Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. október 22., kedd SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 9 A recski emlékkő és alkotója — Amint megláttam a helyszínt a hegytetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem a plasztika terve, és elhelyezésének lehetősége. Azután még számtalan variációt találtam, de mindig visszatértem az eredeti gondolathoz — mondja Farkas Ádám szobrászművész, a recski emlékmű alkotója. — Mi inspirálta ennyire azon a helyen? — A recski fogolytábor helyén minden bara- kot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet beültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott egy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz és megrázóvá teszi a találkozást. Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott, törött rácsból és egy csiszolt gránit gömbből áll. A kompozíció fizikailag is nagyméretű: 12 és fél tonna súlyú és 700x240x70 centiméteres.A képi szimbólum egyszerű, közérthető. A rácsok a bezártságot, a széttört rácsok ennek megszűnését jelentik, s a köztük felmagasló gömb az életet, a tökéletességet. És hogy mi van még e mögött a műben, azt Farkas Adám így magyarázza: — A mesterséges, életidegen rendszert — a börtönt, tágabban a bolsevizmust — maga az élet, a tökéletességre való törekvés töri széjjel. A mészkőrácsok egy panelház elemeihez is hasonlóan megsüppedve állnak a hegytetőn, jelezve, ezek a megkötöttségek eltűnnek, elsüllyednek. — Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez? — Ha Recskhez nem is, de a rendszerváltozáshoz, s szocializmus megszűnéséhez igen. Főleg lélekben. Azzal nem szívesen kérkedem, hogy apám a Nagy Imre kormány minisztere volt 56-ban. Ezt nem is tudták a recski szövetségben, amikor benyújtottam a tervemet. — És miért éppen Recskre készített szobrot? — faggattam a Szentendrén élő művészt. — A Baranyai Alkotótelepek japán-magyar szobrászszimpoziumot szervezett. Erre, mint Villányban gyakran megfordult kőfaragót, engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy készítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Huszonnyolc lehetőség közül választhattunk. Végigjártuk a helyszíneket. És amikor megláttam a helyszínt, rögtön megfogott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a recski szövetségnek is tetszett, elfogadták. Recsken már jó egy éve szeretnének emlékművet emelni, de anyagiak híján erre nem kerülhetett sor. Most, a szimpózium japán szponzorainak segítségével elkészülhetett a mű. — Hogyan? — Villányban faragtam, kilencvennapos megfeszített munkával főiskolás hallgatóim segítségével. Hajnaltól késő estig dolgoztunk azzal a bizonyossággal, hogy jó művet alkotunk. Huszonhárom éves szobrászi pályafutásom legélvezetesebb feladata volt. És legnagysza- básúbb is. Szellemiségében és amúgy is, merthogy többnyire kisebb méretű plasztikáim vannak. — Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor? — Morvay Ferenc, a kazánkirály szállította saját kamionján. — És a szimpózium többi alkotásának mi lett a sorsa? — Három japán és négy magyar szobrász dolgozott két hónapig Villányban. Iszai Amemia japán művész, aki az egész akció kitalálója, lelkes támogatója, olyan japán szponzorokat nyert meg az ügynek, akik 40 ezer dollár értékű szerszámmal, szupertechnikával, szálltak be.Igy készülhetett el a recski emlékmű, és a többi szobor. Iszei Amamiáé Egerbe, egy másik japán szobrász munkája Kecskemétre, a magyar művészek alkotása Ceglédre, Ózdra, és Pécsre került. És mivel még meglehetősen sok város vár lebontott emlékműhelye helyére szobrot, jövőre folytatódik az akció. További japán és más külföldi segítséggel. Kádár Márta 35 év után A budapesti harcok egyetlen amerikai „katonája” —Az 56-os forradalom alatt és után a felkelés magyar és szovjetleverőisokmindentösszehordtakarról,hogyansegí- tettaz,,amerikaiimperializmus”becsempészettfegy vérekkel, sőt, katonákkal. A vádakat soha nem sikerült bizonyí- tani,hiszenatragikusigazságéppenazvolt, hogy Amerika, aNyugatáltalában, világpolitikaimegfontolásokból, tudatosan nem segített. Az MTI washingtoni tudósítója mindenesetre 35 év után fel tudott kutatni egy amerikai polgárt, aki valóban fegyverrel a kézben vett részt az eseményekben Budapesten. Nem is akármikor, hanem november első napjaiban, a másodikba végzetes szovjet támadás idején. Bostoni üzletember Leonard Wolfe jókedélyű 63 éves bostoni üzletember. A patinás város: Johiru Egyetemén 1956 nyarán végzett, történetesen orosz nyelv- és irodalomszakon... A sikeres vizsgák jutalma európai körutazás volt s a szépreményű fiatalember októberben éppen Bécsben élte világát, amikor a magyar forradalom kitört. — Egy ideig a lapokból követtem, aztán azt mondtam magamnak: ezt meg kell nézni, az életben egyszer lát az ember forradalmat... Az egyelőre csak kalandra vágyó Wolfét Nickelsdorfból november 2-án helyi parasztember vitte át jó pénzért Hegyeshalomra. A határon a nemzetiszín karszalagos magyar katonák az amerikai útlevél láttán kezet ráztak vele: — Örülünk, hogy segíteni jött — mondták nekem. Akkor kezdtem érezni, hogy itt többről lehet szó, mint kalandról. Az amerikai fiatalember majd 24 órát vonatozott a határtól Budapestig, útközben csak a győri állomáson ingyen osztogatott kakaó tartotta benne a lelket a fűtetlen vonatban. Ezután már gyerekjáték volt a Rákóczi úton, a villamos lépcsőjén eljutnia az Astoria szállóig, ahol — meglepetésére — megint Európa: meleg és kényelem fogadta. Huszonhat évesen Mélyen aludt, amikor 4-én hajnalban szörnyű lármára, ágyúdörgésre ébredt. A szállodai személyzet riadtan közölte, hogy megindult az orosz támadás, menjenek az óvóhelyre. — Huszonhat éves voltam — persze, hogy nem a pincébe, hanem az utcára siettem... Az emberek szedték fel a kockaköveket, hogy barikádot építsenek a tankok ellen. Amint nézelődtem, egy katona odajött: Maga kicsoda? — Amerikai, mondom. — Akkor biztosan akar nekünk segíteni? — Persze — vágtam rá, hiszen szíven ütött a kép, amint gyerekek, öregek építették az útzárat. Volt, aki sírt. Kaptam egy nemzetiszín karszalagot és egy dobtáras szovjet géppisztolyt. Az Astoriával rézsút szemben, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán álló nagy épületben bújtunk meg, máig emlékszem, óra van a tetején. A második emeleten voltunk: onnan szemmel lehetett tartani az egész keresztezést. Szörnyű volt, máig előttem van, amint két irányból is jönnek a szovjet tankok és géppuskáikból, lövegeikből szüntelenül tüzelnek. Láthatóan nem is céloztak, terrorizálni akarták a szembenállókat. Egy gyerek, — lehetett vagy 14 éves —, Molotov-koktélt dobott egy páncélosra — a következő percben szabályosan kettékaszálta egy géppisztolysorozat. Akkor húztam meg először a ravaszt. Wolfének és társainak hely zete ötödikére reménytelenné vált, a 200 felkelőből 75-en maradtak életben. — Alighanem az a magyar szabadság- harcos mentett meg, aki felszólított: hagyjam ott a fegyvert és menjek azonnal az amerikai nagykövetségre, amíg nem késő. Hallgattam rá s még ott voltam egy hétig. Megismerhettem Mindszenty bíborost, azután egy autókonvojban, együtt az ottrekedt amerikai újságírókkal, kivittek bennünket Bécsbe. Az amerikai nagykövetségen közölték: hallgassak arról, ami történt, mert ha bevallom, hogy külföldi országban fegyverrel harcoltam, megfoszthatnak az állampolgárságomtól. — így hát hallgattam — máig. De úgy érzem, hogy most, idős koromra, látva, hogy békéi meg egymással hazám és a Szovjetunió, ideje nyilvánosan vállalnom: Igen, én is részt vettem a magyarok elnyomása, kizsákmányolása elleni harcban. Tájékozódtam s úgy tudom, én vagyok az egyetlen amerikai, aki fegyverrel a kézben volt ott Budapesten. Az orosz irodalom szerelmese Leonard Wolfe a Budapesten átéltek ellenére megmaradt az orosz irodalom szerelmesének, közben megtanult japánul és kínaiul is. A vietnami háború idején az amerikai hadsereg számító- gép-szakértőjeként járta be a világot, tizenkét éve pedig kis utazási iroda tulajdonosa. Budapesten azóta sem járt. — Elfelejteni azokat a napokat soha nem lehet. Máig őrzöm a piros-fehér-zöld karszalagom egy darabkáját, a bélésbe rejtve hoztam magammal. Az ifjúságomra emlékeztet — tudja, milyen fogékony akkor az ember. Én jobban ismerem a magyarokat, mint bárki más Amerikában... Heltai András CSERNÁK ÁRPÁD A kapu előtt M ostanában ritkán járok Budán. És különösen ritkán járok ebben az utcában. Ha lehet elkerülöm. Pedig itt nőttem fel. Ha mégis erre kell jönnöm, ennél a kapunál mindig megállók: 1956. október 25-én reggel itt ült a kapu előtt Tóth édesapja. Feloldották a kijárási tilalmat, és anyám leküldött tejért, kenyérért... Ott szemben, az uszoda helyén alacsonyhomlokú viskó állt; mintha másik korból, hajdani időkből maradt volna itt. Ebben laktak Suhajdáék. A kapu fölött, meg hátul a kert bejáratánál rozsdás, esőverte pléhlemezen ez állt matt-fekete betűkkel: Suhajda Sándor sírkőfaragó Heten voltak testvérek. Ebből öten egy dohos kis szobában laktak. A konyhából átjött az ételszag. Egyszer a tűzhely és a konyhaszekrény közti, szűk helyre láttam betolva Suhajda legkisebb testvérének babakocsiját. „Beteg a gyerek, és itt jó meleg van” — mondta az anyja. Kintről behallatszott Sándor bácsi ko- pácsolása. Suhajda azt mondta: szobrász lesz. Többek között ezért is értettük jól meg egymást: mi ketten voltunk az osztályban a legjobb rajzolók. Őt a formák izgatták jobban, engem a színek. Sokszor megmosolyogtuk Sándor bácsi fehér kőbe faragott bárgyúképű szentjeit, repkedő angyalkáit, lógófejű szent állatait... Ott balra, abban a magas céklaszínű téglaépületben lakott Tóth. Szőke haja és rózsaszín képe miatt „rántotta- fejű”-nek, később egyszerűen csak „rántottá”-nak szólítottuk. Apja foglalkozása sokáig rejtély volt előttem. Rántotta azt mondta: „Még nem tudom mi leszek, de az biztos, nem ami az apám”. Tóth a többi gyerekhez képest jól öltözködött, és mindig új könyvei voltak lila papírba kötve. Soha nem voltam náluk, de mondta, hogy neki külön szobája van, és ez ámulatba ejtett. Mi télen öten laktunk egy szobában, mert a másik szobát nem tudtuk kifű- teni; az összefirkált, fedélnélküli könyveket pedig régi diákoktól „örököltük”. A Duna-partra jártunk focizni. Suhajdával mindig egy csapatban játszottam. Én jól futottam, ő pontosan lőtt. Tóth apja sokszor megjelent a „pálya” szélén prémgalléros kabátban, nyúlszőr kalapban, sárga cipőben. Anyámék nagyon óvtak Tóthtól meg az apjától: „Nem kell olyan kitárul- kozónak lenned... Vigyázz!” — mondogatták mindig. De ha nem mondják, akkor is féltem volna ettől az embertől. Nyershússzínű képe, széles, puha keze, ragacsos mosolya mindig megborzongatott. Játék után sokszor odaszegődött mellém, valami átlátszó kedveskedéssel megszólított aztán kérdezősködni kezdett és ilyeneket mondott: „Tanult ember az apád. Miért vagytok mégis ilyen szegények? Nem ügyes ember az apád.” Legszívesebben szó nélkül otthagytam volna, de nem tudtam megállni, hogy ne feleseljek: „Apám biztosan szereti a szegénységet”. Persze már akkor is tudtam: a nyomort nem lehet szeretni; azt pedig még nem értettem tisztán: mit jelent „ügyes ember”-nek lenni... ' Egyszer, január elején, az év első focimérkőzésén Tóth új futball-labdával jelent meg. Citromsárga volt és szép mint a Nap. Még tisztán látszottak a bőrszeletek közti varratok. „Karácsonyra kaptam” — mondta Tóth és már bele is rúgott. Suhajdán, Tóthon és rajtam kívül ott volt még három-négy srác. Két házzal arrébb lakott Gele, a hegyen Szucsák. Választottunk. Tudtam, hogy mindenképpen Suhajdával leszek, mert Tóth inkább Szu- csákot választja. Enyhe tél volt; valamivel 0 pont felett. 3:2-re vezettek Tóthnék, amikor megtörtént a baj. Eszeveszetten hajtottunk, hogy kiegyenlítsünk, és egy „gyertyát” kapásból kapura akartam rúgni, de a labda lecsúszott a lábamról és belecsapódott a vízbe. Reflexsze- rűen utána rohantunk, de lefékeztünk amikor hallottuk a csobbanást. Suhajda ijedten rám nézett, én pedig Tóthra. Némán figyeltük, hogyan távolodik a labda a parttól. „Nincs sok teketóriázni való idő — gondoltam — a labda sokba kerül... ki kellene fizetni, de miből? — láz öntött el —... egyre távolodik...” Futás közben ledobálom magamról a ruhámat meg a cipőmet... Tóth csodálkozó, Suhajda kétségbeesett arca ........Nincs m ese: be kell menni. Nem tudok jól úszni, a víz hideg...” Valóban az volt, de a jeges vizet hamarosan tűzforrónak éreztem, és nem gondoltam másra: a labdát ki kell hozni! Kusza csapásokkal közeledtem a letisztult, sárga golyó felé. Egyet kihagytam a „számításaimból”: a labda lassan kikerül a főáramba, és akkor nem tudom utolérni. Elé kellett volna vágnom, de most már mindegy, gyerünk: el kell csípni a főáram előtt. A partról hallottam a kiabálásokat: „Gyere vissza! Hagyd a fenébe!” — de rájuk se hederítettem. Ahogy a fejemet jobbra-balra csapkodtam, a hullámok szegélye fölött láttam: Suhajda kísér a parton és hozza a ruháimat. Boldogan vezettem vissza a labdát. Már csak pár méter volt a parttól, amikor tagjaim megmerevedtek, oldalamba éles nyilallás állt, darabokra hullt, aztán elsötétült a világ. Még annyit éreztem, hogy a hasam a kavicsokat súrolja. Suhajda húzott ki. Térdig gázolt a jeges vízben. Arra ébredtem, hogy a trikójával dörgöl és azt mondja: „Ébredj már"”... Tóthot azóta nem láttam. Úgy hallottam: mérnök lett. Suhajda meghalt. Sorban álltunk kenyérért, és őt eltalálta egy eltévedt golyó. T óth apja szintén meghalt. Amikor utoljára láttam: itt ült a kapu előtt, szája százasokkal volt kitömve, feje összetörve. Körülötte alvadt, fekete vértócsába száradva százasok. A szél is százasokat hajkurászott. Nem vette föl senki...
