Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-22 / 274. szám
1991. november 21., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Iliescu akkor egyetértett December 27-én megállapodtam bukaresti nagykövetünkkel, közölje az új román vezetéssel, hogy bármely órában kész vagyok Bukarestbe utazni. Nagykövetünk aznap este beszédet mondott a román televízióban, és bejelentette készségünket. Miután beszédét a magyar sajtó is publikálta, a telefonok, táviratok özönét kaptam, hogy ne utazzam Bukarestbe, hiszen még a román fővárosban is több helyen tűzharcok vannak, a repülőtér környékét pedig a szekusok uralják. December 29-én, korán reggel felszálltunk egy külön- gépre külügyes munkatársak, valamint katonai és belügyi vezető képviselők társaságában, és Bukarestbe repültünk. A behavazott, csúszós reptéren kiszállva a gépből, a lépcsőn lefelé menet azt láttam, hogy páncélozott, géppuskával felszerelt járművek által közrefogva terepjárók várnak ránk. Az egyik mellett állt a frissiben kinevezett külügyminiszter, Cselak, és szívélyes mosollyal, nagy barátsággal üdvözölt. Beszálltunk a terepjáróba, s a menet elindult a város felé. Szinte minden fontosabb útkereszteződésnél fegyveres katonák kordonja fogadott, de meglátva a konvojt, integetve továbbengedtek. Szakadatlanul esett a hó, jobbára csak csúszkálva tudtunk haladni. Alacsony termetű, jóképű, barna bőrű újdonsült kollégámmal oroszul társalogtunk; ismertette a programot. A külügyminiszteri tárgyalások után, mint mondotta, találkozom Iliescuval és a napokban kinevezett miniszterelnökkel, Petre Románnál. Majd elmesélte a megpróbáltatásaikat s azt, hogy őt a miniszterelnök a régi ismeretség alapján kérte fel a külügyi tárca vezetésére. A külügyminisztérium épületéhez érkezve nagy csapat géppisztolyos katona fogadott bennünket, néhányan közülük mindenüvé elkísértek. Mint kiderült, ez az épület volt a Nemzeti Megmentés Tanácsa és a kormány főhadiszállása. Tárgyalóasztalhoz ültünk, de mielőtt belekezdtünk volna, kinyílt az ajtó s megjelent egy kövérkés, alacsony, olajbarna férfi. Megdöbbenve néztem rá, mert az illető a régi rezsim külügyminiszter-helyettese volt. Az a típus, aki nem csupán hűségesen, de túllihegve szolgálta ki a ceausescui külpolitikát és — szerintem — szívből gyűlölte a magyarokat. Vele kifejezetten ellenséges volt a viszonyunk. Cselak hozzálépett, melegen megszorította a kezét, majd azt mondta: „Barátunk már az első napon mellénk állt”; mire csak azt tudtam válaszolni, hogy „ebben nem kételkedem”. A tárgyalásokon én abból indultam ki, hogy egyszer s mindenkorra vége a két ország ellenségeskedésének, új alapokon kell folytatnunk kapcsolatainkat. Tegyük félre mindazt, ami eddig mérgezte a légkört. Hangsúlyoztam, hogy az első perctől kiálltunk az új rendszer mellett, politikai, katonai, erkölcsi, anyagi támogatást adtunk és adunk számukra. Biztosítottam őket arról is, hogy teljes mértékben tiszteletben tartjuk Románia területi integritását és szuve- rénitását. Ezután ismertettem partneremmel a magyar-román kapcsolatok normalizálására vonatkozó konkrét javaslatainkat: széles körű önrendelkezési jog biztosítása a romániai magyarságnak, közös nemzetiségi deklaráció kiadása, teljes vallásszabadság biztosítása és a korábbi rendszer magyarellenes, diszkriminatív rendelkezéseinek eltörlése, állampolgáraink zavartalan utazása, a főkonzulátusok, a kulturális intézetek kölcsönös megnyitása, magyar nyelvű oktatási hálózat helyreállítása, a tömegkóm- munikációs kapcsolatok zavartalan működése, kulturális együttműködés stb. Cselak szinte minden javaslatunkkal egyetértett; kisebb vitánk támadt a Magyarországra menekült állampolgáraik visszatérésének módozatairól. Heves szóváltás támadt még a romániai magyarság „önrendelkezése” szó román megfelelőjéről, mert szerintük a román nyelvben e kifejezésen azt is érthetjük, hogy a magyaroknak joguk van dönteni Erdély hovatartozásáról. Valahogy ezt is tisztáztuk, majd az elhangzottakat és a megállapodásokat jegyzőkönyvben rögzítettük. Elégedetten álltunk fel, mert úgy éreztük, hogy a kétoldalú kapcsolatok tekintetében valóban történelmi jelentőségű megállapodásra jutottunk. Jó érzéseim csak megerősödtek, amikor az épület másik szárnyában, fegyveresekkel körülvéve, felkerestük Iliescut, aki rendkívül barátságosan, a miniszterelnök, a külügy-, a hadügyminiszter és Király Károly alelnök társaságában fogadott. A több mint egy órán át folytatott megbeszélésen a miniszterelnökkel együtt biztosítottak, hogy gyökeresen szakítanak a régi rezsimmel, és egyetértettek a kapcsolatok újrarendezését szolgáló javaslatokkal. Külön köszönetét mondott azért, hogy a magyar külügyminiszter a nem teljesen biztonságos romániai körülmények ellenére első hivatalos külföldi vendégként Bukarestbe utazott. Búcsúzásnál átölteltük egymást. Találkoztam Domokos Gézával, majd nagykövetségünk meglátogatása és szíves ebédje után elindultunk a repülőtérre. Lassan alkonyodott; a sűrű hóesésben haladva azon izgultunk, nehogy besötétedjen, mire kiérünk, mert mint elmondták, a reptér közvetlen közelében levő erdőben fegyveres szekusok támadásától lehet tartani. A kollégámtól elbúcsúzva felmentünk a gépre, de mint kiderült, az nem tudott felszállni, mert odafagyott a betonhoz. Nemsokára nagy, forró-vizes tartálykocsik vették körül a gépet, és felolvasztották a jeget. A repülő döcögve, bukdácsolva gurult, s már szinte sötétben, többszöri kísérletezés után végül is felszállt, amit társaságunk nagy ovációval fogadott. Január 5-én a bukaresti nagykövetünk Cselakra hivatkozva jelentette, hogy több erdélyi városban vér folyik, mert az ottani magyarok és Magyarországról érkező honfitársaik a „forradalom után is fegyveres akciókat folytatnak”. A külügyminiszter kérte, hogy „minden rendelkezésre álló eszközzel, politikai állásfoglalással, a tömegkommunikáció útján hassak oda, hogy ne folytatódjanak a fegyveres incidensek”. Azonnal kiadtam egy közelményt, felszólítva a magyar állampolgárokat, hogy tartózkodjanak az ilyen beavatkozásoktól. Az ügynek nagy visszhangja támadt, s mint kiderült, a román kérésnek semmilyen valóságos alapja nem volt. Az erdélyi városokban szélsőséges román elemek támadtak a magyarokra — ezt később a román kormány is elismerte —, de kérésem ellenére részükről sohasem került sor a január 5-i közlésük visszavonására. Teltek, múltak a napok, majd hetek, és semmi sem történt a bukaresti megállapodásaink teljesítése terén. Hiába sürgettük román partnereinket, a válasz mindig kitérő volt. 1990 februárjában, Ottawában a „Nyitott égbolt” külügyminiszteri konferenciája során találkoztam újból román kollégámmal. A konferencia célja az egymás területé feletti ellenőrző repülésekről szóló megállapodás tető alá hozása volt. A NATO tizenhat és a Varsói Szerződés hét országa, közötti egyezmény katonai területen új és nagy lépést jelen- . tett a bizalom erősítése irányában. A kanadaiak — a NATO-országok teljes egyetértésével — Magyarországot kérték fel a konferencia második, 1990. áprilisi szakaszának megrendezésére. Az ottawai konferencián úgy éreztem, mindenben sikerült megállapodnunk Cselakkal. „Gyula bácsi — mondotta —, most azonnal táviratot küldök Bukarestbe, hogy a szakértői delegációnk haladéktalanul Magyarországra utazzon, rendezni a felmerült problémákat.” Budapestre érkezésem után kiderült, hogy híre-hamya sincs a delegációnak. Üzeneteket, majd leveleket küldtem partneremnek, amelyekre soha nem érkezett érdemi válasz. Javaslataink ismét süket fülekre találtak. A kapcsolatok pedig mozdulatlanok maradtak. Márciusban román nacionalisták, leitatott és a városba szállított román hegyi lakók Marosvásárhelyen véres pogromot rendeztek, gyilkolták a magyarokat, miközben a hadsereg és a milícia helyi egységei asszisztáltak a szörnyű vérontáshoz. A román kormány tétlenül nézte az eseményeket, ezért kénytelenek voltunk az ENSZ-hez fordulni. Az új román kormány nyilatkozatában Magyarországra igyekezett hárítani a felelősséget, mert — úgymond — „a magyarok mindinkább ellenséges magatartást tanúsítanak Románia és népe iránt...” A későbbi hetekben újabb magyar-román levelezésre került sor, majd miután hiába vártam a konkrét lépéseket, közzétettem a leveleket, amire válaszul Cselák is írásokat publikált. Ezekből kiderült, hogy „az 1989. decemberi román forradalmat követő ragyogó kilátások csupán rövid időt értek meg, mivel aztán a magyar kormány álláspontjában a múltra utaló jelek tűntek fel”. Később már azon sem csodálkoztam, hogy az új román vezetés nyilatkozata is azt állítja: a világon sehol 'sem oldják meg olyan ragyogóan a nemzetiségi kérdést, mint Romániában. (Vége) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József Találkozó a Vörös Hagymában Végre meglátta, hogy Columbo utat tör a boxok közötti átjáróban. A hadnagy váratlanul belekeveredett egy bankett tumultusába, éppen Rafe-fel szemben. — Sohasem jártam még ilyen helyen, mint ez! — Ez-egy egészen csendes kis fészek, hadnagy. Kér egy italt? — Köszönöm, de szolgálatban vagyok. Majd egyszer, amikor barátian jövünk össze. Rafe kortyolt az italából. Columbo várt. Figyelte ezt a szerencsétlen embert, akinek hosszú arcán kimondhatatlan szomorúság ült. Barna szeme alatt ráncok, sasorrának cim- pái remegtek, kicsi, állandóan lebiggyesztett szája nyersnek és lágynak tűnik, mint egy hervadt rózsaszínű tátika. — Valamit el kell mondanom. — Nos, mesélje el, mit forgat a fejében. — Shirley halálával kapcsolatban, hadnagy. Én öltem meg. — Rafe mélyet sóhajtott, erős alkoholszag áramlott felőle. Az asztalra könyökölt, de alig tartotta magát. Minden ízében remeget. Columbo áthajolt az asztalon. — Jobb lesz, ha iszik még egy pohárral. Hát nagyon ritka az, hogy valaki csak úgy jelentkezik és mindent bevall. Biztos, hogy vallomást akar tenni, mielőtt még beszélne az ügyvédjével? — Igen. — Na akkor, hadd vegyem elő a jegyzetfüzetemet. Columbo keresgélt a zsebeiben, tapogatott itt, tapogatott ott, először fent, majd lent, benyúlt a mellényzsebébe, ballonkabátja zsebeibe, ingzsebébe. Semmi mást nem talált, csak egy összehajtott papírt, amelyet mint chicagói jelentést használt fel, amikor Mary Jane-nel beszélt. Columbo végül azzal fejezte be zsebei átvizsgálását, hogy kölcsönkérte a ceruzát a pincértől. — No nézzük csak mit is akar mesélni. Meggyőződés nélkül, a poharába mormolva, a vasalatlan, vörös asztalterítőt bámulva, Rafe elnyögte begyakorolt szövegét. Zavaros szavak követtek egymást: — Ő egy... ellenszenves, kis... Egy bajkeverő. Tehetséges volt, de... királynői komplexussal. A dekorációs osztály királynője, uralkodója akart lenni. Dühbe gurult, rohamot kapott, sírt, amikor nem az történt, amit ő akart. Közénk furakodott: Farley, Mary Jane és én közém. Mi szép csendben végeztük a dolgunkat, míg ő nem jött. Útban volt. Bárcsak Mary Jane sohase alkalmazta volna. Maradt volna Chicagóban. Végül azon az éjszakán nem bírtam tovább. És Farley is mondta, hpgy ellenszenvesnek találta, érti? így, én... én... nem tudtam többé visszatartani magam, és hármunkért, magamért... nem is tudom. Én... én megöltem őt. Columbo egyetlen szót sem írt le. — Hát... ez nagyon szomorú dolog. Elmondaná, hogyan csinálta? Rafe meglepetten pillantott a hadnagyra. — De hát ön tudja azt! — Na persze, de nehéz a bíróság elé állni úgy, hogy nem ismerjük a teljes történetet. Például hogyan közelítette meg, mi volt a gyilkos eszköz, azután mit csinált vele? Hát ilyenek! — Odalopakodtam hozzá — mondta Rafe bizonytalanul, hányingerrel küszködve. Columbo lassan, gondosan jegyzetelt. — Mi volt a gyilkos fegyver? Rettenetesen sok időt töltöttem el azzal, hogy a gyilkos fegyvert meghatározzuk. — Hm... egy csavarkulcs a műhelyből. Columbo elmélyülten jegyzetelt. — Mit csinált vele azután? — Én... bedobtam a szemeteskukába. Bele az egész napi szemétbe. Kikalkuláltam, hogy a szemetet ösz- szegyűjtik és elviszik. Ez alkalommal Columbo nem írt. — Hogyan jutott be az áruházba anélkül, hogy a nevét beírta volna a füzetbe? — Mire gondol? — Van ott egy füzet, amelyben a munkaidő után benntartózkodást vezetik. Az éjjeliőr, Duke, ott áll és figyeli, hogy mindenki beírja nevét, és hogy senki se menjen be, aki arra nem jogosult. — Evek óta ismerem Duke-ot. Csak úgy egyszerűen beengedett. — Ez érdekes. Ön jobb viszonyban van véle, mint Miss Morton és Mr. Lanier? — Nem. — Mert az ő nevüket beíratta azon az éjszakán. Érdekes, ugye, az önét pedig nem. — Mind a kettőjükét? — Miss Beliét is, bár nem ugyanabban az időben. Mr. Lanier később érkezett. Egy másik érdekes dolog: mindketten, Miss Morton és Miss Bell bejegyezte az eltávozásukat is, még mielőtt Mr. Lanier megérkezett volna. Mr. Lanier később ment fel és jött le. Miss Bell visszajött az áruházhoz a gyilkossal. Duke azt mondja, hogy ő nem látta újra a lányt. Hiszek neki. Halott voltw amikor Mr. Lanier fent dolgozott. Ő is kiment, és nem látta újra Miss Bellt. Ha hátul jön ki, megmenthette volna az életét. Talán... Jócskán odalett mindazok után... Rafe elsápadt. — Nos... én... Duke aludt. — Ez próbálkozás volt. Jó próbálkozás. Columbo nevetett. — Nem rossz. Duke beismerte, hogy az ön barátjával együtt berúgott. De Duke nem tudta volna megölni Shirleyt, mert nem elég magas. És Mr. Lanier sem. Igaza van a csavarkulccsal kapcsolatban, Rafe. És maga elég magas is ahhoz, hogy megtehette volna. Figyeljen rám, az ütés szögéből, amit a laboratóriumi szakértők megállapítottak, kiderült, hogy olyan valaki ölte meg aki jóval magasabb Miss Belinél. — Én vagyok az egyetlen, aki elég magas, Columbo. Ön erre rájött. Columbo újra mosolygott. — Én tettem, Columbo. Vigyen be. Megvan a gyanúsítottja. — Oké! És most beszélgessünk. Nem ön gyilkolta meg a lányt. Columbo intett a pincérnek, visz- szaadta a ceruzáját, és kért egy sört. — Néha ki kell az embernek kapcsolódnia, még ha szolgálatban van is. Ön kér még egyet? Rafe is rendelt még egy martinit. — Azt hiszem, hogy ön tudna nekem segíteni, és én is segítek magán. Rendben van? Rafe bólintott. Columbo előhúzta a zsebéből a ceruzalámpát. — Ön is kapott ilyet? — Igen. — Rafe megmutatta Co- lumbónak a maga lámpáját. Hosszú lánc végén egy csomó kulcs lógott le róla. — Ezt az utcán találtam. Vagyis az egyik emberem találta. Korábban látott ehhez hasonló lámpát? — Nem pontosan ilyet. Farley látta meg ezeket néhány évvel ezelőtt egy üzletben. Adott egyet nekem és egyet Mary Jane-nek. — így van. Ellenőriztem a gyártónál. Természetesen sok ilyenféle lámpa van. De ez itt, ezzel a fajta csiptetővel, látja? — Columbo megtapintotta a csiptetőt. — Azonnal leállították a gyártását, mert tépte a zsebeket. Tud követni? — Igen. Folytassa! — Azt hiszem, hogy marad Miss Morton személye. Most már egészen biztos vagyok benne, számos körülmény erre utal. A lámpa. Az tény, hogy Miss Bell mindig elcsábította tőle a fiúkat. Úgy vélem, sok gyűlölet, fájdalom halmozódott fel benne... — Columbo, el tudja ön képzelni, hogy micsoda szörnyű megpróbáltatás ez? — Természetesen. Legyünk hát túl rajta. Nincs elég bizonyítékom, hogy őrizetbe vegyem. A kulcs egy tó vagy az óceán fenekén nyugszik. Ellenőriztük kocsija csomagtartóját egyik nap, amikor dolgozott. Szép tiszta, de nem frissen takarított. Semmi sem volt benne. Vérfolt sem. — Columbo megrázkódott, szürcsölt a söréből. — Rövid ideig azt hittem, hogy az a chicagói fickó, LeLanne követte el. — Ismerem őt. — Ö is elég magas. Magasabb Miss Módónnál. De nincs indítéka. És mi van a lámpával? (Folytatjuk)
