Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-14 / 267. szám
1991. november 14., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Genscher meghatódott A határ megnyitásának óriási vilgávisszhangja támadt. A konkrét lépés méltatása mellett több sajtóorgánum szélesebb összefüggésekbe ágyazta az ügyet, mint például: „az elmúlt két évben az élet, a gazdaság és a politika majdnem minden területén végbement, szinte vakmerő liberalizálásnak szükségszerűen a hidegháború és a vasfüggöny időszakából értelmetlen maradványok felszámolásához kellett vezetnie. Horn Gyula minisztériumában az emberi jogi és az egész világot érintő megállapodásokat már a szövetségesekkel kötött titkos paktumok fölé helyezik, ahogyan ezt a román rezsimmel kapcsolatban már korábban is tették. Magyarország ezzel a lépéssel maga mögött hagyta a reálisan létező szocializmust, legkésőbb szeptember 11-nek éjszakájától számítva a keleti tömb a szó eredeti értelmében megszűnt létezni” és így tovább. Az NDK sajtója persze átkot szórt a fejünkre. Hadd idézzem minden kommentár nélkül egy keletnémet lap jellemző írását: „A tőke általános támadása fújt riadót a szocializmus ellen, áramlanak a dollárok a kapitalistákkal barátkozó reformerek zsebébe. Egy azonban vitathatatlan: az NDK-ban szocializmus van, felszámolták a kizsákmányolás elnyomó rendszerét. Ez az, ami. nem hagyja nyugodni és elkeseríti az imperializmust — különösen a bonni imperialistákat, akik történelmi vereséget szenvedtek német földön az NDK létrejöttével.” A valóságban viszont az történt, hogy a bejelentés hírére mámoros hangulat kerítette hatalmába a budapesti és a Ba- laton-parti menekülttáborokat, valóságos szeptemberi karnevál alakult ki, s a Budapesttől az NSZK határáig tartó, márkák és pilóták sajátos autóversenye folyt, hálás anyagot nyújtva a tv-társaságok kameráinak. Az NDK kormánya a következő hetekben össztűz alá vett bennünket, jegyzékekben tiltakozott a döntés ellen, s annak felfüggesztését követelte. Fischer elküldte Budapestre egyik helyettesét, aki megpróbált „keménykedni”, de hamarosan kénytelen volt hazakullogni. Az egész NDK-ban felpörgő események, Honecker eltávolítása, majd a berlini fal leomlása óriási földcsuszamlást jelentett. Most már láttam, hogy az események előrehaladtával utópiából előrelépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország sokaknak fejfájást okozó, de feltartóztathatatlan megvalósítása. Természetesen ehhez hosszú utat kellett megtenni, és sok ellenállást kellett leküzdeni, de a több mint negyven esztendőhöz képest is, az újraegyesítés alig egy esztendő alatt történő véghezvitele röpke pillanatnak tűnik. Vallom, hogy Helmut Kohl kancellár és Hans Dietrich Genscher külügyminiszter óriási, hervadhatatlan érdeme, hogy felismerték a történelmi lehetőséget, és élni tudtak vele. 1991 tavaszán visszapillantva a történésekre, számomra úgy tűnik, hogy a mai nemzetközi körülmények között már ismét nehezen lenne elképzelhető az újraegyesítés. Az 1989. szeptember végi ENSZ-közgyűlés alatt New Yorkban külön megbeszélést folytattunk Genscherrel szállodai szobájában. Sok mindenről esett szó, de már akkor felmerült, hogy milyen távlatok nyílnak a két Németország közeledése előtt. A beszélgetés végén átadtam neki a díszes tokba foglalt drótdarabot, a magyar-osztrák „vasfüggöny” emlékét. Genscher végtelenül meghatódott, könnyes lett a szeme, s élete nagy eseményének nevezte a szuvenír átadását. Mikor kikísért, megkérdezte, hogy mikor utazom haza. „Még nem tudom, mert keressük a lehetséges járatot.” „Jöjjön velem, külön- géppel vagyunk, szívesen elvisszük.” Örömmel fogadtam az ajánlatát, s útközben elbeszélgetve, majd aludni térve, idejében és zökkenőmentesen hazatértem. Legközelebb októberben Hamburgban, az Európa Unió Németország elnevezésű politikai szervezet kongresszusán találkoztunk. Személyemben első ízben hívtak meg vendéget Ke- let-Európából, s felszólalásom jó alkalmat teremtett arra, hogy megismertessem a hallgatóságot a magyarországi folyamatokkal. Később a Varsói Szerződés külügyminisztereinek varsói tanácskozásán, a kötetlen napirend keretében szóba került a német újraegyesítés problémája, s azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a szocialista országok körében már kezdett oldódni az ellenállás. Amikor 1990 januárjában Ma- inzban, a Rajna-vidék-Pfalz tartomány székhelyén átvettem a Stresemann-társaság aranyérmét, beszédemben hangsúlyoztam, hogy „elképzelhetetlen az egységes Európa kettéosztott Németországgal”. A szocialista partnerekkel folytatott megbeszéléseken is mindinkább a nemzetközi kérdések homlokterébe került a német újraegyesítés és az egységes Németország NATO-tagságának ügye. 1990. március 10-én, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló kormányközi egyezmény aláírása előtt Moszkvában négyszemközti megbeszélést folytattunk Sevardna- dzéval. Keserűen panaszkodott a konzervatívok támadásai, különösen a német újraegyesítéssel kapcsolatos szovjet ellenállás miatt. Mint elmondotta, sokan az ügyből belpolitikai feszültségeket gerjesztenek, azt hirdetve, hogy „hiába ontottuk a vérünket a nácizmus ellen”. A magam részéről hangsúlyoztam, hogy a történelmet nem lehet feltartóztatni, nem szabad a világ- háborús élmények alapján a mai világot s benne a mai német generációt megítélni. Kijelentettem, hogy a magyar kormány az egyesítés és a NATO-tagság kérdésében a németek oldalán áll. Egy héttel később Prágában tanácskozást tartottak a Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszterei. Se- vardnadze itt rendkívül éles hangú beszédet mondott a leendő Németország NATO tagsága ellen, felelevenítve sok régi, túlhaladott jelzőt a németekkel kapcsolatban. A többi kolléga felszólalása közben szünetet kértem, és a csehszlovák kollégát különbe- szélgetésre invitáltam. Arról győzködtem, hogy nekünk határozottan ki kell állnunk a németek érdekében, mert különben a szovjet álláspont fogja uralni az egész tanácskozást. Egyetértett, s a szünet utáni első felszólalóként mindjárt vitába is szálltam Sevard- nadzéval, amit csehszlovák partnerem is támogatott. Jóllehet nem alakult ki egységes vélemény, de sikerült elhárítani azt a veszélyt, hogy a szövetség álláspontja megmerevedjen a német kérdésben. A sajtónak, a televíziónak adott nyilatkozatokban, fellépések, előadások során sikerült egyértelműen hitelesíteni álláspontunkat ebben a kérdésben. Soha nem fogom elfelejteni a németek elismerő háláját, szeretetét, a magyar nép iránt tanúsított segítőkészségét. Bizonyos vagyok abban, hogy a nyolcvanas évek végén Németország és Magyarország között új barátság és önzetlen együttműködés szövődött. (Jövő csütörtökön folytatjuk) COLOMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József A faképnél hagyott nő — ígérem, nem maradok itt egy percnél tovább. Csak egy csomó dolog forog az agyamban. Úgy érzem, hogy most már közeledünk valami felé! — Rögtön kész leszek. Mary Jane a magas nők királynői méltóságával tudott járni. Most is így tett, amint kilibegett a szobából, arra gondolva, hogy testének kéjes mozgásával zavarba hozhatja a hadnagyot. Columbo belemerült a szoba alapos szemlélésébe. Kezét a háta mögött könnyedén összekulcsolva tanulmányozott minden egyes bútordarabot, a kis teáscsészéket, a vitrinben lévő emléktárgyakat, az asztalon heverő néhány könyvet, kivétel nélkül mind bestsellereket, a fényes borítójú divatlapokat és a kecses, hajlított lábú asztalt. Egy tranzisztoros rádió állt az asztalon. Mellette hevert hat darab ceruzaelem. Ezek adták az ötletet Columbónak. Beletúrt ballonja zsebébe, és Halványan mosolyogva előkelte a törött ceruzalámpát. Mary Jane nyugtalansága /isszatért, amint ellépkedett Holumbo mellől. Farley sürgős Hívása és a rendőrfelügyelő /áratlan megjelenése klauszt- ofóbiát váltott ki benne. Úgy érezte, hogy világ fojtogatóan jsszeszorult körülötte. Ahogy vetette le a fürdőkö- tenyét, reszketni kezdett, i/lost először azóta, hogy negtörtént, visszaemlékezett jhirley halálára. A sötétben esújtó villáskulcs képe megje- ent lelki szemei előtt. Megdobált szabadulni a képtől, de shirley döbbent arckifejezése, nikor hirtelen felismerte, mit esz vele Mary Jane, beleége- ődött az agyába. Gyorsan átöltözött, igyeke- ett másra gondolva kirekesz- eni agyából Shirely képét. A likőrbe pillantva észrevette eltűnő sápadtságát, egy kis estéket kent az arcára, hogy szokásos élénk színben jelenjen meg. Az elmúlt néhány másodpercben elveszített önbizalma visszatért, amikor besétált a nappali szobába. — Mondja, Columbo, miben lehetek a segítségére? — Nagyon csinos, Miss Morton. — Talán csak nem azért jött ide, hogy bókokat mondjon? — Nem. Attól tartok, hogy néhány kérdéssel kell zavarnom. Chicagóból kaptam ezt a jelentést. Nézzük csak... — körbetapogatta a kabátzsebét, és benyúlt a belső zsebébe. — Nézze ezt! — zsebéből előhúzta a horpadt, égő nélküli lámpát. — Ócskaság. Ilyeneket cipelek magammal! Az asztalra tette a lámpát, és folytatta szebei feltúrását. Mary Jane nem tudta, hogyan reagáljon. Azonnal felismerte a ceruzalámpát. Lázasan próbálta eldönteni, hogy szóljon-e vagy sem. Columbo szeme sarkából figye- láe a lányt, elővett egy hosz- szábban összehajtogatott papírt a belső zsebéből. — Igen. Itt van. Egy embert elküldtünk oda — Chicagóba —, hogy beszéljen Mr. Le- Lanne-nal. Ha jól sejtem, ő a Távol-Keletről importál árucikkeket. Columbo egyszer sem utalt a kezében tartott iratra. — Mindenesetre emberünk megállapította, hogy ön nagyon bizalmas kapcsolatban állt Mr. LeLanne-nal. így van? Csupán ellenőrizni kívántam ezt a tényt. A csapások nagy erővel és hirtelen érték Mary Jane-t. Tétovázott a válasza előtt. Harapdálni kezdte az ajkát, míg rá nem jött, hogy lerágja a rúzst a szájáról. Igyekezett elleplezni az idegességét. — Már mondtam önnek — válaszolta végül —, hogy mi jó barátok voltunk. — Emlékszem. De azt hiszem, ezt a választ nem fogadhatom el Miss Morton. Az emberemben az a benyomás alakult ki, hogy sokkal több volt, mint csupán barátság. — Nem beszélhetek arról a benyomásról, amit az ön nyomozója érzett. De Tony és én csupán barátok voltunk. Semmi több. — Ez igazán, aggaszt engem. , — Ó, ugyan, Columbo! Miért tartja ezt fontosnak? Nem volt intimebb viszonyom vele, mint ami Rafe, Farley és én- közöttem van. — Ez utóbbi nem okoz gondot nekem. Nos, én egy kitűnő embert küldtem Chicagóba, és ha ő kínos adatokat ágyűj- tött össze, nem fogok azon lamentálni, hogy kinek hig'y- gyek. — Mindannyiunknak vannak személyes problémái. — Figyeljen ide: ez a Mr. LeLanne azt mondta, ide van leírva, hogy minden alkalommal, amikor idejött, találkozott önnel, és együtt töltötték az idejüket. Ó ennek megfelelően tervezte az útjait. Érti, hogy mire godolok? — Nem kívánok egyebet válaszolni. — Nem? Rendben van. De nem hihetem, hogy az emberem rossz tájékoztatást kapott volna. Aztán azt is mondta, hogy LeLanne önön keresztül ismerkedett meg Miss Bell-lel, és azonnal megkedvelték egymást. Annyira, hogy feleségül akarta venni Shirelyt. Ez már kissé veszélyesebb információ. Mary Jane elko- morodott, és keresztbe tette a karját. — Nem tűröm ezeket a kérdéseket a saját lakásomban, hadnagy. — Egy másodperc, és máris megyek. Csak azt akartam, hogy megértése ezt itt. Az asztalon levő ceruzalámpa ismét megfogta Mary Jane tekintetét. Elfordult Co- lumbótól, hogy elrejtse az arcát. Nem akarta elveszíteni az önuralmát, de halálosan félt attól, hogy valami összeroppan a belsejében. — Ha amit LeLanne mond, igaz... — A férfiak mindig úgy érzik, hogy a nőkkel szemben övék az utolsó szó. Maga is tudja, Columbo. 1— Én személyesen sohasem éreztem úgy. De a feleségem mesélte, hogy nem érdekes, hogy egy nő milyen érzéssel viseltetik a férfi iránt, ha az megpróbálja kidobni egy másik nő miatt, nos... akkor a feleségem Shakespeare-től idézett: „A pokol sem haragosabb, mint egy faképnél hagyott nő.” Érti ugye? — Értem! — Hangja fagyosan csengett. — Egy olyan gyilkosság, mint ez, kemény dió nekem. Nincsenek nyomok vagy csak apró jelek, amelyeket nem fogad el a bíróság, és nekem meg kell találnom legalább az indítékot. Önnek el kell ismernie, Miss Morton, hogy egy ilyenfajta szituáció elvezethet egy gyilkossághoz is. Mary Jane körbefordult, hatalmas, nehéz teste megremegett, arca bíborszínűvé vált. — Ön jól tudja, hogy a történteknek nem volt motiválója. Nincs indíték egyáltalán! Azoknak a hülye, véletlen, őrült dolgoknak az egyike az a gyilkosság is, amelyek időnként előfordulnak, és nincs rájuk magyarázat. Adja fel, Columbo! Adja fel! Sohasem talál választ Shirley halálára! Megszólalt az ajtócsengő. Egymásra néztek. Mary Jane zihálva, hangosan lélegzett. Columbo a szőnyegre, majd az ajtóra bámult. Zavartnak látszott a lány kiborulása miatt. — A barátja megérkezett. Már megyek is. alaposabban ellenőrizni fogom a chicagói jelentést. Mary Jane kinyitotta az ajtót, Farley állt ott, meglepetten Columbo láttán. — Már menőfélben vagyok, Mr. Lanier. Csak még egy dolog, Miss Morton. Miss Bell halálának az éjszakáján milyen ruhát áiselt ön? — Mit viselt? Mi köze Mary Jane öltözetének bármihez is, Columbo? — Csupán kíváncsiság. Megnézhetném? — Nincs szüksége ehhez házkutatási parancsra? — kérdezte Farley. — Hát persze. Sejtem, jobb lesz, ha szerzek egyet. — Nincs már meg, amit azon a napon viseltem. — Ha jól értem, akkor nincs szükségem házkutatási parancsra! — Mi lett velük? — kérdezte Farley. — Nagytakarítást rendeztem. A szekrényekben. A régi ruhák között. Elajándékoztam őket. — Mit ajándékozott el, Miss Morton? — Egy szoknyát, blúzt és kabátot. — Miféle kabátot? — Egy borvörös felsőkabátot. A Broughtonnál vásároltam. — Kinek adta? — Hát... én... én csak kitettem a kukára. — Tehát nem ajándékozta el. — Ha szó szerint vesszük. — Nem értem, hogy mi szükség van minderre, Columbo? — Farley mérges volt. Columbo átment a szobán, és az asztalról elvette a ceruzalámpát. — Azt hiszem, most már elmegyek. Farley becsukta utánna az ajtót. — Mi volt ez az egész? — Nem tudom, Farley, de kezd megrémíteni. — Én már mindent tudok, Mary Jane. Tényleg. — Nem, Nem! Nem tudhatod! — Mary Jane zokogva rádobta magát a szófára. — Nem tudhatod! — sikol- totta. — Senki sem tudhatja. — Jól van, jól van, nyugodj meg. Megértelek. De tényleg tudok mindent, Mary Jane. Azért jöttem ide. A lány zokova a fiú vállára hajtotta a fejét. Bánata lassan feloldódott, ahogy a fiú magához ölelve ringatta és vigasztalta, biztosítva, hogy nem kell aggódnia, megígérte, hogy sohasem fogja másnak elmondani. A Vörös Hagyma nem a fűszernövényről kapta a nevét, hanem az orosz ortodox és bizánci templomok hagymaalakú kupoláiról. A vörös fényben úszó dekoráció orosz volt: a mennyezetet freskók díszítették, vastag szőnyegek nyelték el a zajt, az arany és a vörös különböző árnyalatai ragyogtak a tapétákon, az andalító háttérzajt lágy balalaj- kazene szolgáltatta. A vendégek félkör alakú boxokban ültek, mindegyikben gyertya és szamovár. Columbóra várva Rafe ösz- szekuporodott a harmadik vodka-martini fölött. Tudta, hogy sohasem lesz újra bátorsága ahhoz, amit tenni akar, ezért iszogatott és várt. A negyedik martinijét itta, amikor észrevette Columbót a bejárat árnyékában, amint azon erőlködött, hogy megtalálja őt a helyiségben. (Folytatjuk)
