Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-14 / 267. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1991. november 14., csütörtök KEDVENCE A VAKBÉLMŰTÉT VOLT Az aranydiplomás sebész (Fotó: Király J. Béla) Nyugdíjasok nem kaphatják! A rokkantsági járadékról Félreértésre adhatott okot — az érdeklődők száma ezt tanúsítja — egy nem szócska kimaradása a szövegből két héttel ezelőtt a Nyugdíjasok oldalán közölt, a rokkantsági járadékról szóló tudósításunkból. Az írás harmadik bekezdésében az első mondat helyesen: „ Az jogosult rokkantsági járadékra, aki 25. életéve betöltése előtt teljesen munkaképtelenné vált (munkaképesség-csökkenése alapján I—II. csoportba tartozó rokkant), és nyugellátásban, baleseti nyugellátásban nem részesül...” Az érintettektől és a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság illetékes munkatársaitól — akiket a téves információ alapján fölöslegesen zaklattak — elnézést kér a rovatszerk. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A Pécsi Orvostudományi Egyetemen vette át aranydiplomáját a közelmúltban dr. Baudiss Kázmér. Ez alkalomból idéztük a múltat a kaposvári sebész főorvossal. — Tavaly volt ötven éve, hogy elvégeztem az egyetemet, de mivel a betegség ágyhoz láncolt, az oklevél mostanra maradt — mondja dr. Baudiss Kázmér, aki két évvel ezelőtt még fogadta a betegeket rendelőjében. — 1915-ben Szabáson születtem, ahol apám akkor községi jegyzőként kereste a kenyerét. A négy elemi után Kaposvár következett. A Somssich gimnáziumban érettségiztem. Szívesen emlékszem vissza a magyart tanító Papp Tóni bácsira, a földrajz-biológia szakos Antoni Dezsőre, Sass Náci bácsira és Pintér tanár úrra, aki a latint sulykolta a fejünkbe. Szüleim katonatisztet akartak faragni belőlem, én azonban az orvosi pálya mellett döntöttem, s beiratkoztam a pécsi egyetemre. A doktorátus után ismét kaposvári évek következtek. A kórház sebészeti osztályán segédorvosként dolgozott 1944 szeptemberéig, amikor behívták katonának. A kaposvári alakulat orvosaként az erdélyi frontszakaszon teljesített szolgálatot, Muraszombat környékén hadifogságba esett, így 1945 őszén már orosz katonák élete felett őrködött. 1947 őszén lépett ismét magyar földre, s tért visz- sza az alorvosi munkához. 1953 februárjában a rendelő- intézetbe helyezték, hogy vezesse a sebészeti szakrendelést. — Havonta 4500-5000 beteget láttunk el hárman. így jött ki a hatos percátlag. A kisebb beavatkozásokat itt, a rendelőben végeztük el, a mainál jóval korszerűtlenebb eszközökkel. Életem folyamán 1017 féregnyúlványt távolítottam el, s 105 golyvás beteget operáltam. Természetesen emellett számos epe- és sérvműtét is jutott rám. Nagyon oda kellett figyelni, hiszen antibiotikumok nélkül dolgoztunk. De főnököm, dr. Szabó Ince egyetemi tanár példája erőt adott. Ő szinte minden éjszakai műtéthez bejött; vagy ő operált, vagy csak végignézte. De ilyen volt a negyvenes években nagyberki kollégám, dr. Horváth István is, aki minden műtét előtt álló betegét elkísérte a kórházba, s ott asszisztált az operációknál. A nyugdíjas sebész, mint szaktekintélyt megemlíti dr. Rozsos Istvánt is, aki nyugdíjazásáig munkahelyi főnöke volt. Dr. Baudiss Kázmér ugyanis kétszer ment nyugdíjba. Először 1983 novemberében, de mivel munkakedve nem hagyott alább, ezért visz- szatért a sebészeti szakrendelésre. 1990 októberétől viszont otthon van. — Hiányzik a munka, de tisztában vagyok azzal, hogy megöregedtem. Magánpraxist nem akarok már, bár jó pár éve egyszer 15-16 hónapig lakásomon rendeltem. így most igazán a családomnak élhetek, hiszen több mint öt évtizedig átdolgoztam a napokat. Amikor arról faggattam a főorvost, mit tart a legfontosabb orvosi tulajdonságnak, így válaszolt: — A humanitást. A gyógyítást mindenekelőtt. Az orvos mindig foglalkozzon betegével, ne csak akkor, ha belecsúsztatták zsebébe a borítékot. Mondták is rám jó páran: „Nem kell ennyire jó embernek lenned!” Én viszont soha nem tágítottam elveimtől. Dr. Baudiss Kázmér elégedett ember. Évtizedeken át szívvel-lélekkel végezte munkáját, amely a legfontosabb volt számára. A gyógyítás volt a küldetése... Lőrincz Sándor Ahol elengedik a tagdíjat Csekély jövedelmű tagjainál eltekint a tízforintos tagdíj fizetésétől a Hajdú-Bihar Megyei Nyugdíjas Szövetség? A megyei szövetség vidéki csoportja csaknem hatezer nyugdíjast tömörít. Év végi kiegészítés? A parlament szociális bizottsága október közepén leszavazta a kormánynak azt az előterjesztését, miszerint nem adja meg a nyugdíjasoknak a nagyon várt és már megszokott év végi, egyszeri nyugdíjkiegészítést. Pedig ezt a 7,5 milliárdot a parlament egyszer már megszavazta... Közszolgálati idő Többek érdeklődésére közöljük, hogy a volt közszolgálati alkalmazottak nyugdíjemelésére vonatkozó rendelkezés részletesen megismerhető a 112/1991 .(IX.2.) Korm. rendeletből. Ebből megtudhatják, hogy kikre, milyen munkakörben dolgozókra terjed ki a rendelet, melyet a kormány a volt közszolgálati alkalmazottakat érintő nyugdíjjogi hátrányok enyhítésére hozott. JÁSZAI JOLI NÉNI NEM (SEM) ADJA FEL... Mint egy filmszínésznő, olyan eleganciával libegett ki a győri vasútállomás csomag- megőrzőjéből Jászai Joli néni. Fehér kesztyű, fehér zakó, vajszínű pantalló, utánozhatatlan, fiatalos magabiztosság — szinte vonzott maga után a buszmegálló felé. — Csókollak, Jolikám! — köszöntöttem a háta mögött, miközben igyekeztem lépést tartani vele. (Magamról tudom, milyen kellemetlen, ha néninek szólítanak...) — Szervusz édesem! Ki vagy? — Csak egy csodálod... Drukkolok, hogy sikerüljön kiadatnod a naplódat, a verseidet. — Hát képzeld, tízezer példányról tárgyaltunk, de ennyi csak Pécsett is elfogy. Ha pedig ötszázezer példányra gondolnék, milliókba kerülne, ennyi pénz pedig nincs is... (Sokalltam ugyan a félmillió példányt, de van-e jogom kételkedni Joli néni szavaiban?!) Igaz, Endrei Judit, akivel a tévében ismerkedtem meg, megígérte, hogy segít, de lassan mennek a dolgok... — És most hogyan telnek a napjaid? — Most éppen egy reklámfilmet csinálunk. Ekkora kalapban — rajzol feje köré egy jókora glóriát — fogsz majd látni, figyeld csak a tévét! Miközben a buszpályaudvaron beszélgetünk, megjelenik egy másik Jolinéni-rajongó is, aki büszkén meséli, hogy egy kisváros nyugdíjasklubjában ő volt „Joli néni kettő”: szavalt, énekelt... — Ki is nézem belőled! — mondja Joli néni. — Gratulálok! Ne is adjuk fel, azt mondom. Ha én feladtam volna, akkor most nem ismernétek. Most jött el az én időm! Akinek van tehetsége, sose adja fel! Beáll a busz, búcsúzunk. — Keszthelyre megyek, a gyerekekhez. Isten veletek! — Isten veled, Jolikám! Csókollak! (Győr, távolsági autóbusz-pályaudvar, 1991. szeptember 5.) (Berzeviczi A.) Az első szó magyarul Ma már nem megy ritkaságszámba, ha valakinek a lánya vagy a fia idegen állampolgárral köt házasságot. Éz történt barátunk lányával is... Boldogok voltak a fiatalok és a szülők is. Hosszabb várakozás után megérkezett a kis unoka — méghozzá fiú, igazi trónörökös! Mivel a fiatalok Németországban élnek, a magyar nagyszülők csak ritkán örülhetnek unokájuknak: ha tehetik, utaznak, ha nem, hát be kell érniük a fénykép nézegetésével. De a technika is segít, mert videóval maguk elé varázsolhatják az apróságot. A vejük ugyanis — átérezve a távol levő nagyszülők helyzetét — folyamatosan felvételeket készít Szebasztianról... így aztán, amikor a barátnőm szomorú, férje egy gombnyomással megvigasztalja: „Mama, nézd a kis unokádat!” — mondja, és már peregnek is a képek, gügyög a kicsi... Persze, így is összeszorul a nagymama szíve, s csak maga elé mormolja: „Nem tanul meg ez a kisgyerek sohasem magyarul!” Pedig a lánya megfogadta, hogy kétnyelvű lesz a kicsi: ő csak magyarul, a férje pedig csak németül beszél majd vele. De eddig Szebasztian csak németül volt hajlandó megszólalni... Egyik nap a család egy játékboltban járt, s a kisfiú megcsodált néhány játékot, ám egészen addig nem nyúlt semmihez, amíg három egyforma babához nem értek. Lecövekelt előttük, rájuk mutatott, és azt mondta: „Baba! Baba!”... Anyuka tért magához előbb, levette az egyiket, majd a másikat, végül a harmadikat ölelte magához a kisfiú boldogan, s már el sem engedte: diadalmasan vonult ki a boltból. Az apa semmit sem értett az egészből. Miér kellett megvenni a méregdrága babát? Miér akar az ő fia autó helyett babával játszani? — Nem érted? — kérdezte a felesége. — E/ volt az első szó, amelyet a gyermekünk kiejtet magyarul! Es az édesanyjára gondolt. Arra, hogy mos már reménykedhet... Hazaérve rögtön hozzá fogott a levélíráshoz. — Édesanyám! — írta. — Szebi megszólal magyarul! Első szava a baba volt... Báli Györgym A joghurt előnyei Tejjel együtt is hasznos... A joghurtot általában zsírszegény vagy zsírmentes tejből készítik, helyenként még 30 százalék tejporral is dúsítják. Ezt a folyadékot oltják be laktobacilus bulgarikusz és sztreptokokkusz termofilus nevű baktériumokkal. A tejben gyorsan szaporodó mikroorganizmusok egy laktáz nevű bontó enzimet termelnek, amely a két molekulából álló tejcukrot széthasítja két darab, egy molekulájú cukorra, galaktózra és glukózra. A baktériumok szaporodása, illetőleg a tejcukor bontása a tej egyidejű savanyo- dása közben a savanyodások bizonyos fokánál leáll. A joghurt ilyen savanyúság mellett, hűtőszekrényben napokig változatlan marad. A joghurtfogyasztás nemcsak azért előnyös, mert jóízű, hanem azért is, mert segít elbontani a tejcukrot azoknak a felnőtteknek a beleiben, akiknek hiányzik a tejbontó enzimjük, a laktáz. Ezek az emberek — és az európaiak tetemes része tartozik közéjük — , ha tejet isznak, bélgörcsöt, hasmenést kapnak, és a gázképződéstől felpuffad a hasuk. Egyedül a kaukázusiak azok, akiknek a bélrendszerében felnőttkorban is van elégséges laktáz a tejcukor elbontására. Ha a tejet joghurttal fogyasztjuk együtt, ezek a kellemetlenségek — a bélgörcs, a hasmenés — rendszerint elmaradnak, mert az emésztőrendszerben, pontosabban a belekben a normális 37 fokos testhőmérsékleten és kevésbé savanyú környezetben a joghurt mikroorganizmusai újra szaporodásnak indulnak, és bőségesen termelnek lak- tázt. Ezért nem okoz a joghurttal együtt fogyasztott tej még azoknál az embereknél sem kellemetlenségeket, akik egyébként bélgörccsel és hasmenéssel fizetnek egy-egy pohár tej fogyasztásáért. (Szendéi) Paprikafüzér készül... Az őszi, napfényes hetek gyakori időtöltése falun a paprikafűzés. A somogyi falvakban, pusztákon is megszokott látvány ez a könnyű munka — asszonyok, öregek és gyerekek a művelői —, a szép pirosra érett hegyes paprika zsinórra, cérnára fűzése, a füzérek kiakasztása az épületek napos oldalára. Emlékszünk még, mi lett a sorsa később az illatos fűszernövénynek, azon túl, hogy esztétikailag is szép, mutatós "dekorációja” volt a portának — főként a külföldieket késztette fényképezésre... A szikkasztás és természetes szárítás után a kemence melege tüntette el a még maradék nedvességet is a piros paprikából, aztán — minthogy paprikaőrlő malommal dehogy rendelkezett minden gazda — paprikatörő mozsárba került az akkor már csörgő-zörgő, keményre száradt fűszernövény, természetesen külön a csípős és külön az édes-nemes, hogy aztán porrá zúzva, szitán áthullva illatozzon az egész lakásban... Ehhez a paprikához amúgy istenigazából csak disznóvágáskor nyúltak hozzá legközelebb, addig csak csipegettek belőle a napi étkek elkészítéséhez, elfogyasztásához. Disznóöléskor viszont már marokkal nyúlt a böllér a „piros aranyba”, mely az elmúlt hetekben felfűzött paprikákból készült... — hf — (Kovács Tibor felvétele)