Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. január 11., szombat Negyvenezernyi legyilkolt magyar emlékére Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában H átborzoló, kísérteties a gondolat ma: az író Vérbosszú Bácskában című könyvét „a tisztaszívű olvasó, főként a szerb olvasó számára” ajánlja 1991 tavaszán. A szó nyugtalanító időszerűségét azóta fölerősítette a történelem. Az iszonyú testvérharc döbbeneté. Délen horvátok és magyarok tízezrei menekülnek, miközben, ki tudja, hány és hány helyen — a magyar őslakosságot se kímélje — megismétlődött, megismétlődhet? 1944 októ- berének-novemberének iszonyata. Cseres Tibor könyve ugyanis arról a történelmi iszonyatról szó. Arról, hogy 1944 őszén a szovjet csapatok nyomában Bácska magyar lakta helységeiben megjelentek a jugoszláv hadsereg 51. partizánhadosztálya 12. „udarnik” brigádjának parti- zánhareosai. Megjelentek és a vérbosszú ősi törvényének áldozva elégtételt vettek az 1942 januárjában Újvidéken, Csurogom, Zsablyán és más falvakban végbement (ismert) véres eseményekért, amelyeket kétségtelenül magyar honvéd- és csendőralakulatok követtek el gyalázatos módon. Szerb fanatikusok, partizánhóhérok törlesztettek érte tízszeresen(l). Vadállati kegyetlenséggel. Ártatlan, főleg 16-60 éves korú férfiakon, nemegyszer családostól, gyerekestől. A z előzmények részben több évszázados, részben közvetlen történelmi okokra vezethetők vissza. Magyarország II. világháborús részvételére, a Délvidék visz- szacsatolására, amit az író kiindulásképp, kiváló történészi kvalitásával foglal össze. Hitler 1941 április elején lerohanja Szerbiát. Hadmozdulataiban — ez ezeréves határok vonaláig — magyar csapatok is résztvesznek. A délvidéki magyarság felszabadítóként, a visszamaradt csetnikek szórványos lövöldözéssel fogadják a honvédeket. Az elűzött vagy internált szerb és telepes (dobrovoljác) lakosság kiürült portáira pedig a magyar kormányzat repatriáló bukovinai székhelyek és moldvai csángók tízezreit telepíti le. Egyidejűleg megindul a szerb illegális kommunista szervezkedés, a di- verziós partizánmozgalom. Megerősítik a kémelhárítást, a Délvidék falvaiban csendőrök razziáznak. Véres atrocitásokkal. Az akciók megtorló jellegűek. A csendőrökre néha rálőnek. „Viszonzásul” Zsablyán 385, a sajkás-vitféken több, mint 1200 a túlnyomórészt „partizángyanús” polgári áldozatok száma. A többi Cseres Tibor Hideg napok című regényéből ismert. 1942 januárjában, a három razzia-napon Újvidéken mintegy 800 ártatlan, békés polgári lakost, aggastyánokat és gyerekeket is a Dunába lőnek. Magyar honvédek és csendőrök. A felelősök tárgyalási manőverek után (akkor) megússzák... A razziákon 3130, egyéb okokból (csetnikekkel, partizánokkal harc közben, internáltak, kivégzettek stb.) összesen 4629 Cseres kimutatása szerint a Délvidéken megölt polgári áldozatok száma. Summázva: minden együtt van, ami a partizánként visszatérő szerbek sistergő bosszúvágyát még jobban felszítsa. Ami egyébként a háború 1943-as fordulata után mind gyakrabban jut eszébe szorongva a déli visszacsatolt területek magyar őslakosságának s a Bácskába letelepített 40-50 ezernyi székelységnek. H arminc éve a Hideg napok (a regény is, a film is) óriási botrányt kavart. Cseres valóban a nemzet lelkiismeretét szólaltatta meg. Ami utána következett, vagyis a ’44 őszi eseményekről akkor, 1960-ban még lehetetlen volt szólni. Ámde, miként Cseres több helyütt is kifejtette, „az igazság és a véres szörnyűségek másik, nagyobbik felének kimondása szerb íróra, írókra várt volna. Mindhiába!”... S amikor egy belgrádi írótalálkozón 1965-ben szóvá is tette ezt a várakozását, a jelen levő szerb írók rövid tanácskozás után ezt a választ adták: „A második világháború táján Jugoszláviában közéi kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység — csepp a tengerben.” Az író pedig hiába erősítgette, hogy „az áratlanul lemészárolt bácskai tízezrek vére nem csepp a jugoszláv emberirtás vértengerében, hanem vérfolyam, amely nem torkollik soha a közös délszláv tengerbe, hanem emberöltőkre alvadt vérként súlyosul a hátramaradott magyarok emlékezetében”. Minthogy: 1944 októberében az oroszok árnyékában, mintegy védelme alatt bevonultak a védtelenül hagyott területekre Tito partizánjai, a Népfalszabadító Hadsereg. És magukkal hozott s 3 és fél éven át gondosan táplált bosszúvágyuknál csak az az elhatározásuk erősebb, hogy mielőbb kiélhessék. Vagyis „határozottan föllépjenek” a bácskai magyarok és svábok ellen. A megtorlás, a vérbosszú gondolatának —- és megvalósításának — letéteményesei a parti- zánkomiszárok s az általuk kijelölt 4-5 tagú kivégző különítmények. S közöttük vagy mellettük az ÓZNA (Népvédelmi Osztály), később UDB (Államvédelmi Igazgatóság) odaszállingózó emberei. A kör ezzel bezárul. Munkásságuk nyomán a borzalmak 46 napjában, 1944 késő őszén, a Bácska és a baranyai háromszög 87 helységében szám szerint 9 híján 35 000 teljesen ártatlan magyar ember megkínzása és legyilkolása mutatható ki. (Akiknek volt félnivalójuk — elmenekültek). Ha viszont — írja összegezésében Cseres Tibor — a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett 40 község (a 87-ből) valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk a halállistákhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret. Bácskában a magyar falvak határai, a városi parkok, ligetek, salakos teniszpályák magyar tömegsírok özönét rejtik. Ahol a hozzátartozók csak ritkán, véletlenszerűen temethették el tarkónlőtt szeretteiket. És megsiratni, meggyászolni is csak a négy fal között nyílt lehetőségük. Beszélni pedig szinte senki se mert a szörnyűségekről. Hallgatni „illett” (kellett!) róla... Mindmáig. Ez a titka, hogy Cseres megrázó kötetéig jószerével semmit nem tudtunk arról, mi történt ’44 őszén a Bácskában? C seres Tibor itt nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy — három évtizedes várakozás után, mialatt szerb író nem akadt, aki szembenézzen, emléket állítson a magyar tízezreknek, akiket, úgyszintén ártatlanul, fananitus gyilkos szadisták a jugoszláviai népek nevében kínoztak meg és küldtek halálba — felkutassa, feltárja és tudományos pontossággal közreadja azt az égbekiáltó tömeggyilkosságot, amelyet a JNS partizánjai Tito hallgatólagos tudtával követtek el. (S amelyet semmiféle hadviselés nem ismert eddig, eltekintve a fegyveres SS és a szovjet NKVD más okokból végrehajtott, más természetű megtorló akcióitól.) Á tanulmány és a történelmi esszé ötvözésével egymást követő első fejezetekben az író megemlékezik a magyar progresszió küzdelmeiről, hogy az újvidéki vérengzés nemzeti szégyenét szigorú felelősségrevonás kövesse. Majd a közös múlt történelmi elemzésében a szerbek bevándorlását: a török utáni telepítések, a szabadságharc, a Monarchia, az „SHS-királyság” időszakát s külön a második világháborús előzményeket tekinti át. M egemlékezik a Hideg napok (a regény és a film) hatásáról, a „Sokszoros megtorlás: vendetta” című fejezettől pedig — a könyv jó kétharmadában — sorba veszi és dokumentáris hitelességgel vizsgálja meg (nem egyszer, például Bezdán esetében 7-8 féle aspektusból) a 87 magyarok lakta helyiség túlnyomó részében a vétlen és mit sem sejtő magyar lakosság — többségben egyszerű békés parasztemberek — százainak, ezreinek közönyös, szenvtelen halomra lövetését, legyilkolását s előtte de hányszor?! bestiális megkínzatását. Módszeres tömegkivégzésekről van szó a gyászos 45 nap időszakában, amelynek első hullámai elkezdődtek valahol Szabadka, Bajmok, Pecsér, Verbász, Zombor tájékán, majd sorra kerültek a sajkás-falvak s Titel, Zsablya. Csurogon a község valamennyi magyar lakosát (kb. 3000 embert) kiirották; Szabadkán 7000, Zomborban 5650, Óbecsén 500, Temerinben 480, Szenttamáson 2000, Újvidéken 10 000 magyart gyilkoltak le, lőttek bele a tömegsírokba és hosszan sorolhatnám... Az adatgyűjtés a jugoszláv állam- védelmi szervek s a máig érdekelt hatóságok életveszélyes tilalmai miatt, a legnagyobb titkolózás mellett folyt. A kötet az 1991. évi könyvhetekre jelent meg. Recenziója érthető okokból késett jó fél évet, hiszen alighogy kézbe vehettük a könyvet, délen megszólaltak a fegyverek. S a Dráván túlról és a Vajdaságban is több százezernyi magyar egy része ismét menekülni kényszerült. Más részük ott maradt... Sorsuk ismeretlen. A Vérbosszú Bácskában megjelenésében van valami sorsszerű. Hogy alkalmas vagy rossz időpontban? — ezen túllépett már a történelem, a jugoszláv polgárháború. Egyszer úgyis szembe kellett nézni már, suttogások, mendemondák helyett magyarjaink legyilkolásának tényeivel, számadataival. És azzal is, hogy vérük vérbosszú által ömlött a Bácska földjére. Cseres Tibor újabb könyve elérte legfontosabb célját. Világgá kiáltotta a magyarság leg- újabbkori genocídiumát, megörökítve túlélők és a jelen olvasói számára az izzó sebként máig ott égő tetteket, számokat, helyneveket; a negyvenezernyi elpusztított rokon: apák, fiúk, testvérek, jóbarátok — honfitársaink megbecstelenített és eltiltott emlékét. (Magvető Könyvkiadó, Budapest). Wallinger Endre Jegyzetek Nietzschéhez A nagy lemondásban az a leghasznosabb, hogy megadja nekünk a büszke erényt, amelynek birtokában roppant könnyen sok apró lemondással ajándékozhatjuk meg önmagunkat. Nietzsche e gondolatát megfordítva az is igaz, hogy a nagy erényben az a leghasznosabb, hogy megadja nekünk a lemondás képességét, amelynek birtokában roppant köny- nyen sok apró erénnyel ajándékozhatjuk meg önmagunkat. Itt állunk a szabadság és a demokrácia küszöbén, a súlyos gazdasági válság leküzdéséhez a belépőt nagy és kicsi, mindenféle lemondás árán szerezhetjük csak meg. Igenám, de a pártállam, az elmúlt évtizedek erkölcsi rombolása az állampolgári, egyéni erényt legalább akkora csődhelyzetbe sodorta, mint a nagyvállalatok jó részét. Mit tegyünk? Az idő sürget, a helyzet, a kényszer itt van; ha nem tudunk lemondani szépen, majd csúful, szétesésbe, anarchiába fulladva tettetik meg velünk. Jobban járunk, ha az európai, következetes, kritikus gondolkodás iskolájába járva elutasítjuk a zűrzavaros önsajnálatot, és hősiesen, ha nincs még, erények után nézünk, ha van, fejlesztjük, egészen addig, amíg a nagy lemondásokra is könnyedén képesek leszünk. Mert akkor a kicsik, a hétköznapiak, az ezerfélék — már nem bosszantanak annyira. Milyen hosszú a nap? — Száz zsebe is van egy napnak, ha van mit beletenni. Jelentjük, filozófus kolléga, hogy az ezredvégi zsebnek sok számla, részletfizetés, infláció követelése van, és nincs mit beletenni, a napok viszont egyre rövidebbek megoldani krízist és átmenetet. * * * Egy magasabb kultúra azért ad szükségképpen az embernek két agyi féltekét, hogy egyikkel a tudományt, másikkal a nem tudományos dolgokat fogja föl: e két agy egymás mellett van, nagyon határozottan elválik egymástól: így kívánja az egészség. Az egyik részben van az erőforrás, a másikban a szabályzó. Hogy mit kíván az egészség, régóta tudjuk, hogy nem a honi átlagpolgár életvitelét. Az is biztos, hogy agyi képességekkel érhető el nemcsak a magasabb kultúra, hanem a magasabb életszínvonal is. Nietzschét a tudomány iránti szenvedélyes elkötelezettsége ragadta el oly eretnek kijelentésre, hogy a két félteke működését is a tudomány funkcionálisan befolyásolja. De tetszetős az erőforrás és szabályzó egymást feltételező teóriája! Ha illúziókkal, egyoldalú nézetekkel fűtjük az agyat, az értelem túlfűtötté válik, és ez veszélyes következményekkel járhat. Ha nincs hit, szenvedély, akarat — e fűtőanyagok nélkül viszont a racionális megismerés marad kalóriák híján; lehet az agyban sok, ha az erőforrás absztrakciókban kimerül, a cselekvés üteméig nem jut el. így sajátos energia-racionalizálási programot kell megvalósítani, kisemberek nagy beruházási kísérletét önmagukba, önmaguk ereje által. Hisz helyesen élni egyet jelent azzal, hogy helyesen gondolkodni. * * * Hányfajta betegségben szenvedünk ma? Felsorolni sem lehet. De ha magasabb rendű képzetekkel gyógyítjuk a tüneteket, a beteg megnemesedhet kóros effektusai leküzdése árán. A görögök harmonikus, testileg, lelkileg kiváló emberpéldányok voltak, társadalmuk, a polisz, úgyszintén. Nietzsche arról ír, hogy nem volt kezdetben ez így: a görögök kultúrájuk kezdetén járványszerű idegbajokban szenvedtek, egyfajta epilepsziában és vitustáncban, és ezekből alakították ki például a bakkhánsnők típusát. Mi a járványszerű idegbajokban és politikai vitustáncokban szenvedünk. Meddig? Pardi Anna Vörös Ferenc: Pihenő című rajza
