Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
1992. február 15., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 „A munkámat jobban szeretem, mint azt a házat, ahol születtem” Szökés az „ország legjobb színházába” Könyvespolc A POLGAR PRÓBÁJA Törköly Levente majdnem-katona vall hazáról és háborúról Szeptemberben készült a Csiky Gergely Színház társulatába, azonban a jugoszláv háborús helyzet és a passzus a vérontáshoz, azaz a katonai behívó fenyegetése meggondolásra késztette. Egy órája volt. Addig is várt Babarczy László, aki már két alkalommal dolgozott vele és kaposvári színidirektor. Törköly Levente beült az autóba. Hát itt van. Bemutatkozása a Mizantrópban történt meg ahol epizódistaként láttuk, majd a Paraszt Hamlet főszerepe következett. 1986-ban végezte el az újvidéki színművészeti főiskolát, miután négy esztendőt töltött a szabadkai népszínház társulatában. Innen útja újra Újvidékre vitte, ahol Babarczy a Nők iskoláját állította színpadra. A bemutató elmaradt, mivel a színészek „rettegve a postástól” elhagyták a várost, talán sokan még az országot is. Törköly Levente szeptember 18-án taposta utoljára szülőföldjét. — Ön most katonaszökevénynek számít? — A szó hangzói ridegen adják ki a fogalmat. — Nem. Nem vagyok katonaszökevény, mert még a behívóm megérkezése előtt eljöttem. Akiknél ez fordítva történt, mint Simon Misi kollégám esetében, aki szintén ennek a társulatnak a tagja, ők számítanak katonaszökevénynek. Nekem sikerült legálisan átjönnöm, mert akkor még nem létezett az a törvény, miszerint egy férfiú csak katonai engedéllyel hagyhatja el az országot. — Milyen érzés innen figyelni az eseményeket? — Már nem figyelem annyira, mint az első két hónapban. Akkor csak ezzel foglalkoztam, de mára nagyon ráuntam. Es most már nem tud meghatni sem. Állatok és kész. Mit lehet tenni? Nem tudok ezen segíteni. .— Ezt végképp lerendezte magában? — fogadom kissé idegenkedve a hallottakat. — Csak így lehet. Nem tudok ezzel foglalkozni, azzal kell foglalkoznom, amit csinálok. Szüléimét egyelőre nem fenyegeti veszély, ők egy határmenti kis faluban, Csókán élnek. Hívtam őket, jöjjenek át; eladhatnák mindenüket és átjöhetnének, de az ő gyökereik mélyebbre nyúlnak, mint az enyémek. (Fotó: Lang Róbert) Törköly Levente édesapja szerb, édesanyja magyar származású. Kétéves volt, amikor a szülők útjai elváltak. Magyar nevelőapát és ezzel együtt magyar nevet adott neki a sors. A Csiky Gergely Színházról az a fáma járja Újvidéken, hogy az ország legjobb színháza, meséli egykori diákos lelkesedéssel. Számukra elképzelhetetlen volt, hogy valaha is ebben a műhelyben alkossanak. — Úgy beszéltünk róla, hogy A kaposvári Csiky Gergely Színház. Csupa nagybetűvel és kétszer aláhúzva. — Befogadta már a társulat ennyi idő alatt? — Most már igen. De ez mindenkinek nehéz, annak is, aki Veszprémből jön, nemhogy a Vajdaságból. Most már vannak barátaim, nagyon jó barátaim is vannak. Jól dolgozunk együtt, és ez a fontos. — A Paraszt Hamlet szerzője, Ivó Bresan jugoszláv. Mennyi pluszt jelent ez az ön számára? — Azt hiszem jobban értem, mint mások. Érzelmileg közelebb áll hozzám. Konkrét élményeim persze koromnál fogva nincsenek, de azt gondolom, hogy ez a darab nem is annyira a kommunizmusról, mintsem egyetemes dolgokról szól. Én ismerem ezeket az embereket. Már régebben is ismertem őket, csak akkor nem gondoltam, hogy ez az ismeretség ilyen komoly dolog. Amikor kitört a háború, rájöttem, hogy tényleg olyanok, mint amilyennek Bresan ábrázolja őket. És ez komoly, veszélyes ügy. — A megállapítás sokat sejtető, tudnivaló, ez a ma háborúsdit játszó felnőttekre is vonatkozik. — Abban, hogy városokat rombolnak le és a tankokkal embereken gázolnak át, az a szörnyű, hogy úgy gondolják, ez a világon a legnormálisabb dolog. Persze, én nem voltam háborúban, de ott ültem az erkélyen, amikor naponta kétszázszor húztak el a fejünk fölött a repülők. Láttam, amint odafelé nagy, kövér bombákkal megrakva repülnek, míg vissza mint a pillangók térnek. Persze ennél sokkal szörnyűbb volt ott, ahol pusztítottak ezek a bombák. — Milyen terveket dédelget, gondolok itt elsősorban a színház világára? — Legközelebb a Kakuk Marci egy szép kis epizódszerepét játszom; a darabot Gothár Péter állítja színpadra. Egyébiránt az a tervem, hogy itt maradok egy ideig. Sokáig. Amíg lehet. Egy idő után kérni fogom az állampolgárságot is. Nem tudok én már visszamenni. Még ha kitör a béke, akkor sem. — Már beletörődött? Hiszen mégis sok minden odaköti. — Igen, de a munkámat jobban szeretem, mint azt a házat, ahol születtem. Érzelmileg sem tudom magam abból táplálni, hogy minden mindegy, az a fontos, ahol születtem. A munkám nagyon sokat jelent, és itt hagynak dolgozni. Azokkal az emberekkel játszhatom együtt, akikről valamikor csak álmodtam, meg úgy néztem a filmjeiket, mint egy taknyos gyerek. Sokat lehet tanulni tőlük. Illetve nemcsak- hogy lehet, hanem ha valaki nem tanul, akkor hülye. Balassa Tamás Márai Sándor 1943-44-es Naplóját olvasgatom. Nyugtalan korban íródtak a gondolat- füzérekből összeállt naplójegyzetek oldalai; a háborús hátországról, zsidóüldözésről, a „szájaló önkény, nyegle ki- tartottság, pökkendi önzés, a csinovnyik-rémuralom nemzet és egyén felett” napjairól, a hadszíntérré vált fővárosról, végül a felszabadulásról. Egy író mondja el gondolatait akkori mindennapjairól; egy magyar ételmiségi vall a korról, a történésekről, a magyarságáról. Ez a nép nem „hősi”, hála Istennek, akármit szavalnak is a rossz költők és sunyi pedagógusok. Babitsnak van igaza: ez a nép édesen lomha. Tudja, hogy túlélni felsőbb parancs, mint hős- ködni — írja. Márai tisztességes ember, hitele van annak, amit leír. Rá is igaz, amit Talleyrandról mondott: „az embereket any- nyira ismerte, hogy már nem is vetette meg őket.” Polgár volt, a szó igazi, eredeti értelmében. Mit akartam én? — kérdezi Naplójában. — Művelni magam, hogy másokat művelhessek; a minőséget akartam. Ismerős szavak. Gondola- tébresztőek... A polgárságról, a polgárosodásról. A mai, századvégi Magyar- ország talán legizgalmasabb, jövőnket meghatározó kérdése: a polgárosodás mikéntje. Azaz: kialakult-e olyan jómódú polgárság, amely motorja lehet a 21. századi Magyarország lendületes fejlődésének; lehet-e ez a majdan kialakuló polgárság a minőség hordozója, letéteményese? Fontos kérdések várnak választ: kikből verbuválódik, milyen kulturális, szociális, gazdasági szférából kerül ki ez a réteg? Miben fog az eddigi polgári hagyományoktól eltérni, le tudja-e vetkőzni az „avítt” polgári szokásokat, a parvenüséget, bezárkózottsá- got, sznobizmust stb. Megho- nosodnak-e olyan polgári (tehát emberi!) tulajdonságok, mint az adott szó becsülete, a tisztességes, nyugodt élet elérhetőségének lehetősége, az emberi értékek helyére tétele, a tudás becsületének, a szorgalomnak polgárjogba kerülése stb. Születnek-e eddig nem volt, teljesen újdonatúj magyar értékek, más nációk részére is hasznosíthatóak? A polgárosodásról szólván a kérdés ma még, s tegyük hozzá, hála Istennek, a „még nem késő”, a „még minden lehetséges” állapotában van. Ma még (már?) nincs semmilyen polgárság. A mai Magyarország a „beosztottak” és „feljebbvalók” országa, munkavállalók (és sajnos — reméljük, egyelőre — munkanélküliek) és munkaadók országa, innen már csak felfelé vihet az út. A nagy kérdés: milyen erők, hatások, szorítások és lehetőségek segítik, érlelik, hozzák világra a polgárosodni kívánó Magyar- országot. Jómagam csak azt tudom, milyen polgárságot nem szeretnék: Isten mentsen a gazdag, de bumfordi, érzéketlen új elittől, ennek a mai, csírájában már létező karvaly-típusnak az elburjánzásától! Végezetül egy (gondolom, ide illő) idézet a Naplóból: „Egy napon feláll majd egy hős, és kimondja, hogy minden emberi — egyéni és közösségi — vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.” Kerner Tibor A karszt városa Július 27-én, bár az álmosságtól kóvályogtam, a reggel első fényeinél olyan tájat láttam a vonatablakból, amelytől felgyorsult a szívverésem. A vonat trópusi karsztterületre érkezett. Az oldható kőzetek lepusztulását nevezik karsztosodásnak, az ennek során keletkezett formákat karsztformáknak. Trópusi éghajlat alatt — a sok csapadék, a nagy meleg, az igen aktív élővilág együttes hatására — különleges formájú együttes képződik. A gyakran asztal simaságú alacsony síkság (hegyközi síkság), amelyből különböző magasságú, különböző alakú, lankásabb vagy függőleges oldalú mészkőhegyek állnak ki. Ezt nevezik idehaza a kutatók szigethegyes karsztnak. A vonatablakra rátapadva láthattam, hogy a rizsföldek szintjéből emelkednek ki komoran, a reggeli fényben alig megvilágított hegyek csoportjai. Amikor Guilinba érkeztünk, az állomáson több szállásajánlatot kaptunk. A legkedvezőbbnek látszót választottuk. Amikor délután elindultunk, nem kis meglepetésemre tapasztaltam, hogy a város (Guangxi tartomány székhelye, 300 ezer lakosa van) egy hegyközi síkságon helyezkedik el. Nemcsak a várost övezik a mészkőhegyek, hanem a városban is egyesével, csoportosan magasodtak ki az épületek közül. Végig lépcsőkön sétálhattunk fel a Magányos Szépség szírt elnevezésű mészkő- • hegyre. Odafenn hihetetlen panoráma fogadott bennünket. A városban meg körülötte is karcsú hegyek százai szöktek az ég felé. Néhá- nyan, főleg a közeliek mint magányos ujjak mutattak az égre. Mások, főleg a távoliak csoportosan mint a tenyérről szétágazó ujjak sorakoztak. A már megcsodáltak mögött újabbakat és újabbakat fedezhettünk fel. Köztük a hegyközi síkságon karsztfo- lyók kanyarogtak. Különböző útjaim során volt szerencsém néhány olyan városhoz, amelyek szépségüket tekintve örökre emlékezetesek maradnak számomra. Guilin nem a szépségében, hanem az egzotikumában jelentett nekem páratlan, semmihez nem mérhető élményt. Hatalmas tömeg hullámzik az utcákon (Pekingen is túltesz), mindenféle színes reklámok. Az amerikai kultúra sok vonása jelen van, illetve keveredik a hagyományos kínai kultúrával. Mindenhol árusok, szabadtéri kifőzdék, általam soha nem látott növényekkel, gyakran állatokkal. A szabad ég alatti konyhákban a járókelők előtt sütik a rákot, a halat, főzik a kagylót, a csigát (héjában). Az ilyen főzőhelyeket kifőzdék és éttermek sora szakítja meg. Bejáratuknál kirakva a kínálat. Ketrecekben a galamb, a macska, a teknősbéka, az angolnához hasonló, vízben tartott élőlények, a kígyók (föltehetően a ketrecekben látható egerek a kígyók táplálékai). Egy valamire való mérges kígyó 100 jüan feletti összegbe kerül. (Állítólag minél veszélyesebb valamely kígyó az emberre, annál ízletesebb a húsa és így annál drágább.) Az első a sorban az úgynevezett „százlépéses kígyó” (így fordította a kínai kísérőnk). A neve onnan ered, hogy marása után az áldozat 100 lépés után meghal. Ezt a 100 lépést azonban nem kell túl komolyan venni, mert a kínaiak élnek-halnak (és ennek megfelelően kellően misztifikálják is) a kerek számokért. Mindenesetre kínai kísérőnk mindent megtett annak érdekében, hogy a várostól távol eső mészkőhegyekre nehogy felmehessünk, miután meghallotta, hogy ezeken „százlépéses kígyók” vannak. A leírások Guanxi tartományban a leglátványosabbnak a Yangshou folyó környékét tartják. Július 28-án ide tartottunk. A szervezett program a busszal az oda-vissza szállítást, hajózást a folyón foglalta magába. Nekünk nem kevés pénzért, mintegy 25 dollárért. Egy Lijiang nevű, a Yangshou folyó melletti faluba érkeztünk. Itt éreztem először, mintha évszázadokat mentünk volna vissza az időben. A falu egyetlen aszfaltos utcája száradó rizzsel volt borítva. A gyalogosoknak és a kerékpárosoknak kisebb ösvényeket hagytak ki. A falu kikötőjében egy motoros hajó várta csoportunkat. Fantasztikus világba csöppentünk. A nagyon széles zöld folyó (helyenként a 100 métert is meghaladta) merészen kanyargóit, a különböző alakú, magasságú tornyok, kúpok, kettős kúpok között, melyeknek oldalát helyenként üdezöld növényzet borította. A folyó partjait bambuszligetek kísérték, helyenként a folyó és a hegyek közé keskeny, viruló rétek ékelődtek. Ezeken bivalyok és tehenek legelésztek vagy fürödtek a folyóban. Néha falvak tűntek fel, láthatóan a mészkőhegyek szorításában az egyetKarsztos szigethegyek len kapcsolatuk a világgal a folyó. Motoros dzsunkákon közlekednek, de láttam bambuszból épített tutajokat és csónakokat, aztán olyan dzsunkát, amelyen nem volt motor. Egy férfi a parton gyalogolva kötélen vontatta, egy asszony irányította a dzsunkát. Egy darabig fölfelé, majd lefelé hajóztunk, aztán egy Jang-Shou nevű kisvárosban kötöttünk ki. Itt sokáig vártuk az autóbuszunkat, közben megfürödtünk a folyóban. A hazai termálvizek hidegebbek. Megfájdult a meleg víztől a fejem. (Folytatjuk) Dr. Veress Márton
