Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-07 / 287. szám
1991. december 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Jegyzetek a kor margójára Beszélgetés Faludy György költővel A Katona-évforduló alkalmából rendezett kecskeméti irodalmi est vendége a több évtizedig emigrációban, 1988 óta ismét Magyarországon élő Faludy György költő volt. Az ötvenes évek vége óta a külföldi magyar irodalom tekintélyeként ismert Faludy Györgyöt látogatása alkalmával először arról kérdeztem, mit emelne ki a legutóbbi évek magyarországi benyomásai közül, mit írna a közelmúlt margójára? — Mióta hazatértem, legjobb tapasztalataim a kultúrához kötődnek. Bár ismerem a nehézségeket. Kanadából érkezve bőven van minek örülni. Ha ugyanis a huszonhét milliós országban egy szépirodalmi regényből ötezer darab elkel, az már nagy siker. Ha az ember csak a Pesti Műsort hetenként elolvassa, máris elcsodálkozhat, milyen gazdagok is vagyunk. A dolgok másik része, ami nemcsak rajtunk múlott; itt most egy államot kell újrarendezni, miközben nincs elég ember hozzá. Mert többen vándorolnak ki manapság, mint történelmünk legsötétebb időszakában. A nagy amerikás kivándorlás is semmi volt ahhoz, ami mostanában történik, és az esetek többségében épp azokat veszítjük el, akikre a legsürgősebben szükségünk volt. És, mint Tisza István idejében, nincs hivatal, hatalom, amely megakadályozná ezt. Nem állítja meg senki és semmi a tömeges elszegényedést sem. A kellemes benyomások mellett állandóan foglalkoztat, nyomaszt dolgaink árnyoldala, ez az 1867 óta meg nem szűnő magyar borzalom. De sosem mondtam le a reményről. Minden gond ellenére boldog vagyok, amiért megélhetten ezt az időszakot, a kommunizmus bukását. Generációmból sajnos kevesen érhettük meg ezt, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán és a többiek már régóta halottak. — 1944-ben a nyilasok égették el köteteit, 1949-50-ben sem várt sokkal jobb sors rájuk; minden munkáját elkobozták, betiltották. 1947-től a nyolcvanas évek végéig egyetlen müve sem jelenhetett meg Magyar- országon. Bár könyvkiadásunk 1988 óta igyekszik pótolni a hiányt, műveinek jelentős része még ma is angolul olvasható. Mi kerül ezek közül a könyvesboltokba a közeljövőben? — Egy újabb verseimet is tartalmazó válogatás mellett magyarul is megjelenik Erasmus-kötetem, amely jelenleg egyetemi tankönyv a tengerentúl. Újra kiadják Villonomat is, amely úgy tűnik, még mindig önálló életet él, s olykor el is fed engem. Jegyzetek a kor margójára címmel sorozatot indítottam a Magyar Hírlapban, és verset is írok. Egyik legfőbb örömöm ma is a munka. — Említette: saját maga fordítja Erasmus-kötetét. Többi munkáját is saját fordításában kívánja a magyar olvasók kezébe adni? — A továbbiakban valószínűleg fordítókat kérek föl, csak hogy írhassanak. Bár szerettem fordítani is, de azért az írás volt mindig az első. A próza sem könnyű idegen nyelven, de verset magyarul lehet a legjobban írni. Nemcsak azért, mert magyar vagyok, és szeretek magyarul írni, hanem azért is, mert nyelvünk sokkal kifejezőbb, a lehetőségeknek sokkal nagyobb teret enged. Míg az angolban csak húszezer, a magyarban kétmilliárd rím lehetséges, kimeríthetetlen tartalékokat rejt a magánhan- zóhasonulás, a nyelvvel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Mindez bizonyos mértékig a szépprózára is érvényes. Esszéirodalmunk azért szegényesebb, mert nincs nyelvünk hozzá. Nem voltak saját filozófusaink, nem születtek saját filozófiai, esztétikai tradícióink. Sokmindent átvettünk persze, akitől tanultunk, végül is nem találhattunk fel mindent mi. — Bizonyára vannak kötődései Katona Józsefhez, hisz az ünnepi évforduló egyik rendezvényére fogadta el a meghívást. — A magyar drámairodalomban — a moderneket is beleértve — két darab van, amit kiemelkedőnek tartok. Mind a kettő durván a múlt század közepe körül született. Az egyik azért nem kell, mert olyan bonyolultan nagyszerű. Madách tragédiája a nagyközönség számára túlságosan komplikált, ráadásul a megoldása sem logikus. Egyértelműen kiderül ugyanis belőle, hogy minden jószándék kudarcba fullad, a demokrácia megbukik, a zsarnokság dühöng, az emberek gonoszak és a Föld kihűl. Mindezek után az ember azt várnák, hogy Ádám öngyilkos lesz. Katona drámája viszont minden vonatkozásban következetes, technikailag kitűnő, és tökéletesen magyar. Bár Katona úgy írt, hogy minden honfitársa megértse, sajnos, a nyelvhatártól öt méterre már nem értik, nem ismerik iqa- zán. Károlyi Júlia RÓZSA ENDRE Levélhullás A 75 éves Csorba Győzőnek Ó, hány, de hány, badar levegőbe leírt kanyar! Hamar fanyar avar; előbb csak furcsa var, amit a szélcsavar csócsálva széthadar, majd keserű szaga az irgalmatlan égig önhiányára visszamar, s így is: hamvába hal, minden csupasz, csapkod a havas ág, metsző vihar. Egy csipkebogyó-örökmécs fa értük is izzik lámpásaival. Böröndi Lajos Közelítő tél november lassan itt a tél kiül a láz a fákra ez az év is körbeér jövőre maradt a hátha a mindig csempészáru remény meg annyi megváltásra váró lélek és megiratlanul mennyi költemény! és a mindig elmaradt feltámadás meg az elnapolt simogatás és száz szerelmes szeszély november lassan itt a tél de szétfolyt s hatott mennyi méreg s véreztek el szelíd remények! Ko t- kot- ko tkodác Kot-kot-kotkodáő. Minden napra egy tojáS. Vegyük e mondókát, ámbár gyermeteg, aminek szánom: halálosan komoly felhívásnak. Kiáltványnak! Zeng a táj fölött, szülőföldem fölött, mely anyaföld, mégis mostoha-idegen/ Szépszavú költőt, Nérót, Júdást egyként megterem, s amelyen ásódik már a sír, hol nemzet(iség) süllyed el, ásódik a verem, mely körül népek szemében mi is? ...nem gyászkönny ül. Ezért e halálosan komoly felhívás: Kot-kot-kotkodác, Minden napra egy tojás. De hogy kerül a tojás az asztalra? S miért e felhívás? Egyszer, 1989. decemberében, megmutattuk már mi, szlovákiai magyarok, színe előtt országnak-világnak, az erdélyi magyarság javára szervezett nagy népi felbuzdulásban, hogy nem idegen tőlünk a készség a gyűjtésre, az adományozásra. Mutassuk meg újfent, feleim, a Csallóköztől a Bodrogközig nem veszett ki belőlünk e képesség a mái napig sem; mi több: még fokozódott is ama bizonyos, gyöngédnek mondott forradalom óta, amelynek örömmámora, szlováko- kat-magyarokat egyazon szekértáborba tömörítő-tes- téviresítő hangulata persze a ’89 novembere óta lepergett hónapok alatt úgy kopott meg, úgy tünedezett el, mint ama villoni tavalyi hó. Mert lett közben: egy Szlovák Nemzeti Párt; egy elvat- rásodó Matica slovenska; egy frontálissá szélesedő, a szlovák „nemzetiblokk” és a bulvár eszközöktől sem visszariadó szlovák sajtó által szervezett, a dél-szlovákiai szlovákokul) „elnyomásának" rémmeséjét terjesztő, szélsőségesen magyarellenes hecckampány: lett, a politikai zsarolás up-to-date divatjaként, egy kizárólagosan szlovák nyelvű Szlovákiát követelő, bohócporondra kívánkozó éhségsztrájk; és lett még, ami lett... Hisz emlékezünk. Emlékezünk, és nem feledjük; nem feledjük, mert naponta tapasztaljuk: lett persze közben: egy nyelvtörvény. Egy nyelvtörvény, amely, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Amely lehetett volna roszabb is. S amely persze lehetett volna jobb is. Jobbr nagyvonalúbb. Egyértelműbb. Európaibb. Duray Miklós egy interjújában rámutat arra is, hogy ami a szlovákiai nyelvtörvény szülte értelmezési bizonytalanságokat, a jogalkotás precizitásától ugyebármégiscsak idegen, nemkívánatos voluntarizmust illeti. „A többértelműségre a legjobb példa talán az, hogy míg a magyar képviselők a kétnyelvű helység-, utca-, földrajzinévhasználattal kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy amit a törvény nem tilt, azt szabad, addig az SZNT alelnöke, Olga Keltosová a Slobodny piatokban éppen azt hangsúlyozta, hogy a kétnyelvűség e téren a törvény következtében nem lehetséges”. Hogy a voluntarizmus e nacionális tengerében melyik hal igyekszik majd fölfalni a másikat, aligha kétséges. Hogy felemás törvény felemás gyakorlatot szül, s nem rendezi megnyugtatóan a nemzeti kisebbségek nyelv- használati jogainak kérdéseit, az a nyelvtörvény elfogadása (1990. októbere) óta eltelt egy esztendő alatt számtalanszor beigazolódott már. Viták robbantak ki akörül, kaphat-e magyar gyermek magyar iskolában — no nem tisztán magyar, csupán kétnyelvű! — bizonyítványt? Szenvedélyeket szított, hogy a le nem fordítható magyar nevek az anyakönyvi kivonatokban Csabának vagy Cabának, Zsoltnak vagy Zolinak írandók-e? A helyi vezetők toleranciáján, jóindulatán, bátorságán avagy éppen gyávaságán, megalkuvásán vagy éppen kiállásán, magyarságtudatán vagy éppen „becsehelésén” múlik csupán, hogy közintézmények homlokzatára kikerül-e (kikerülhet-e) a Községi Hivatal, Városi Hivatal megnevezés is. Következetlenséget szült végül a felemás nyelvtörvény a Duray Miklós említett hely-, utca és helységnevek vonatkozásában is. Lakóhelyen, a csallóközi Somorja, és a szülőfalum, a Hont megyei Ipolypásztó között autózva végig a százötven kilométernyi, vegyesnek ugyan vegyes, ám döntő arányban magyar lakosságú területet, látok helységnévtáblát ilyet is, olyat is. Látok (színmagyar községekben!) csak szlovák nyelvűt. Látok (jó érzéssel) szlovák és magyar nyelvűt. Látok olyat, amelyről Szent Bertalan-i éjszakák leple alatt festékszóróval tüntették el a magyar feliratot. Látok olyat, amelyen — ki sodródhatott vajon a kétségbeesésnek erre a pontjára? — lefestették mind a szlovák, mind a magyar falunevet. íme: Senki földje. A demokrácia senkiföldje. Európa közepén. Megbűnhödte már e nép...?! El-eltűnődöm a nyelvtörvény kapcsán ezen a kérdésen is. Azon, hogy ha a helységnévhasználatban, mint azt a legfelsőbb törvényhozó szerv, a Szlovák Nemzeti Tanács egyik alelnöke, Keltő- sóvá asszony mondja, „a kétnyelvűség (...) a törvény következtében em lehetséges”, érvényes juttatása ergo: törvényellenes, vajon miképpen fog bűnhődni a szlovákiai magyarság, ha az általa lakott több mint ötszáz település helységnévtábláján mégiscak helyet kér — követel — magának a magyar szó. Milyen büntetésre ítéltessék a Pas- tovce-t szentségtörő módon Ipolypásztó felirattal (is) megnevező irredenta magyar, az elvetemült bestye? Hejszlovákok és mélyszlovákok hada töpreng a kérdésen. Addig is, amíg megoldást találnak, volna egy ötletem: Kot-kot-kotkodáŐ, Minden napra egy tojás. Javaslom, hogy a szlovák nyelvi kizárólagosság hívei, a nyelvi türelmetlenség fölkent papjai — hiszen viselkedésük kísértetiesen emlékeztet a Vatra romanesca magatartására — vegyék át a fél évszászaddal ezelőtt Dél-Erdély- ben alkalmazott, egyszer már jó bevált nyelvhasználat-szabályozó receptet. Ennek lényege (lásd Magyarságkutatás, Bp., 1989, 144. 1.): ha egy kisebbségi magyar „alkalmatlan” helyen és időben gyanús okból és gyanús célnál fogva mégis magyarul merészelt hadrálni, például ha az iskolában „valamelyik gyerek magyarul mert szólni, minden szóért kettő lej vagy egy tojás büntetést kellett fizetnie”. Magyarjaim! Gyűjtsük a tojást! Majd csak rázápul, pincétől padlásig, a többségiek törvényhozó házára, amelyben harcos honleányok, kardos honfiak ültek sor- sunk-nyelvünk fölött orgiát. Magyarjaim! Az nem lehet, hogy ész, erő/És oly szent akarat”... és annyi meg annyi tojás „Hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Magyarjaim! Még jőni kell, még jőni fog/Egy jobb kor... Egy nap, amikor Európa e sötét zugára rázápul majd megbüntetteté- setek corpus delictije: a millió tojás. A tojás, amely mégis győztes, mégis záp és — magyar. A jóakaraté szlovákok százainak, ezreinek pedig, akik nem paktáltak le a „Na Slo- vensku po slovenskyl" jelszavát üvöltő tömeggel, hanem együttérzésükről, mi több: támogatásukról biztosítottak bennünket, a magukénak vallván ama istváni intelmet, mely szerint — itt és most is — „gyenge és esendő az egynyelvű ország* küldjünk ajándékba szintén egy tojást. Mert a tojás — lásd a hús- vétot — ősi-ősi jelkép. Az újjászületést szimbolizálja. A hitet, hogy lesz (lehet) még ünnep ezen a tájon, ebben a huzatos zugában Éurópának. Akkor majd felgim, pingálhat- tok hímes tojást. Piros-fehér-kéket. Piros-fehér-zöldet. Zalabai Zslgmond
