Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. január 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Szecessziós kerámiák Zsolnay-kiállítás a megyei múzeumban A szecesszió afféle tündérként jelent meg a századfordulón a képző- és iparművészetben éppúgy, mint az építőművészetben. Jó tündérünk meghódította az egész világot, maga után hagyva szebbnél szebb alkotást. Kaposváron a Somogy Megyei Múzeumban a Zsol- nay-kerámiák legszebb darabjaival ismerkedhet a néző. A szecessziós kerámiákat a Budapesti Iparművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum bocsátotta a Rippl-Rónai Múzeum rendelkezésére, annak gyűjteményét kiegészítve. A Zsolnay-kerámiák annyira jellegzetesek, hogy aki ismer belőlük egy tucatot, nem képes összetéveszteni más műhelyekben készült termékekkel. Legismertebbek az eozinmázasak, meg a különleges piros színűre égetett darabok, formailag a vázák, a dísztálak. A századforduló lakásának nemcsak díszei, hanem használati tárgyai is voltak. Rippl-Rónai is kapcsolatba került a Zsolnay Vilmos vezette pécsi műhellyel, maga is tervezett több tányért, melyeknek az az érdekességük, hogy inkább hasonlítanak Rippl-Rónai József képi motívumaira a megjelenített díszek, mint a Zsolnay-kerámiák hagyományos világára. Mintha festményeinek egy-egy darabkáját vitte volna ecsettel a tányérra. Zsolnay Vilmos korának egyik legelismertebb keramikus művésze volt. A finomfajansz művesség megújítása a nevéhez fűződik. A szecessziós kerámia egyik legjellemzőbb darabja a Tulipánváza, amely két egymás mellett hajladozó piros tulipánnal nyújt érdekes látványt, a nyitott tulipánkely- hekbe helyezhető a virág. A Pillangós váza színes lepkéi mintha inni szálltak volna le az edény szélére, hogy aztán onnan fölröppenve folytassák útjukat. A virágok, díszes pillangók mellett színekben pompázó madarak is megjelentek a Zsolnay-kerámiákon. A névjegytartó tálon pedig egy gyönyörű rák nyújtózik. A szimbolikus figurák közül a Faun jelenik meg előttünk. És természetesen a csodálatos női test — szecessziós stílusba „öltöztetve’’. A tárlat február közepéig tekinthető meg a Somogy Megyei Múzeumban. Horányi Barna VIGH IMOLA:* „Ki honnan jött, soha-soha ne feledje” Hánynom kellett... szédültem... nem kaptam levegőt, fuldokoltam, úgy éreztem mintha egész bensőm görcsbe rándult volna a sírástól. Fájt már az egész mellkasom, torkom, de nem tudtam abbahagyni. Hónapok óta lenyelt, visszafojtott gyűlölet, félelem, bezártsági érzés és tehetetlenség robbant ki belőlem ezzel a sírással. A szobám ablakában könyököltem, bőgtem és bámultam a sötét várost. Szinte egyáltalán nem volt kivilágítva. Csak egy-egy lakásból szűrődött ki némi fény. Az épületek kormosak, sötétek és mozdulatlanok voltak. Hidegek és el- utasítóak, de mégis... Valahogy érezni lehetett a feszülten izzó levegőt közöttük. A fojtott gyűlölet égett a levegőben. Gyűlölet, amit a nap huszonnégy órájának minden percében lehetett érezni. Mindig, mindenhol. Utcán, iskolában, munkahelyeken, üzletekben, játszótereken... Igen még a játszótereken is! Szerettem és szeretem azt a várost, de akkor úgy éreztem: cserbenhagyott. Idegenül, ellenségesen és elkeseredetten bámultam azt a néhány fényt, majd magam alatt a tíz emeletnyi mélységet. Sötét, hívogató mélység... fellángolt bennem újra a gyűlölet, az elkeseredés, a rémült tudat, hogy nincs kiút... lenéztem a mélybe... hm.... milyen semmi az életem. Csak egy ugrás és vége. Nem is kellene ugrani, Részlet a Somogyi Beszélő díjazott pályamunkájából. csak kilépnék az ablakon és lesuhannék... Jó érzés lehet repülni. De vajon megéri? Miért legyen nekem végem? Miért nem tehetek semmit, hogy szabaduljak, hogy szabad lehessen mindenki? Hogy ragyogjon sok fény a városban? Miért? ... segítsetek...szenvedek... Miért? Miért zokogtam órákon át?... Mert „hálás alattvalóként” kellett üdvözölnöm a „dicső párt”, „a nép fiát és lányát, akik megteremtették Románia fénykorát”? Ezért? Hát ezért akarok én lemenni... le... a mélybe? De hiszen már hetek óta tudom, hogy idejönnek. Hogy a tízévenkénti erdélyi látogatásaik során eljönnek ide, hozzánk Marosvásárhelyre is. Hetek óta vigyázzban áll miattuk a város. Kitisztították, elrendeztettek, felsö- pörtettek minden elképzelhető helyet, amerre a páncélozott autó eldüböröghet. A szüleim, testvérem, rokonok, barátok, ismerősök mind-mind kint voltunk az „önként vállalt” park- és utcaszépítéseknél, kiállítások, bemutatók elrendezésénél. És eljött a „nagy nap”. Haha! Hajnali gyülekező a „népnek”. Azért hajnali, hogy reggel kilenc körül már rendezett sorokban hajtsanak le a város túlsó végébe, ahol majd a belügyminisztérium civil ruhás tisztjeinek felügyelete és szigorú ellenőrzése mellett tapssal és dicsőítő szövegekkel kell üdvözölnünk ’’őket”. 1989 ősze vagy tavasza lehetett, erre már nem emlékszem pontosan, de elég hűvös volt a reggeli levegő, s persze az iskolai formaruhákon kívül nem viselhettünk kabátot, dzsekit vagy pulóvert. Az zavarta volna az összhatást, az egységes nép illúzióját. Hát... fáztunk. Jó órás gyaloglás után érkeztünk meg kijelölt helyünkre. Egyesek zászlókat, feliratokat, képeket cipeltek. Szépen sorba állítottak bennünket az út két oldalán, egyes sorba, p'ersze, valahogy úgy, hogy hat-hét diák, egy civilruhás, hat-hét diák, ismét egy civilruhás... És ez így ment a város négy-öt kilométerre fekvő központjáig, onnan pedig a város fölötti dombon terpeszkedő elnöki villáig. Forgalom sehol. Megbénult egy napra az egész város. Nem számított sem betegség, sem halálveszély vagy születés. Semmi. A lényeg az volt, hogy a „nagyfőnök” biztonsága teljes legyen. Ézt jelezte a civilruhások sűrűségének növekedése, attól függően, hogy mennyire közel vannak ahhoz a bizonyos „villához”. Szóval ott álltunk, vártuk. Órákon át reszkettünk, vacogtunk, míg végre hatalmas kelepeléssel megérkezett a három fehér helikopter és leszálltak a műtrágyagyár udvarán. Kis idő múlva felhangzott a hatalmas éljenzés... A gyár udvara ugyebár tele volt a megye vezetőivel, rendőrökkel. Még jó másfél órán át álltunk ott, beszélgettünk, és már éhesek is voltunk. Ennivalót, táska és zseb hiányában nem vihettünk magunkkal, büfé, élelmiszerüzlet sehol nem volt nyitva, mindenkit elvittek, kihajtottak a „pár" fogadására. Egyszercsak, hirtelen megelevenedtek a „szervezők”, hű civilbe öltözött kísérőink. Ők URH-n kapták és továbbították tanárainkon keresztül a parancsot, hogy „pofa be, tessék rendesen, szépen állni, s lelkesen tapsolni, éljenezni, ha megérkezik a konvoj”. Elnémultunk... A légközeiben feszültség, félelem, düh, megaláztatás vibrált. Előbb csak néhány motoros rendőr érkezett, az út két oldalán, s rendőrautók hosszú sorában elbújva, néhány fekete Mercedes, melyek a helyi pártvezetőség tagjait tartalmazták. „Felügyelőink” ugrásra készen, minden idegszálukat megfeszítve figyeltek az esetleges gyanús mozdulatra. Egy légy nem repülhetett el a konvoj mellett, úgy, hogy ne tudtak volna róla! Végül megérkezett a csillogó, páncélozott autó is, benne állt a megdi- csőülni készülő pár, s integetve szemlélte a „népet”, a „hálás népet”. Igen, a „hálás népet”, amely halálos csendben nézett vissza rájuk a tapsoló civilek közül... Néhány nap múlva viszontláttuk a tévében a „Maros megyei munkalátogatást”, de akkor, a felvételen éljenzés, kiabálás hallatszott, és hatalmas taps. A képet csak egy pillanatra mutatták, de érdekes módon egyetlen embernek sem mozgott a szája... Akkor azonban, mikor páncélozott autójukon végigvonultak a sorfal között, mindkettőjük arcán merev mosoly ült. Lehet, hogy megérintette már őket a vészesen csendes tömegből áradó gyűlölet szele? BÖHM ANDRÁS Tanács Cs. Klárának Egyik kezeddel tedd a jót, másikkal közben védd magad, bár erre megy fél életed, tenned, hatnod csak így szabad. Magunk között is kell a pajzs, így lett e nemzet félkarú, s kilökődik, idegen test az, aki szabad állagú. Egyik kezeddel tedd a jót, másikkal küzdj, hogy tehesd; rajtad e plusz pogány kereszt, többet is tenned nem ereszt. ROZSOS GÁBOR Apám emlékének 1925. január 11. Fájdalmas születésből, Kharon kongó barlangjához, csak a nagy Folyó vezet. Egy kopott Eliziumban — génjeim tengerében — arcod árka szorít helyet. Behunyom szemem. S a film, mint parttalan Styx kanyarog homlokom ránca mögött.
