Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — A 175. SZÜLETÉSNAPRA 1992. február 29., szombat Takáts Gyula Bárhol ütöm föl Arany János verseit, minden szavából egy magyar irodalmi „Eldorádó" szellemi gazdasága ragyog elém. Élő tájai, cselekvő emberei és azok gondolkodása egy olyan világot elevenít meg, amelynek képei és szókincse mögött a magyar nép és nemzet jelenik meg. Azt is mondhatjuk — ha igaz az, hogy „nyelvében él a nemzet” — akkor Arany János nyelve és. költészete valóban a magyar nemzet. A „Kozmopolita költészet” c. versében maga is kimondja ezt: „Költő az legyen, mi népe”. — Erre tanító példa a világirodalom minden nagy költője. A jövőnek küldött tanácsként pedig így folytatja: „Mind tükör volt: egymagából tűnt nekem föl nép s haza”. így és ilyen értelemben az is természetes, hogy Arany költészete gazdaságával és nyelvi erejével nemcsak akkor — Vojtina leveleiből idézve — az első „kozákjárás után” volt, de a szétszórt magyarságnak ma is egyik biztos összetartó erőforrása. Csak élni kell vele, mert nemcsak népünk, de a nyelve is kopik. És velük a nemzeti tudat és egyre ritkuló, szürkülő szókincsével a vers is. Forgassuk hát költeményeit. Kóstoljuk csak „A lacikonyha” ízeit. Nem lírai és retorika szólamaival, de anyagával ébreszt életet és erőt e vers, mert Arany János költészete maga az élet, a mindig jelen és a tett. A Dunatájon Széchenyi munkatársa ez a líra. És költője, bátran mondhatjuk, ez a vékonydongájú magyar, költészetünk szellemi Toldi Miklósa, aki erejéből és ifjúságából sohasem veszít, de azóta is Petőfi és Széchenyi mellett és velük egyre csak nő. Szól és világít művei ragyogásával, verseinek férfi okosságával élet- és világ- szemléletének messzetekintő bölcsességével és látásmódjának egyszerre lírai és reális vonásaival. Amit és amiről ír erővel és méltósággal teli. így természetes, hogy ezt a stílust nemcsak olvasói, de ezt „az eredetit a szellemi istennői is szeretik”. így zárja a Lacikonyhát, de úgy, hogy a rusztikusból egyszerre tanítást és ars poétikát is nyit. „Intést” a mindig élő divatos költészetnek a Szent-lván-éji álom és a Hamlet és Tasso európai távlatával. Ráadásul Aristophanes nemcsak magyarra, de a honi világra is átfordított eszményeivel. Mindezt szerényen és „cifra” nélkül, legyen az alföldi táj vagy lakója, vagy épp az akkor épülő és polgárosodó Budapest. Mindenkor „erővel” és ahol illik „gyengéden” szólva a cifraság helyett halkan és „egy-két szóval" mindig helyreütve a szeget. A család, a nép és nemzet bánata Arany Jánosról — reménye, politikája úgy él együtt lírájában, mint maga a ma is köztünk folyó du- natáji élet. Sohasem hideg ez a líra. Mindig emberhőmérsékletű. Az érzéseknek, az emberi és nemzeti magánynak és a szívnek olyan szótára versben, amely történelmi távlataival is lenyűgöz, mert egyszerűségében is monumentális. Kikerülhetetlen annak, aki magyar verset akar írni. Egy az Alföldre épült szellemi piramis, nem rejtett, de mindig ragyogó fejedelmi kincseivel. Nem véletlen, hogy megjelenése óta nagy költőinknek a mai napig is megvallott mestere Arany János. * * * A Magyar Rádióban a Hét költője: Arany János című összeállítás szerkesztője Takáts Gyula. Fenti írása is ott hangzik el. ARANY JÁNOS Magányban Az óra lüktet lassú percegéssel. Kimérve a megmérhetetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsei, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indul sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? — Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még — az istenért! — megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen. A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanák a percet, míg vetetten A szörnyű csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tart még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szívünk egy vértanú imába’ Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az. nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér — a szabadság kovásza — Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kifonja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődben, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz: Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz. A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nemfoly az időnek álja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-víz hátra kanyarói. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közölünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy/ (1861. április) Kulturális emlékek a szülővárosban A magyar-román országhatártól alig egy karnyújtásnyira, ahol magyarságukat emberek ezrei még ma is Arany János mítoszában fürdetik, ott van Nagyszalonta. Az arra igyekvő turista már messziről megpillanthatja — a monumentalitásánál fogva kiemelkedő több építmény között — a város két kulturális „felhőkarcolóját”: a helység szimbólumát, a híres Csonkatornyot, valamint a református templom nyújtózkodó tornyát. A várost Erdély fejedelme, Bocskai István alapította 1606-ban, amikor több mint háromszáz hajdút telepített le a Partium egyik legkisebb folyója, a Kölesér mentén. A hajdúk főleg védelmi feladatokat láttak el, s hősi cselekedeteik legnagyobb diadala az 1636. októberi szalontai csata. Ekkor a helység északi határában elterülő mezőségen fényes győzelmet arattak a támadó török hadakkal szemben. Ehhez a hadi sikerhez vezethető vissza a Csonkatorony építése is. 1658-ban újra török hadak jelentek meg Nagyszalonta határánál, s a túlerővel szemben a hajdúk elszántsága kevésnek bizonyult. Az épületek leégtek (köztük a Csonkatorony is), a város elnéptelenedett. A törökök elvonulásával fokozatosan ismét megindult az élet a „hajdúfészekben”. A hódítók atrocitásait túlélő régi lakosok visszatértek; a környező, lerombolt települések lakosaival számuk fokozatosan növekedett. Alig akadt olyan parasztcsalád, ahol ne futkározott volna egy fésze- kaljnyi „kiscseléd”, így a helybeliek száma természetesen úton is gyarapodott. A gyerekek számára elemi és felső osztályos iskolák alakultak, melyek közül a legjelentősebb a „schola reformata”, ahol később Arany János is tanult. Alföldi település lévén az emberek főleg földművelésből éltek, ám többségük írástudó volt; a csendes téli napokon olvasta a bibliai történeteket, zsoltárokat, lapozgatta a kalendáriumot és a mestergerendán megbúvó ponyvafüzeteket. Arany János gyerekkorában Nagyszalonta lakossága 7500 fő volt. A nép értelmesebbje esténként a rektor úr szobájában, vagy valamelyik görög kereskedő boltjában gyűlt össze és ott vitatták meg a szerzett ismereteket. Az igény növekedésével, a költő jegyzősége idején, a már tíz és fél ezres lélekszámú városban kaszinót alapítottak, ahová több fővárosi folyóiratot, újságot járattak. Nagyszalonta polgárosulása főként a XIX. század utolsó két évtizedében következett be. A hajdúváros ólombetű-hírnökei zsidó emberek lettek. Rosenzweig Rezső az első tipográfus, aki 1883. tavaszán nyomtatványokat készített a közigazgatás számára. 1889. január 1-jén megjelent Nagyszalonta első sajtóorgánuma a Nagyszalonta és Vidéke „szépirodalmi, társadalmi, közgazdasági és iparérdekü hetilap”, amelynek megalapítója Szikszay Lajos ügyvéd, a takarékpénztár igazgatója volt. A hetilap több mint másfél évtizedes gazdag működése sok irodalom- és hely- történeti anyagot tárt az olvasók elé. Legjelentősebbek közülük Arany egykori barátjának, Rozvány Györgynek a forrásértékű közleményei. Arany János életéből című tárcasorozata 1890. január 12. és március 11. között jelent meg a Nagyszalonta és Vidéke hasábjain. Arany szülőföldjének két közéleti napilapja is volt. Nemsokkal a Nagyszalonta és Vidéke után indult a naponta két oldalon megjelenő Szalontai Lapok, mely a legfontosabb bélés külpolitikai mozgások ismertetése mellett a városban és környékén történő eseményeket, valamint a vidék legfrissebb gondjait, problémáit, érdemeit „hozta”. A napilap végnapjait a trianoni elcsatolás jelentette. A második bécsi döntés után a Szalontai Lapok utódjaként Az újság került naponta helyi sajtóorgánumként olvasóihoz. Tartalmi formája nem tért el elődjétől, ám sajnos sorsa is hasonlóvá vált: újabb vesztes világháború mondta ki számára is a halálos ítéletet. A Ceausescu-rezsim leköszönése után szinte azonnal megvalósult Nagyszalonta újabb sajtópróbálkozása: megindult az egykori napilap, a Szalontai Lapok második sorozata, négyoldalas hetilapként. Viszont a megfelelő anyagi támasz híján, valamint az újsághoz szükséges papír elérésének megnehezítése lehetetlenné tette a mintegy öt hónapnál hosszabb megjelenést. így ma ismét helyi sajtóorgánum nélkül van Arany szülővárosának magyarsága. A jelenleg huszonötezer lélekszámú város legjelentősebb köztéri objektuma a Csonkatorony, mely 1899. óta Arany János Emlékmúzeum. A legnagyobb epikus költőnk nevét viselő utcán húzódik meg az a szerény kis ház, amelynek a falán emléktábla figyelmezteti az arra tévedt idegent: „Ezen a telken állott a bogárhátú öreg ház, amelyben Arany János született 1817. március 2-án.” A tábla alatt szinte állandó a koszorúk látványa. Az egykori Arany-portától öt percnyi járásra, a mai Busuiocului (volt Csegőd) utca sarkán van az a Bo- zsár-féle kis ház, melyben jeles lírikusunk, Sinka István látta meg a napvilágot 1897-ben. Innen ismét öt percnyi sétára a Crisului (volt Bocskai) utcában egy jobb küllemű épületben született (1891-ben) egy másik jeles író, Zilahy Lajos. A víztorony körül állott egykor egy szintén nevezetes nagyszalontai, Földi János szülőháza. Földi poéta volt, természetbúvár, orvos és nyelvtudós, Csokonai barátja, Fazekas Mihály sógora. Az ötödik irodalmi nagyság - Arany László - is valahol amai központi víztorony környékén szippantott bele először a földi életbe. A református templom közelében található emlékmű az egyetlen köztéri Kossuth-szobor Romániában. Alkotója Tóth Árpád költő édesapja, A Csonkatorony Tóth András. A városi park nyugati részét a református templom épülete uralja, klasszicista fenséget sugárzó falaival. Itt keresztelték meg Arany Jánost, majd gyerekeit is. A költő itt kötött házasságot Ercsey Juliannával és Juliska leánya szintén ide jött házasságot kötni, két év múlva pedig innen temette el édesapja. Magyari Barna Nagyszalontán — a költő születésének 175. évfordulója alkalmából — 1992. március 2-án leplezik le Arany János egész alakos ülőszobrát, amely a nagyszalontai származású Kiss István szobrászművész alkotása.
