Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-30 / 304. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZILVESZTER 1991. december 31., kedd Színészekről szilveszterkor A kecske és a fotós Rájöttem. Sokat filóztam rajta, igaz, de most már tudom. Teljes a bizonyosság! Persze, Önök már alig várják, hogy az információ birtokába jussanak. Csigalom, nyugavér. A nagy igazságokhoz idő kell! Már mondom is. Kérem tisztelettel, ez itt kétségkívül egy kecske. Nomármost. Ez a kecske egy meggondolatlan minutumában kinézett a pajtából, és fotóriporterünk lélekjelenlétének köszönhetően ez az egyedülálló pillanat megörökíttetett. A kérdés: milyen látvány fogadta a gyanútlan kecskét, amikor kitekintett a veranda irányába? Hát én átmentem kecskébe, és elkezdtem kecske-plánból vizsgálni a világot. Megalkottam a fotó fotóját. Visszapergetve a filmet, a következő fontos dolgok történtek. Először is: meeeee... Aztán föl- tápászkodtam mind a négy lábamra, de azt már kecske-eszemmel nem láthattam előre, hogy kikandikálva a rozoga pajtából, a tikszaros udvaron ott gugyul egy fotóriporter és engem néz. Majd persze exponál. (Ez kérem egy idegen szó, jelentése: kioldja a zárszerkezetet.) Látom ám, hogy örül, mint majom a banánnak. „Tutijó infóskép!” — kiáltja, majd fölegyenesedik, és belelép az első tikcsapdába. Utána rendre a többibe... És zajlik az élet tovább. (Fotó: Lang Róbert) (b-t-) Öltözködj okosan! Rendszerváltás pedig történt Csortos Gyula a háború utáni években egy alkalommal meglehetősen gyenge, nívót- lan darab főszerepére készült. A szerző próba közben Csor- tost teljesen fölösleges kérdésekkel zaklatta. Érdeklődött, hogy a művész mit vár a darabtól, hány előadást jósol. Csortos keserű mosoly kíséretében megadta a kért felvilágosítást: — Remélem, megérjük a harmadik felvonást! * * * Újházi Edének, a Nemzeti Színház kiváló művészének kedvelt szokása volt, hogy le- marházta azokat, akiket kedvelt. Ha valakit nem marházott le, az bizony megsértődött. A politikusok közül Polónyi Gézát addig-addig marházta, míg 1906-ban a politikusból miniszter lett. Néhány nap múlva a Kossuth Lajos utcában találkoztak. A miniszter már előre nevetett Újházi zavarán: — No, látod, Mester, mi lett belőlem?... Ugye, most már nem mersz marházni? — Ó, kegyelmes uram, most már csakugyan vigyáznom kell a nyelvemre, mert igazán nagy marha lett belőled...! * * * Paulay Edéhez, a Nemzeti Színház igazgatójához egyszer beállított az egyik színésznő, és kérte, hogy kissé komolyabb szerepeket adjon neki a direktor, mert eddig az volt a legnagyobb szerepe, hogy bejött és az úrnőjének levelet adott át. Paulay megnyugtatta: — Rendben van, fiam, ezentúl ajánlott leveleket fog átnyújtani! * * * Környei Béla, az Operaház kitűnő tenoristája egyszer Kolozsvárott vendégszerepeit. A kávéház teraszán üldögélt, amikor egy, borvizet áruló székely arrafelé kínálgatta 'portékáját: — Bo-órvizet tess-ssék! A művész ekkor így szólt társaihoz: — Látjátok, ez egy elégedett, egyszerű, boldog ember. Szívesebben lennék én is borvizes, mint tenorista! A székely fölényesen végignézett Környein: — Hang kell ám ehhez, édes uram...! Gaál Franciska mesélte 1945-ben: Egyik újságfró ismerősöm meglátogatott moszkvai utazásom előtt, és megkérdezte: — Tényleg Moszkvába készülsz, Franciska? — Igen. — Es gondolod, hogy el is fogsz jutni oda? — Miért ne? — Nana, Franci!... A németek is ezt mondták... Somlay Artúr már egészen fiatal korában szívesen foglalkozott szociológiai kérdésekkel. Egy alkalommal Mály Ge- rővel a tőke és a munka viszonyáról beszélgettek. — Ezt magyarázd meg nekem érthetőbben, bővebben! — mondja Mály. — Nem tudod, mi a tőke és a munka?... Hát mondjuk, te kölcsön adsz nekem húsz pengőt. Ez a tőke. No már most, vissza akarod tőlem szerezni. Ez a munka... * * * A kitűnő író egy bájos fiatal színésznőjelöltet protezsál Jób Dániel színigazgatónál: — Öregem, ahogy ez a kislány tud! Cccc! Mindeki elbújhat mellette. — Kérlek — mondja savanyú arccal a direktor —, mi sajnos színházat játszunk, és nem bújócskát... * * * Salamon Bélához az utcán odalép egy úr, és így szól: — A, van szerencsém! Ezer éve nem láttam! — Elnézést, de nem téveszt ön engem össze Árpád apánkkal? * * * Jávor Pál nemcsak a színpadon és a filmekben szeretett mulatni, hanem a magánéletében is. Még fiatal színész volt, amikor egy éjjel egész havi gázsiját elmulatta. Színésztársának másnap délután ezt mondta: — Megírtam az apámnak, hogy küldjön kétszáz pengőt. Ha nem akar, akkor küldjön egy töltött revolvert. — Te, Pali — nézett rá rémülten a kollégája —, mi lesz, ha revolvert küld? Jávor huncut mosollyal dicsekedett: — Arra már van vevőm! Kiss György Mihály Bármit is mondanak egyesek, Kaposváron a megyeházán megtörtént a rendszerváltás. És ennek jól látható jelei vannak. A megyei önkormányzat hivatalának munkatársai például kötelesek — jól látható helyen! (sic!) — nevüket és beosztásukat feltüntető kitűzőt viselni. Úgy tetszik: egyre fontosabb, hogy ki kicsoda. Mert jó, ha tudja a halandó, kivel áll szemben, és kitől mit várhat! A ház másik lakója (aki holmi lakbérügyekkel is küzd) sem akar elmaradni a rendszerváltást bizonyító újításokban: a kmb, azaz a köztársasági megbízotti hivatal nemrégiben figyelemfelkeltésképpen az ártatlanság jegyében szűzi fehérre mázoltatta a sötét színű falakat. Ez a megoldás egyesek szerint nem volt egyértelmű bizonyíték, nélkül, rövidujjú ing és nyakkendő a módi. A cipő fazonja és színe (egyelőre) nincs szabályozva, ám az Európába vezető úton korántsem meg- hetünk végig akármilyen láb- ravaló alkalmatosságban. Nem kevésbé tanulságosak a női munkatársakkal (már csak így: női!) szemben támasztott követelmények is. Nekik ugyanis (vélhetően a kormánypárti berendezkedés miatt) a „konzervatív jóízlés mércéjével mért öltözéket kell viselniük a munkahelyükön”. (Lehet, hogy hamar megöregszem, de kíváncsian várom a majdani liberális öltözködési utasítás rendelkezéseit.) Ami azonban szembeötlő: nincs szabályozva a szoknya hosz- sza, ám mindenesetre nem megengedett a farmer viselete (még kisgazdáknak sem). A póló, a rövidnadrág, valamint a papucs is ki van tiltva a hivatalból. A papucsférjek pedig kereshetnek maguknak más elfoglaltságot. A címzetes államtitkári utasítás hosszan sorolja a végrehajtás minden részletre kiterjedő feladatait. Kiderül az is, hogy például a ruhapénzből nem lehet nagykabátot, táskát és esernyőt venni (mert nem ázik be a hivatal), de nem számolható el sem a fehérnemű (ugyanis az nem látszik), sem pedig a sapka és a csizma. Az utasítás „fenyegető” sorokkal zárul, miszerint ha a dolgozó nem a hivatal tekintélyét tükröző öltözetben jelenik meg, hazaküldhető... Sőt, ha ez többször előfordulj akkor fegyelmi eljárást kell indítani ellene. Mindezt a demokrácia szabályai szerint. Mert aki nem tudja elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, az bizonyára újságíró! — Is —
