Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-30 / 304. szám
1991. december 31kedd SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 HEGEDŰ A FOTEL MELLETT... A muzsika kulisszatitkai A közönség önfeledten tapsol... A hagverseny sikerét kiváló művészek alapoztak. Művészek, akik bejárják Európa, olykor a világ koncerttermeit és akik egy vidéki magyar városban is ugyanolyan alázattal és magas színvonalon muzsikálnak, énekelnek, mintha Rio de Janeiróban vagy Tokióban lépnének a közönség elé. Kaposvár publikuma megszokta a nívós zenei estéket. Ám, hogy egy-egy fellépés létrejötte mögött mi húzódik meg, az gyakran kulisszatitok marad. Rozsos István (tenor) Nemrégiben Mozart Requiemjé- ben gyönyörködhettek, mert a remek Vikár kórus mellett olyan kiváló művészek énekelték a szólót, akikkel csak kivételes esetben találkozhatnának. Hogy sikerült megnyerni e művészeket, jórészt annak volt köszönhető, hogy a Zákányi Zsolt karvezető iskoláján tanult hajdani diákok ma is kedves kötelességüknek érzik elfogadni a meghívást. Takács Tamara európai hírű opera-, oratórium- és dalénekesnő — akit annak idején csak Tominak becéztünk a kórusban — ha teheti mindig elfogadja a szíves hívást. Boldogan jön és hozza magával — ha kell — kollégáit, mint ahogy tette azt az említett Requiem előadáson is. Rozsos István tenorista, az Állami Operaház állandó tagja és Clementis Tamás basszista, ugyancsak mint az operaház magánénekese vállalta a kaposvári fellépést. A nagysikerű előadás után az öltözőben sikerült pár szót váltani a művészekkel. Takács Tamara manökeneket megszégyenítő gyorsasággal bújt a civil ruhába, s míg zippzárjval bíbelődött, válaszolt a kérdésekre is. — Honnan tudod, hogy egész éjjel nem aludtam? — kérdezte meglepődve. — Csiripelték a madarak... — Tegnap valóban Koblenzben voltam még, mert egy nem várt Takács Tamara (mezzoszoprán) Ambrózyné Zákányi Emőke (szoprán) A fiatal, mindössze 29 éves basz- szista, Clementis Tamás igazi Mozart bassz-bariton. Repertoárján is gyakran szerepel a zeneóriás egy-egy műve, operájának főszerepe. Énekelte már Donizetti Boleyn Clementis Tamás (basszus) Annájából Vili. Henrik szerepét, fellépett Verdi Lombardok és Mozart Cosi fan tutte című operáiban. — Nem válogatok — mondja —, az operett szerepeket is szívesen énekelem, de a legnagyobb élményt az oratórium és daléneklés, jelenti számomra. A kaposvári közönség pedig egyszerűen lenyűgözött... Mindig szívesen jövök, ha hívnak. Búcsúzik, ám azt még elárulja, hogy január elsején az egész Európában sugárzandö újévi tévé-koncerten ismét láthjatjuk, hallhatjuk. Egy szerény, fekete hajú és fekete szemű vékony fiatalasszony várja kollégáit. Ő Ambrózyné Zákányi Emőke a Requiem szoprán szólistája. Neve ismerősen cseng a kaposváriak fülében, hiszen édesapja, Zákányi Zsolt zenepedagógus, generációkat nevelt a zene szeretetére. Közülük többen — mint lánya Emőke és Takács Tamara — ma már jónevű, híres énekesek. A fiatalasz- szony a közgazdasági pályát cserélte fel a pódiummal és a kóruséneklés után most szólistaként is, szép ajánlatokkal kecsegteti a koncertterem. A szerény, kevésbeszédű, Budapesten élő énekesnőt ugyancsak nagy szeretettel várta haza a közönség. S ha már a hangversenytermek előadásainak sikerét garantáló művészekről szólunk, arról is szót kell ejtenünk, hogy a komolyzene tolmá- csolói mennyire szívükön viselik a vidéki fellépéseket. Itt nincs hakni, nincs susmus, nincs keserű szájíz az előadás után. Színvonal van. — Mi az, hogy vidék? — tette föl a kérdést Perényi Eszter világhírű hegedűművész, miután 39 fokos lázzal, (Fotó: Gyertyás László) másfél órás fellépését két ráadással is megtetézte. , i — Az a legtermészetesebb, hogy igyekszünk a legjobban játszani, sőt... A vele együtt fellépő Kiss Gyula zongoraművész, aki most érkezett haza 3 éves tokiói vendégtanárkodásából, ugyanezt vallja. Kedves, szerény és nagytudású emberek. Megtiszteltetésnek érzik azt, hogy a hazai, vidéki közönség érti és élvezi a művészetüket. Nem tartják rangon alulinak a fellépés utáni beszélgetést sem, ahol hétköznapi, emberi arcukat is megmutatják. Megtudom, hogy a hegedűművész Perényi Eszter már a főiskola elvégzése óta, azaz 24 éve játszik együtt örökös partnerével Kiss Gyulával. Hogy Mihály Andrásnak a kiváló zenepedagógusnak sokat köszönhetnek. Mert bár zenét tanítani lehetetlen, ő megpróbálkozott — s mint a példa mutatja nem is sikertelenül — áthidalni a lehetetlent. Perényi Esztert Bartók, Kiss Gyulát Liszt, Brahms, Schubert és Suchmann muzsikája vonzza leginkább. Hogy mégis együtt maradtak? Nos, az ellenkezője fel sem merült bennük. Természetesen élik meg a mindennapos együttmuzsikálások élményét. Perényi Eszter a modernekkel is „kacérkodik”. Számára már több kortárs zeneszerző komponált egy-egy művet. Legutóbb Petrovics Emil tisztelte meg szerzeményével. Ami a pódiumon elhangzik tehát, annak az is része, ami a kulisszák mögött marad. A fotel mellet felejtett hegedű, a jóízű beszélgetés élményét is idézi... Várnai Ágnes NON STOP Palack formájú testén híg-zöld pulóvert viselt betűkre emlékeztető ákom- bákomokkal, s bugyborkékolva nevetett. Hát mégiscsak eljött! — mondta ereszalji esőcuppogással a hangjában, erjedt komló és árpa szagot árasztva. Kujtoroghy kényszeredetten mosolygott. Nem kedvelte a pocakos, édeskés modorú Holsten urat, szívesebben beszélgetett volna a szűkszavú, már-már udvariatlanul száraz von Reining- haussal, aki egy kissé távolabb állt tőlük, hidegen, gőgösen vagy möszjő Cabernet-vel, a büféasztal végén csevegő jókedvű franciával. Bugy-bugy, — így Holsten úr — elnézést, sok a (szén)savam; nem tesz semmit, legyintett Kujtoroghy enyhe émelygéssel a gyomrában, s most már bánta, hogy megszegve fogadalmát, eljött a vendéglő megnyitására. Hát nem csodálatos?! — csicso- gott Holsten úr a tulaj hangján, csak a berendezésre négymilliót költöttem... Mahagóni pult, aranyszamovár, márványasztalok, bíbor-bársonnyal bevont karosszékek... Az áraim pedig... Óh, az áraim... Elhiheti uram, én leszek a legolcsóbb a városban: osztályonfelüli színvonal, mérsékelt árakkal... Nos, mit szól hozzá? Talán ez lehetne az újságcikk címe, nem gondolja? tudom, maga mindig ilyen vendéglőről álmodott, legyen hát a törzsvendégem! Most, bezzeg, hetet-havat összehord, mindent megígér, pedig csak a pénzeszsákját akarja még- jobban megtömni, szólt élesen a távolabb álló von Reinighaus, de Holsten úr eresztette füle mellett az epés megjegazést. Az arca továbbra is nyájasan sugárzott a szerkesztőre — feltehetően egy szaftos ingyenreklám reményében —, csak a szembogarán jelzett egy parányi kénszínű pötty, hogy „vette a lapot", s legszívesebben kitekerné Reininghaus úr vékony nyakát. Kujtoroghy egy ideig példamutató önuralommal tűrte a ráömlő szózuhata- got, majd megelégelvén azt, úriembermaszkját hirtelen levedletté, s egyszerűen félretolta a szövegét élénk gesztikulációval kísérő Hols- tent. Tette ezt azért is, mert egy gömbölyded Unicumos üveget pillantott meg a közelben, s úgy érezte, hosszú sivatagi menetelés után két lépésnyire van tőle az oázis. És valóban! Paradicsomi táj bontakozott ki előtte, örömtől mámoros fákkal, szopránhangon éneklő patakokkal, légyottra osonó ösvényekkel s egyszerre tudni vélte, hogy a ringatózó fák mögött létezik egy vendéglő is, ahol őt már régóta várják. Kell lennie itt egy vendéglőnek, gondolta, — ahol — ha egyszer majd megérkezik oda, kicserélik az abroszt az asztalán, tiszta hamutartót tesznek eléje. Az étlap szalontüdőt is kínál, zó- naszalontüdőt zsemlegombóccal, „mint fiatal költő és színházi kritikus koromban a győri restiben” (hátha délelőtt és másnaposán érkezik): abban a vendéglőben ritkán látni elárvult asztalt, s ahogy körültekint, ismerős arcok fordulnak feléje („régen láttunk, régóta várunk”), ő pedig, miután megrendelte ételét és italát, hálával gondol majd a Tulajra, aki „non stop" tart nyitva — öröktől fogva mindörökké. Szapudi András
