Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-07 / 287. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. december 7., szombat KORABELI MAGYAR HÍRADÁS Mozart haláláról Az úgynevezett Köchhel-jegyzék szerint Mozart 622 zeneművet alkotott, az újabb szakirodalom azonban már ezernél több műről ír. Az életében nem mindig a legjobb egészségnek örvendő zeneszerző fiatalon, harmincöt éves korában — alighogy Requiemjét befejezte — hunyt el Bécsben, 1791. december 5-én. Halálos ágyán juthatott csak tudomására, hogy a Szent István-dóm karnagyának nevezték ki. December 6-án volt a temetése. Egy korabeli magyar politikai hírlap, a Hadi és Más Nevezetes Történetek már egy nappal a nagy zeneszerző halála után híradást közölt elhunytáról. íme a szomorú közlemény: „Ezen hónapnak ötödik napjára virradóra végezte rövid, úgy mint csak 35 esztendőkre terjedt életét amaz egész Európában nevezetes Mozárt Farkas; a’ Ts. 's K. Udvar Kompositora (Mu- sika-szerzője). Tsudálták a' leg főbb Mesterek is ezen nagy Mu- sikusnak igen igen ritka tehetségeit. Mit hagyott ez a'gazdag tá- lentumú Ember maga után? Örökös nevet: de azonban egy gyámoltalan özvegyet két árvákkal; és sok adósságot. Már az árvákat fel fogta a’ nagy lelkű B. Svieten. Egyik ezen árva Gyermeketskék közül, ámbár igen kitsin: még is úgy veri már a’ klavicordiumot, hogy mindenek tsudálkozással hallgatják. ” Ezen híradás bizonyság arra is, hogy a korabeli magyar sajtó és olvasói a kor legjelentősebb zeneszerzőjét, Mozartot ismerték és tisztelték. Másrészt arra is figyelmeztet, hogy az adott időszakban egy magyar hírlap milyen gyorsan reagált egy fontos, az olvasókat érdeklő szomorú eseményre. Egyébként a híradásban megemlített fiú Karl Thomas Mozart, aki egy ideig szintén zenei pályán működött. (Batári) Nádudvari Anna: N áluk Miklóskor volt a búcsú. Már télbe hajló időben. Nem úgy, mint mindenfelé a közeli falukban, hol szép nyári napokon ünnepeltek, László királykor, Pál-Péterkor, Szent Annakor, esetleg Szent Keresztkor — de az is szinte még nyár —, a szomszéd faluban meg, nahát, Jakabkor! Ezen mulattak, talán mert a nevet nem találták valami tetszetősnek, s ilyen beszéd következett hozzá: mit főznek olyankor? Legyes tökkápusz- tát... Mert kiket kicsinyelljen az ember, ha nem a legközelebbi faluba valósiakat: nem telik ki azoktól a legnagyobb ünnepükön se más, mint „tökká- puszta” (tökfőzelék), abba beleesik nekik a légy... Az ő búcsújuk idején volt mivel kínálni a vendéget, kiforrott az újbor, összetöppedt szemű, felkötözött szőlő is volt bőven, vágások még nemigen történtek,- de a baromfit már nem kellett sajnálni, meg aztán ráértek, a kis vígassághoz zeneszó is került, meg-meg- zendült egy cigány hegedűje kint az oszlopos tornácon — hanem hogy rászánta-e magát a vendégnek való, másfalusi rokonság a hosszú gyalogúira? Eddigre keményre fagyott a föld, talán már az esővizes hordó tartalmát is egy kis gyenge jég hár- tyázta, ritkás, apró szemű hó hullongott olykor-olykor, a köd pedig mindig készenlétben állt, s hol jobban, hol kevésbé takarta el a világot. De azért jó volt. Már bent tanyáztak a nagyházban, hordták be öllel a szárat, csutkát, venyigét, rakták vele a sparheltot, csak úgy csapkodott, duruzsolt benne a láng, meg világított is, fényeket, árnyakat táncoltatott a falon mikor besötétedett, de még nem gyújtottak lámpát, vagy — később — villanyt. Odakint meg, olyan jó, kopogós járás esett a fagyos földön, olyan érdekes volt, hogy látszott a lehelet, hogy hideg pihék olvadtak el az ember arcán, hol eltűntek, hol kibukMiklós-napi búcsú kantak a tárgyak a ködben, ha pedig a nap most halványezüst korongja néha előgurult a vastag felhők mögül, a Kékes is felragyogott ismét, akár tavaszon, nyáron többnyire ragyogott felettük valóban kék- séges, szelíd vonulata. Fázni nem lehetett egyáltalán. Jól beöltöztek, a toporgás a láb, a körmök huhúkolása a kéz fagyosságára jelentett ellenszert. Búcsú napjára az árusok náluk éppúgy kipakoltak, akár más falukban, nyáron, a körhintát (érthetőbben: ringlispilt) is felállították. S az ő ünnepüknek volt egy különlegessége. Egy ráadása. Hát a Mikulás bácsi megjelenése. A régesteien rég élt Miklós püspök, kire emlékeztek, kinek képe a templomuk oltárképe, tulajdonképpen azonos volt a Mikulás bácsival. Ünnepre virradó éjjel járt házról- házra, ablakról ablakra. Előző este ki kellett pucolni a cipőt, az ablakba tenni, s ébredvén csak benne találtak valamit. Almát, diót, pár szem kockacukrot, de akár még valódi szaloncukrot is... H ogyne lett volna kedve az embernek kelni, ugrani az ágyból! Siettek a templomba. Ott megint rácsodálkozhatott a jó Miklós püspökre, ahogy a képen áll egy asztal mellett, díszes öltözetben és süvegben, egyik kezében az aranyos pásztorbotot fogva, másik keze pedig az asztalkán pihen, óvón az odakészített, ajándéknak szánt holmik előtt. Ahogy most visszagondol, különös, de senkiről se tud, aki a faluban a Miklós keresztnevet viselte volna. Talán akadt mégis valaki, de nem volt elterjedt név. Pedig milyen neveket adtak... Aztán meg átfordították. A Joáchimból Ju- hák lett, az Emerenciát Ismérnek emlegették, szólították... De hát annyi érdekesség volt ebben a faluban. Példának okáért a templomuk csoda. Nem az, hogy olyan szép, nincs is párja, mert nyúlánkan, finoman, karcsún magasodik, lágy formákban hullámzó barokkos tornyot hordoz, szépet lehet építeni, de az a csoda, hogy hol, milyen helyen áll. Mert szinte vízen áll. Csajton, zsombékon. Meg is szokták kérdezni máshová valósiak: igaz-e, hogy maguknál forrás fakad a templomban az oltár alatt? Á, az nem igaz, hogy is találnak már ki ilyet, hogy fakadt volna ott forrás? Más esett... S zóval az történt: nem oda szánták azt a templomot. Annyi eszük nekik is volt, hogy tudják, nedves talajon nem jó építkezni. Az oda szembeni dombos helyen kezdték el emelni. De ami falat felraktak nappal, éjszaka átrepült a templom mostani helyére. Na, a következő napon visszahordták. Éjszaka megint csak átrepült. Meg megint, meg megint... Akkor aztán ráhagyták: maradjon ott, ahol akar. így nedves a fal, különösen kívülről látni, aggodalmat keltőn nedves; de kitart már jó kétszáz éve, majd csak kitart még tovább is. Odabent, mióta ismeri, mit sem romlottak a falra festett képek. Jobban mondva a mennyezeten vannak azok. Mint kislány csak úgy tekergette hátra a nyakát, szemügyre vévén a mennyezet ovális formába foglalt ábrázo- latjait. A Szentháromságot... A jelenetet a kis Jézuska életéből... Mária mennybemenetelénél csoportosuló magyar szenteket... A legalapvetőbb dolgokat meg is lehetett innét tanulni. Hol is máshol kezdett volna ismerkedni a világgal? Itt tartották keresztvíz alá. Aztán, a papot, aki keresztelte, nemsokára „elvitték”. Még néhány év eltelvén, Miklóskor vendégpap misézett. Bemutatkozott, hogy ő itt volt plébános. Csak nézték, csodálkoztak: fiatal ember volt, eleven, barátkozott a falusiakkal, biciklin járt... Hogyan öregedett meg annyira? De ennek ellenére, akkoriban még megtelt a templom. Meg, búcsúkor pedig különösen, tódult belé a nép. Beszorultak a padokba, zsúfolódtak köztük, elől, a padsorokat az oltártól elválasztó térségeken sorakozott a sok szép fiatalság, a gyereksereg. A kóruson, környül az orgonának álltak az emberek, legények, tolongtak felmentükben, lejöt- tükben a keskeny csigalépcsőn. Máig hazamegy Miklóskor. Elmegy a misére, ki a temetőbe. Hűvös, nyirkos csendben borong a templomhajó. Mikor meggyújtják a villanyokat, mégis barátságosabb lesz. Azokat a gömbölyű lámpákat kislánykorában szerelték a padok fölé — micsoda modernizálásnak számított! Itt, ott csellengenek csak a misén, s jobbára idősebb emberek. Egy-két gyerek, akit a nagyanyja elhozott. Azért így, nem túl számosán is elvégzik a körmenetet. Megkerülik a templomot a mögötte már egész kis tóvá nőtt víz partjáig, elhaladnak a parton merengő Nepomuki szobor előtt. A temetőben nem találkozik senkivel. Az évben utoljára rendbe- teszi a sírokat. A nagyszüleiét meg a dédszüleiét. A betonlappal fedettről leszedi a halottak napjakor rátett virágokat, ne rohadjanak majd ott egész télen a hó alatt. A koszorút nem veszi le, még szép, sajnálja, kis műanyagterítőt hozott, azt aláteszi, ne hagyjon foltot a betonon. A másik síron nőtt virágoknak levagdalja a mostanra teljesen elszáradt, hervadt szárait. Meggyújtja a halottak napjáról maradt gyertyacsonkokat. Aztán csak néz. Végig a temetőn, amely csupa fehér az egymásra torlódó kőkeresztek látványától. Hátha még egy kis köd emelkedik közöttük. Dermedt, mozdulatlan a világ. Csend van, hideg, hervadásszag. Alig hihető, hogy tavasz is lesz még. SIMON OTTÓ Tengerbe lépsz V irághoz érsz, tengerbe lépsz — az anyaméh őstengervizébe, mezítlen gyümölcs-ragyogásban, tékozló nyárban, ujjad, orrod érzi a világot. Szülöttem föld, egymás szerelmesei vagyunk, csontig vetkezünk, súlytalan lélekig. Vonul, elszakad a földtől a pára. Tótágast állnak a hegyek a tóban, hallani a csöndet, evező csobbanást, nád susogást, hal surranást, madártollászkodást. Míg szememben képpé érik a fény, hunyorgó szemmel keresem a víz tükrén, mi kedves nekem, föl-fölvillandó keszeget, aranyló óriás pontyot, amit kifogni úgy se lehet: csak várni rá, csak várni rá... Előttem hirtelen felröppenő madár szárnya-csattogása; órjásszívdob- banás, megrezzennek a halak, verdesik a nádast. Lassan, szinte nesztelen siklik a csónak, óvatosan kikötök, ott, ott mozog a nád, egy marék kukorica és áztatott kenyér, aztán röpül az úszó is, tévedni nem lehet, mert elakad a nádban a zsinór. Várok, le sem veszem a tekintetem, mert hátha épp akkor! Mert mi lehet fontosabb?! A hetvenes években egyre gyérült a pontyok csordája, később pedig kilométereket menve sem láttam egyetlen sárgán csillanó halat sem. Az egyre jobban algásodó vízben, sokszor már júliusban lehúzta a zöld fonal-tömeg a hínárt az iszapba. Jöttek a gépek és hogy még megmentsék, ami menthető: kikotorták a hínármezőt is az iszappal együtt. A csöndben földereng egy hihetetlen történet. Néhány éve, mikor már hetek óta nem tudtam néhány vörösszárnyúnál többet fogni az öbölben, jött az unokaöcsém, és csoda esett: fogott egy pontyot, alighogy bedobott, aztán néhány keszeget. Utána csak ültünk, és vártunk. Megunva a dolgot, bementünk fogasra. Mikor lehorgonyoztam, a csónakból vissza akarta tenni a pontyot a vízbe, de olyan szerencsétlenül fogta a karikás szákot, hogy a hal kiesett, bele a vízbe. Igen bánatosak voltunk. Beszéltünk a régi szép fogásokról, erről, arról, kapás semmi. Egyszercsak jön felénk a víz tetején egy ponty, neki a csónaknak, gyorsan szákot alá, és kint volt. Elámultunk, ha ezt valakinek elmeséljük, nem hiszi el. Megnéztük, a szájában a horog helye, nem vitás, a hínárban kifogott ponty volt. Elindulok befelé. Jó egy kilométerre. Talán most! A fenekezőre halszelet, az úszóra küsz, a legvirgoncabb. És hihetetlen; elindul a jelző, előretolom a botot és zutty, és még- egyszer, hogy biztosan akadjon a csontos pofájába. Csak lassan, mert vékony a zsinór, menekülne a csónak alá; „szépen nyugodtan” — mondom magamnak, szívem fölöttem csattog, lábam remeg. Már látom, vegyen egy kis levegőt! Te jó isten, mekkora és alig a szája szélében a horog. Előrenyújtom a merítő szákot, húzom felém, és bent van. Óriási, megvan! Ahogy kiveszem, látom: a horog már nincs a szájában. És van vagy 4 kilós, gyönyörű; mennyire örül majd az asszony, csak a fogast szereti. Közel a túlpart, talán holnap esik, így mondták az öregek. El is nézek észak-nyugat felé, nem készül-e vihar. Mert azért itt bent kicsit nyugtalan vagyok, amióta egyszer ősszel, este, amikor már nem volt viharjelzés, teljesen sima volt a víz és beeveztem tíz percet, jó kilométerre. Ott nem volt kapás, aztán még egy kilométert befelé, és fogtam egy 3 és fél kilósat, és ahogy vettem ki a szájából a horgot, hirtelen megcsapták a hullámok a csónakot. Láttam, ez nem tréfa. Levágtam a horgot, föl a vasakat, és már eveztem is. De délről egyre jobban jöttek a hullámok, fél óra múlva még mindig nem értem oda, ahonnan beljebb jöttem, és szinte csak bal kézzel kellett eveznem, mert így kaptam a hullámokat. Kifordult belőle az evező. Elővettem a villanylámpát, és jelzéseket adtam le, hátha valaki észreveszi; de senki. A hullámok már átcsaptak a csónak végén, néztem a fogast, eszembe jutottak a gyerekek, az asszony, és minden erőmet összeszedve kezdtem újra evezni, de tíz perc múlva nem bírta a bal kezem. Megállni nem lehet, mert visz befelé; ekkor a jobb kezemmel húztam a bal evezőt is, és utána a jobbat, aztán pihent a bal, és húztam újra vele néhány percig. Két és fél óráig tartott, míg a parton leért az evező. Megmenekültem! — kiáltottam a szélbe. A jelzők nem mozdulnak. Te jó isten, csak nem jött ide egy harcsa? Nincs vágóhorog nálam, pedig amikor a 28 kg-os, másfél métered harcsát két és fél óráig, fárasztottam, megfogadtam, ha megfogom, mindig hozok vágóhorgot. Es most mégse hoztam. Közelebb húzok a parti nádasokhoz, búbosvöcsök bukik föl, aztán eltűnik újra, oly soká úszik lent, alig találom hol jött föl, aztán egy pillanatra megcsillan a csőrében a hal. Nagy rikácsolás támad, amott egy kárókatona és egy angolna vív ádáz csatát, csak úgy forr, fröcsköl köröttük a víz. Figyelem a hinarast, hol ugrik a hal, megfordulok a csónakkal, hátrafelé evezek, hogy lássam, mi történik előttem; a felszínen hol mozdul keszeg vagy ponty, hol csillan meg a pikkely vagy lehajolva egészen a víz felszínére nem látni-e itt-ott ki-kibuk- kanó bognártüskéket? Előbb semmi, aztán látom, hogy egész kint a csu- hés előtt, ahol tíz évvel ezelőtt, szinte mindennap megfogtuk a pontyot az etetett helyen, és néha ponty-csordák támadtak ránk, köztük 9-10 kilós óriások — ott fürdik a ponty. Végre! Megállók, az úszós horogra ráteszem a kukoricát. Azelőtt ilyenkor jelentek meg a rabsicok a környező falvakból és a sekély vízben, főleg a nádközt szerelmesen lubickoló pontyokat szigonyozták és zsákszám vitték haza. Este pedig megjelentek a berényi hálóhúzók, és a sötétben a kerítőhálóval kocsiderékra való keszeget, pontyot fogtak. Eketaliga, széna alatt vitték a távolabbi falvakba a halat eladni. Ma már legfeljebb virtusból vagy búcsúkor húznak egyet-egyet, de a fogás nagyon bizonytalan, mert a halászok a kilométeres hálóikkal ugyancsak megritkították az állományt. Nem csoda hát, ha időnként szétvágják a kiterített hálójukat vagy betonba öntött kaszákat dobnak a tóba. Megemelte a gilisztásat! Visszatette, figyelek — emelkedik újra, és elindul —; durr, bevágok, és már kaszálja is a zsinór a hinarat. Feszesen tartom a bottal, ki-kiveri magát a sűrűbb hínárból és jön közelebb, bal kézzel alá a szákot, megvan! Hurrá, 4-5 kilós sudárponty, ezért ment ennyire. Visszadobok, beetetek. Kisvártatva kapás. Bevágok, s kiröpül a vízből egy vörösszárnyú keszeg. Jó lenne még néhány, akkor lenne igazi a halászlé. A pontyok alig-alig mozdulnak már, viszont a keszegek egyre jobban ugrálnak, itt is, ott is aránylik a pikkelyük. Előttem egy egész csapat vagy 30 méterre. Csendben közelítek, bedobálok a felszínre kenyeret. Keszegező úszót teszek föl, és fölhúzom a horgot a felszínre teljesen. Ahogy vizet ér az úszó, már rángatja is, kicsit elindul, és már húzom is ki. Mikor Berényben delet harangoznak, már teli a szák velük. Lassan beleereszkedem a csónakból a vízbe, lebegés az anyaméh-őstengervizé- ben, mikor már nem az agy; a kéz, a bőr emlékezik.
