Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-22 / 274. szám
1991. november 21., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 „Nem igaz, hogy a tehetség minden akadályt legyőz” Gondozásra szorul a tehetséggondozás? Már csak két tárgy tudorainak — Egyéni hozzájárulással A Somogy Megyei Pedagógiai Intézet évekkel ezelőtt kidolgozott egy tehetséggondozási programot, amely szakmai berkekben elismerést váltott ki. Mindez nem véletlen, a nebulók felvételi eredményei magukért beszéltek. Rendjelek és kitüntetések Kiállítás a Nemzeti Múzeumban A program megvalósítása — anyagi okok miatt — mára veszélybe került: csak a matematika és a képzőművészet tehetségeit képesek segíteni. Minderről bővebben dr. Kálmán András, a Somogy Megyei Pedagógiai Intézet munkatársa beszélt. Figyelemre méltó eredményesség — A megyei tehetséggondozási programot 1986-ban dolgoztuk ki, és ezt követően véleményeztettük a szakterület országos szakértőivel. Jónak találtatott, külföldről is nagyon érdeklődtek iránta. E programban próbáltuk meghatározni a tehetség fogalmát, majd felépítettük a gerincét: fontosnak találtuk, hogy minden gyerek előtt nyitva álljon a kiválasztódás lehetősége, ne az alapvető feladatok rovására dolgozzunk, ne csak alkalomszerűen, hanem rendszeresen foglalkozzunk velük, és mindenekelőtt önkéntes alapon működjön a program. — Miképpen valósultak meg ezek az elképzelések? — Nagyon hatékony volt a tehetséggondozás, a kollégákkal folyamatosan konzultáltunk, tartottuk a kapcsolatot. Először is minden egyes A közművelődési célpályázat 250 millió forintjáért az idén 800 kulturális egyesület nyújtott be pályázatot. — Hogyan célszerű támogatni ezeket a közösségeket? — kérdeztük Kovács Sándort, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közművelődési főosztályának vezetőjét. — Az intézmények, önkormányzatok számára meg kell adni a működésük alapfeltételeinek biztosításához szükséges segítséget és ezért a fejkvóta-támogatást a belátható jövőben is fenn kell tartani. somogyi oktatási intézménynek megküldtük a felhívásunkat, hogy összegyűjtsük azokat a gyerekeket, akik kiemelkedő tehetségűek. Ezidőtájt még majd minden tantárgyban tudtuk működtetni programunkat. Évközi szakkörök és intenzív nyári táborok formájában valósultak meg elképzeléseink. — Milyen eredményeket tudtak felmutatni? — A foglalkoztatott általános iskolás gyerekek nagy részét fölvették, még olyan erős középfokú oktatási intézményekbe is, mint a fővárosi Fazekas Mihály Gimnázium vagy a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium. Volt olyan évünk amikor biológiából a jelentkezők száz százalékának sikerült a fölvételije az adott iskolába, számítástechnikából pedig országos döntőbe is eljutottak fiataljaink. — Ma nagy problémákkal küzd a közoktatás. Mennyire viselte meg mindez a tehetséggondozást ezekben a nehéz, kultúrát próbáló időkben? Megcsappant anyagiak — Mint említettem, néhány évvel ezelőtt még sok tárgyban tudtunk segíteni a gyere— Mekkora ez az összeg? — Közvetlenül művelődésre elkülönítetten lakosonként 100 forint, s ezt 500-ra szeretnénk emelni, csakúgy, mint a pályázható összeget 250 millióról 500 millió forintra, mert jövőre legkevesebb 5-6 ezer pályázatra számítunk. Most 2105 helyre adtunk pénzt, néha csupán nagyon kicsi összegeket, de ezek mégis nagyon fontosak, hiszen reményt jelentenek az adott művelődési közösségeknek. — Meglehet, hogy egy kicsit eltúlzom a pozitív tendenciát s kék fejlődésében. Ekkor a megyei tanács 400 ezer forintos támogatását élveztük. Tavaly már csak 300 ezret kaptunk, az ideit viszont 100 ezer forinttal kellett elkezdenünk. Ez a megyei önkormányzat maradványából származik. S hogy mi lesz jövőre? Fölvesz- szük a kapcsolatot a városi önkormányzattal is, valahogy majd csak sikerül támogatást szereznünk. — Nem látja bizonytalannak a jövőt? — Azt gondolom, hogy alapítványokkal meg lehet gyógyítani a megyei tehetség- gondozást. Sajnos, áz nem igaz, hogy a tehetség minden akadályt legyőz. Mindenekelőtt el kell érnünk, hogy az oktatás valóban stratégiai ágazat legyen, valamint azt, hogy a tudás és a szakértelem megkapja méltó rangját. Mindehhez nehéz bármit hozzáfűzni. Hacsak annyit nem, hogy mélységesen egyetértünk e véleménynyel. S most a megmaradt két tárgy, a képzőművészet és a matematika tehetségeinek oktatásáról lesz szó. Takács Zoltán, a kaposvári tanítóképző főiskola képző- művészeti tanszékének adjunktusa fogja össze e területet: — Annak idején a képzőművészet tehetséggondozásának fő bázisa a nagyatádi nyári tábor volt, ahol intenzíven foglalkoztunk a gyerekektalán túl rózsaszín képet festenék, ha azt mondanám, hogy ezen az úton a magyar társadalom már hamarosan megszűnik — Hankiss Elemér terminológiájával élve — „közösséghiányos társadalom lenni”. Mindenesetre valami megindult, s ezt mindenképpen jó lenne tovább éltetni, mert a változás sokszínűvé, gazdagabbá teszi az egész magyar közművelődést. — Mi okozza ma a legtöbb gondot a közművelődésben? — A közművelődési szakembereknek fel kell készülkel. Az idén 187 jelentkezőből választottunk ki 36 fiatalt — 7.-8. osztályos és gimnáziumi tanulót —, velük húsz hétig minden szombaton négy kemény órán keresztül foglalkozunk Leitner Sándor és Or- szágh László kollégákkal. Akik nem fértek be a keretbe, azokkal Sörös József dolgozik szakkör formájában. — Mi a munka menete? — Ez függ attól, hogy az illető mennyit járt ide és hova szeretne felvételizni. Egyébiránt próbálunk lehetőség szerint minden eszközzel dolgoztatni. Ettől az évtől már jelentős, ám még így sem sok egyéni hozzájárulást is kellett kérnünk. Matematikalevelezés Kiss Zoltán és Kubatov Antal, a Táncsics Mihály Gimnázium tanárai a matematika tehetséggondozási programot vezetik. Kiss Zoltántól megtudtuk, hogy az egykori program a Táncsics gimnázium speciális matematika-tagozatára való felkészítésre szűkült le. Ezt hivatalosan levelező előkészítőnek hívják, és többnyire három hetenkénti levélváltásból és régiók szerinti konzultációkból áll. Százhúsz általános iskolás vesz részt benne, többségük majd ebbe az intézménybe felvételizik. Balassa Tamás niük arra, hogy segítsék a tár- sadalmasodási folyamatot, partnerek legyenek. Ne fordulhasson elő — ez már megtörtént —, hogy miközben adott egy művelődési ház függetlenített népművelőivel, ugyanott egy kulturális egyesület népfőiskolával helyet keres. A felnőttoktatásban is óriási a kihívás, a gyorsabb előrelépés érdekében erre is programot kell kidolgoznunk. A legnagyobb probléma természetesen financiális jellegű. A művelődési tárca ezért szorgalmazza oly régen egy humán kabinet felállítását, hogy a közös érdekeket hathatósabban lehessen érvényesíteni. Ferenczy-Europress Éppen húsz évvel ezelőtt rendeztek legutóbb Magyar- országon kitüntetés-kiállítást a két legnagyobb ilyen jellegű közgyűjtemény — a Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum — anyagából. Most, amikor éppen új kitüntetések megteremtésén, meg régvolt rendjelek újra meghonosításán fáradozik a kormány, felettébb aktuális a két múzeum közös kiállítása. A Nemzeti Múzeumban november végéig látható a Rendjelek és kitüntetések című bemutató, amely a magyar rendjeleket, rend-jellegű kitüntetéseket sorakoztatja fel a Horthy-korszakkal bezárólag. Arannyal, ezüsttel, drágakövekkel ékes ékszerszerű csillagok, keresztek, láncok, kis- és nagyméretű rangos kitüntetések a hozzájuk tartozó öltözékekkel, okmányokkal idézik a történelmi korokat. Egyes egyházi, illetve világi lovagrendek máig megőrizték rendjeleiket. Elég, ha a Máltai Lovagrend, a Térdszalagrend vagy az Aranygtyapjas Rend kitüntetéseit soroljuk fel. Kiemelt anyaggal szerepel a Habsburg Birodalom kitüntetés-kollekciója a kiállításon. Nem véletlen, hogy Habsbrug Ottót kérték fel a tárAz Aranygyapjas Rend rendi öltözékei lat megnyitására. Az ötvös- művészeti remekeknek is beillő kitüntetések mellett hímzett textilcsillagok, díszes rendláncok egészítik ki a látványt. És bemutatnak néhány rendi öltözetet is, rajzon, fényképen és festményen. Például a Magyar Királyi Szent István Rend, az Aranygyapjas Rend vagy a Szuverén Máltai Lovagrend szinte királyi öltözetnek tetsző palástjait, pelerin- jeit tollal ékes fejfedőit. Régi rendjeleink és kitüntetéseink mellett megjelennek az európai országok legszebb hasonló célú keresztjei, csillagai, szigorúan ábécérendben, és minden államból csak egy-egy kitüntetés. (Kádár) KÖZMŰVELŐDÉSI GONDOK Lakosonként 100 forint? A TÖLGYFA patakoknak ősszel mindig megjön a hangjuk. Nyáron taplót lehetne csiholni a száraz mederben. Halnak, békának nyoma sincs, hanem így ősszel minden csepp vizet visszahoznak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyenkor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zubogóiban és a pókhálóeres sárga, barna levelek — a vízen úszva — üzeneteket visznek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álomra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható libegőssel hullanak a földre, a csobogó patak zavaros vizére, miközben az ősz csontos ujjaival ősi dallamokat dobol az erdőn, olyasféle ritmusban, mint ahogyan az ember álmatlan éjszakákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makkter- tlés és a hét szűk esztendő Jtán terített asztal várja az erdő lépét. Az előbb az orrom elé hullott így, aztán a lejtőn lefelé gurult, fe csupán annyi neszt okozott, nintha egy pocokegér szaladt 'olna át az avaron. — A nagy fánál megpihenünk! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások veszekednek, egymásra kiabálnak tücsköt-boga- rat, majd repülnek a tépázott tollak, és a vesztes odébbáll. — Szószátyár népség! — mondja az erdész, és kikapcsolja a hátizsákja szíját, lepakol a földre a hatalmas tölgyfa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták vagy itt felejtették? Ki tudja! A bükki emberek alatta tartanak pihenőt, a turisták, az idegen járókelők megcsodálják lombkoronáját, barázdált vén testét, amelynek az északi oldalát már ellepte a zöld moha. Úgy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu fölötti tölgyesekben farkasok kóboroltak, aztán jött az ember, kivágta a fákat, feltörte és beültette a földet, a vadak riadtan menekültek tovább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi ellenség megint elfoglalt egy darabot az otthonukból. — Háromszáz évesnek becsülik — sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról beszél, hogy ez az öreg fa felszította a környékbeliek képzeletét. Mesék, legendák keringenek a két elágazó ága között rejtőző üregről, amelyből egy féllábú aggastyán képében — a bajbajutottak pártfogója —, egy csodálatos tündér jön elő újhold idején, pontban éjfélkor, amikor megszólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők kemencéjének a tüze... Közelebbről nézegetem, simogatom a vén tölgyet, amelynek ötven, hatvan esztendő meg sem látszik ripacsos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás sebet takar, de a seb már beheggedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vadmé- hek tanyája, de itt az ágak között laknak a szarvasbogarak, a hősetbeérek is... Kapargatom a mézgás forradásokat, eszembe jutnak gyermekéveim, amikor annyi volt itt az orrszarvú bogár és a cincér, hogy cérnával lovakként befogva járkáltattuk őket a sima földúton. — Gyí fakó, gyi sárga! Egy üres búbosbankafé- szekre bukkanok, váratlanul mókus ugrik hatalmas robinzo- náddal a szomszédos ágra, nagy szárnycsattogással meg- késebb örvösgalambpár indult melegebb tájak felé a legfelsőbb gallyról. — Mit keres? — Hőscincért! A hosszú hallgatás eltépi gondolataimat, rossz sejtelmeim a szívemig érnek, nem messze tőlünk nyulat zavar egy falu felől érkezett csaholó, csapzott szőrű kutya. — Szarvasbogarat még láttam az idén, de a hőscincérek... A völgy túloldaláról koromfekete füstöt, éktelen bűzt csap orrunkba a forduló szél, köhögés fojtogat, nehezünkre esik a lélegzet. Tanácstalanul bámulom az erdészt, aki itt született a Bükkben, és közel a hatvanhoz sem kívánkozik el innen. — Autógumikkal tömik a mészkemencét... Úgy jár a szél az erdőn, mint a végrehajtó, levéleső özönlik a földre, nyüszít az öreg tölgy egyik viharcsavarta ága, de lehet, hogy a tündérképében elbújt féllábú aggastyán haldoklik a torkot fojtogató füstben vagy éppen az álmából ébredő bagoly sírta el magát... — Három eve nem láttam hőscincért! Szomorúan pakolom el az elemózsiát, kicsavarom a bütykös nyakát, és bánatomban tort ülök a hőscincérek emlékére. — A madarak is pusztulnak! Néhányuk fészkét úgyszólván éjjel és nappal a madarászok vigyázzák. Kihalóban vannak a parti fecskék, a búbosbankák is, „kék varjút” is alig-alig lát az ember... Továbbállunk. Perlekednek az erősödő széllel a zizegő cserlevelek, ők rossz adósok, nem fizetnek könnyen, verekednie kell minden fillérért. Őszt él át, és télre készül az erdő, előbukkan egy róka, magasra tartott orral szimatot keres, de ő sem talál, éppen úgy nem, mint a szarvasok, amelyek zavartan az iszonyatos bűztől éppen rossz irányba menekülnek... — Nézzük meg a vágástI Fél óra múlva közelítjük a tölgyest, ahol legnagyobb a pusztulás, és motorfűrészek rágják a fiatalon halálraszánt erdőrészt. Tíz négyzetméteren öt rudas fát számolok meg magam körül, vállal roppantok ki közülük néhányat, szétmarta őket az enyészet, törnek, mint a száraz bürök. Kocsánytalan tölgyek! Éltek tizenöt évet... A szél szétkergeti a felhőket, a nyúlfarknyi délután estébe hajlik, az öreg erdő fekete árkaiban rémüldözik a bagoly, halált kiált a világnak, de az is lehet, hogy csupán a közelgő telet jósolja. Mire feljön a hold, újra ott állunk az öreg tölgy alatt, amely csodával határosán túlélte az évszázadokat. Ő maga számomra most olyan, mint egy történelem- könyv, amelynek felvágatlan lapjait talán ha tehetném sem merném elolvasni... Szalay István
