutatni, a hangom színeivel játszani. A prózában is a visszafogott színjátszás híve vagyok. Itt pedig minden mozdulatra, gesztusra különösen kell ügyelni, hiszen a nézők úgy ülnek a nézőtérre, hogy mindenkiben él egy Mária-kép. Azt a Máriát várják, amelyik bennük él, nekem pedig úgy kell megszólaltatnom az én Máriámat, hogy ezt a képet ne törjem össze. Ez a szerep hitemmel és szívemmel teljesen összeolvadt ........test a testemből, gyerm ekem, szentem, gonosz terv az, ha elhagysz érte engem...” — Ez olyan érzés, amit egy nem vallásos is át tud érezni. Gyermekkoromban jó akartam lenni, és mindig rossz voltam. Illetve nem rosszaságból voltam rossz, mert rosszindulat soha nem volt bennem. Ha hátbavágtak, hát azt visszaadtam, és megmondtam mindenkinek a szemébe az igazat. A fősikolán sem igen tudtak velem mit kezdeni. Nem férek bele skatulyába. Hiszek, de anélkül, hogy vakbuzgó lennék. Azt gondolom, vannak nálunk magasabbrendű dolgok, amikbe mi már nem tudunk beleszólni, amik számára mi csupán eszközök vagyunk. Úgy gondolom, hogy én is eszköz vagyok. Rámbíztak egy feladatot Tolcsvay és Kerényi Imre által. De ők is csak közreműködők. Már hatvanhárom előadásunk volt a Madáchban, és tavaly nyáron hét a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ha sikerült a hangommal valamit nyújtani a közönségnek, akkor az boldoggá tesz. Józsa Ágnes PAP GÁBOR Téli Balaton Az őszi nap felszívta s fürdőruhák tarkaságát, elfújta a szél a hullott szerelmek szirmait. Csend avarja korhad a halott víz felett... Fagyott ablaküveg fedi a tó vízét elsimítva a fény és hangfodrokat, akár a koporsó fedele a szívek hullámait, mintha soha nem engedné feltámadni a sír lezárt lakóját. Megszűnik majd a sirályok egyeduralma, jönnek csapatostól a trónklövetelő szárnyak, versenyeznek az égi és vízi hullámok... Fák virágaitól lesz habos a nyújtózó part. Kerekes Károly Nyomják-e még az ajtót? Krúdy Gyula igen bátor ember lehetett. Amiket ő a Fehérlábú Gálné című novelláskötetében egyik-másik szabolcsi faluról megírt, az bizony vért kívánt. Talán ez okból bújkált annyit az óbudai utcákon, a Mar- git-szigeten, utazgatott a vörös postakocsin, vonaton, stációt tartva út- széli csárdáknál. Jómagam arról a szabolcsi faluról írok, ahol a címnek választott kérdést a mai napig nem ajánlatos feltenni. Mint e nevezetes megye szülöttje, már süldő-legény koromban hallottam az ajtónyomó történetet. A faluba érve már a vásártéren vártak a gazdák eladó bikákkal. Az ördög ott bújkált bennem, akkor is, amikor a hetvenes évek elején arra jártam. Kinéztem magamnak egy fiatal gazdát. Némi bemelegítő társalgás után, óvatosan kerülgetve a témát, kinyögtem a kritikus kérdést. A legény első reakciója kicsit rámijesztett, de aztán láttam rajta, hogy előveszi a jobbik eszét. — Csendesebben uram! Mikor így a nehezén túljutottunk, a bikáit meg alku nélkül megvettem —, mert ez volt utazásom célja —, a legény felengedett. Már barátságos hangos odasúgta: — Látja ott azt az öreg embert, az még ott volt. Igaz ő csak az ostornyéllel nyomta az ajtót, mert nem fért közelebb. Dehát hogyan is történt az a nevezetes ajtónyomás? Amikor ez megesett — még a húszas évek elején — , a falu a kisbíró útján értesült a világ eseményeiről. A hivatal esküdt embere a dobverőket rutinos mozdulattal a dobtartó szíj alá dugta, elővette a dobszöveget és messzehangzóan közhírré tette, hogy az elöljáróság értesíti a lakosságot, hogy este hét órai kezdettel az iskolában cirkuszi előadás lesz, melyre mindenkit szeretettel várnak. Belépti díj öt krajcár, vagyis tíz fillér. Természetbeni fizetés nem lehetséges. Este hét órára a hat osztályt egyszerre befogadó iskolaterem zsúfolásig megtelt. Az ajtóban két tagbaszakadt erőművész gyűjtögette a krajcárokat. Két bicikli volt az összes kellékük: a falhoz támasztva vártak fellépésre. így első ránézésre nem voltak valami világraszóló nagy társulat. Az emberek kicsit becsapva is érezték magukat. De ez a lehangoló érzés azonnal megszűnt, amikor az öregebbik bajnok csendet kért. — Mélyen tisztelt publikum! Műsorunk első száma egy különleges, még sehol nem látott mutatvány lesz. Mi ketten most kimegyünk az ajtón, önök pedig kiválasztják a jelenlévők közül a tíz legerősebb embert, akik az ajtót belülről együttes erővel fogják nyomni. Mi ketten pedig ennek ellenére benyomjuk az ajtót. Hitetlenkedő moraj támadt, melynek elültével a szónok folytatta: — Amennyiben ez nekünk nem sikerülne, mindenkinek visszafizetjük a belépti díjat. Ez hatott, óriási zsivaj támadt. Mindenkinek volt valami megjegyzése az artisták e nemes gesztusáról. A hangzavar csak a községi bíró erélyes fellépésére szűnt meg. Ekkor a szónok ismét szót kért. — Tehát amint a tíz ember elfoglalja helyét az ajtónál, kérjük jelezzék azt egy hangos füttyentéssel, hogy kezdődhet a küzdelem. Ezzel a bejelentéssel az artisták nagy ováció közepette, barátságosan integetve elhagyták a termet. Amikor az ajtó becsukódott, akkor derült ki, mekkora fogas kérdést is tettek fel a cirkuszosok. Ki a tíz legerősebb ember? Ráadásul ajtónyomásban! Azt úgy általában számon- tartotta a falu, hogy ki a legjobb kaszás, vagy zsákoló. Ilyen virtuskodások minden aratáskor, csépléskor voltak. Azt a tizenhét éves legénykét minden lány számontartotta, aki három, nyolcvan kilós borsós zsákot elvitt a cséplőgép tartóból a mérlegig. De ajtónyomásban még soha nem volt versengés. Ki tudja, meddig tart a vita, ha nincs jelen a bíró, aki megunva a huzavonát, kezébe vette az ügyet. Kemény léptekkel az ajtónál termett, hátát az ajtónak vetette, és név szerint maga mellé szólította a küzdelemre érdemesnek tartott bajtársait. Bölcsen döntve, mindenféle előítélettől mentesen, egyetlen szempont vezérelte: lehetőleg a mázsás tekintélyek jussanak szerephez. így esett a választás a két komájára akikkel hármasban az ajtót teljes szélességben betakarták. A következő három kiszemelt tulajdonképpen már csak arra kellett, hogy lábukkal megtámasszák a három elsővonalbeli csizmáját, mint három cövek. A többi már csak ráadásnak számított. Amint az élő fal elkészült, a bíró feltette a kérdést? —Kezdhetjük emberek? — A határozott igenre a bíró két ujját szájába dugta a nyelve alá, és akkorát füttyentett, hogy az akkor még csukott ablakú teremből az utcára is kihallaszott. Ezután tíz keménykötésű magyar feszült az ajtónak. A következő pillanatban az ajtó nagyot reccsent, de nagyobb baj nem történt. A zsúfolásig telt teremben az idő múlásával a levegő az izgalomtól remegni kezdett. A bajvívók homlokán megjelentek az első gyöngyök. Vakarózásnak álcázott mozdulatokkal lehetett.találkozni, különösen a magasabb súly- kategóriákban. A bíró érezvén hívei feléje áradó bizalmát, indíttatva érezte, hogy a csüggedőkbe lelket öntsön: — Tartsunk ki emberek! A fal e szavakra újult erővel az ajtónak feszült. A biztos győzelem tudatában a tekintetek lelkesen kapcsolódtak egymásba. Az asszonyok, lányok falták szemükkel az urukat, választottjukat. Az ajtó mozdulatlan. Az idő múlott. A bíró egy gyereket magához intett és a fülébe súgott valamit. A fiú nagy lelkesen az ablakhoz rohan és a következő pillanatban eltűnt a sötétben. Nesztelenül, a fal mellett lopakodva odalesett az ajtóhoz. A látványtól elakadt a lélekzete: az ajtónál nem volt senki! Zavarodottságában az ajtón akar bemenni. Lenyomja a kilincset, de az ajtó persze nem em- ged. Akkor tér észhez, hiszen azt belülről nyomják. Visszarohan az ablakhoz, és bekiabál: — Bíró úr, nincs senki az ajtónál! Mikor a bíró megértette mit kiabál a gyerek, egy pillanatra megmerevedett. Majd a kisbírónak adott utasítást, nézzen utána a dolognak hivatalosan. Amikor a kisbíró holtsápadt arca megjelent az ablakban, a bíró mindent megértett... A lassan felocsúdó emberek egyetlen magyarázatot találtak: a betyárok, mivel nem tudták legyőzni az ellenfelet, megszöktek, hogy ne kelljen visszaadni a pénzt. Meg sem fordult a fejekben, hogy egyszerűen lóvátették őket, hogy amíg ők a tíz bajnok kiválogatásával bajlódtak, a minden hájjal megkent szélhámosok már — magukban jót nevetve — messze jártak kerékpárjukon. Gondolom, nem szükséges leírnom a történet folytatását. Annak az öregembernek az arcáról, akit a bikavásáron láttam, s aki ostornyéllel segített nyomni az ajtót leolvasható volt, hogy azt a bizonyos kényes kérdést ebben a faluban halandó ember nem teszi fel még jó darabig. Ami engem illet, én sem azért meséltem el a történetet, hogy a falu jóhírének ártsak, inkább azt akartam hitelesíteni, hogy azokban a régi időkben, faluhelyen az adott szónak még volt becsülete. A hiszékenységet nem butaságnak titulálták, hanem bizalomnak. Az ember magából indul ki.
