Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
1991. október 12., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 GERENCSÉR ZSOLT Tök alsó vagy piros király O Lenke egy szál törölközővel a testén lót-fut a lakásban. Az előbb még fürdött. Most dühös. Kiabál. — Fesd le Marseille-t, Párizst, Svájcot vagy Madridot! Vagy fessél tengert vagy mit tudom én, csak ne ezt a nyomorult kisvárost! Egész életedben poros utcákat meg cigánynegyedeket akarsz festeni? Kukák mellett fetrengő részegeket? Ez a te nagy tudományod! Sokkolni, provokálni próbálsz mindenkit. Pedig te is ugyanolyan szar alak vagy, mint azok a nevetséges senkik a képeiden... Ne játszd meg magad! Beletunyultál te is ebbe a posványba, csak nem mered bevallani. Még magadnak sem, pedig ez az igazság. Jól érzed magad... Kiállítják a képeidet, a sznobok megveszik és neked ez elég! Közben — akár egy meg nem értett zseni — szen- velegsz itt nekem. Elegem van belőled! Elegem van a hülye mániáidból!... Csaba elvisz Párizsba, beutazzuk Spanyolországot és Portugáliát... Te meg csak ücsörögj itt a szobádban, kevergesd a savanyúzöld színeidet, kukkold a szeméttelepet... Te szegény... Téged még sajnálni is olyan unalmas!... Lenkének igaza van... Ha mehetnékje támadt, hadd menjen. De minek ez a cirkusz? Mintha nem tudná, hogy új témán dolgozom. Persze megértem: csalódott. Két éve várja, hogy róla fessek képeket; miniszoknyás Madonna szeretne lenni a drága... Csabának is kapóra jött ez a nyárvégi turné. Megsétáltatja Lenkét Nyugat-Eu- rópában, mint egy büszke, önérzetes pulikutyát. Lenke nem mindig volt ilyen... Vagy mindig ilyen volt, csak nem vettem észre? Mert nem mutatta. Vagy maga sem tudta, hogy ilyen?... Mindegy. Holnap hajnalban elmegy világot látni, én pedig megpróbálom lefesteni a vágóhidat. © A Sörkert zsúfolt betondu- varán kecsesen jár-kel a pincérnő. Pillanatok alatt kihozza a megrendelt sörünket, készségesen elénk helyezi, majd a következő asztalhoz siet. Karcsú lábai munkagépek, mosolya rúzzsal karcolt, izmos testén pincérkötény és számlatömb. — Hogy haladsz a képpel? — kérdezi tőlem Balázs. — Szépek a lábai — mondom. Újdonsült törzsvendégei vagyunk ennek a kocsmának. Isszuk a sört, fújjuk a füstöt és nézzük a nőket. Minden este úgy érezzük, hogy na, ma biztosan belebotlunk egy szőke vagy barna tüneménybe... és minden reggel örülünk a csalódásnak. Dolgozni kell... Keverni a színeket, a szavakat, míg meg nem nyerjük a játszmát. Nem is a győzelem a fontos. Csak a játék... Az izgalom. Az osztás. Az egymás mögött megbújó lapok. Egy sunyi király... Egy nagylelkű alsó... Persze nem mindegy, hogy van-e adu a kezedben vagy sem. De ha nincs, az jobb talán: mert még lehet. Két piros ász vagy három tök tízes... Ki tudja? Persze világos, hogy a magyar kártyában minden lapból csak egy létezik, de hátha... © Vagy itt a pikádó. Három apró dárda meg egy bonyolult, távoli mező. Először nagyokat érdemes dobni, száz-száz- húsz pont fölött. És a végén már egyre kisebbet és egyre pontosabban... Előfordul, hogy rajtad kívül mindenki tíz pont körül jár és neked még van vagy hatvan... Aztán mielőtt bárki megelőzne, dobsz egy tripla húszast... Nyertél. A következő játszmában viszont csúnyán kikapsz... — Hogy haladsz a képpel? — kérdezi Balázs. — Lassan — felelem. „Egészen lassan.” Napokig eltart, míg egy-egy színt megtalálok. Azt hittem sokkal egyszerűbb lesz. Van úgy, hogy az ember csinál néhány vázlatot, aztán hazamegy és egy-két nap alatt megfesti a képet... Milyen színű egy párás, szürke hajnalon a marhavér? A mocskos padlón milyen színű a köpet? Milyen színe van az álmos gyermekarcnak?... Van-e árnyéka a halálsikolynak?... Minden hajnalban kimegyek a vágóhídra, de egyre kevesebbet látok... Lefesthető-e a gőzölgő tetem, a hentes-szitkok? Egy sietve elszívott, véres cigaretta?... Figyelem a mészárost és fiatal segédeit. Mozgásuk halálos unalmába belefesthetem-e a gyilkolás iszonyú ütemét? Lila foltok a szürke-sárga vágóhídon... Fekete-bíbor, roppant-sárga, mint a teli- hold... vékony-piros, mint a kés... Birkózom a képpel. Az ecsettel, festékkel, Lenkével... Forró vízsugár söpör végig a halál ösvényén... Csörrennek a láncok, a feszítővasak. A sarokban elvágódik a tagló... „Tényleg, mint egy derengő, iromba paplan, úgy feküdt a lábuknál az esti kisváros.” Mint egy vacsorára megterített konyhaasztal, amin a fák különféle poharak és nagy tál csirkehús a lakótelep... Vagy mint egy ütött-kopott kártyaasztal. A zöld posztón pakli kártya. Cigarettafüst. Négy ismerős, kiizzadt ember... Ebben a városban nem játszom többet. Minden adu az én kezemben van... így utálok nyerni. 0 Lenkének igaza van. Ha mehetnékje támadt, hadd menjen... Mintha nem tudná, hogy új képen dolgozom... Nem is a győzelem a fontos... Csak a játék... Az osztás... Lapok az asztalon, mészáros a vágóhídon... Mint egy vacsorára megterített konyha- asztal... Az elkészült festményt befordítottam a - sarokba... Gyerekkoromban kukoricán térdepeltem... Ez is benne van a pakliban... Most meg nyerek... Ez is... Mint egy ütött-kopott kártyaasztal, olyan a város. A zöld posztón csomag kártya... Zsíros, gyűrött... Benne van minden... Én is: néha tök alsó, néha piros király... A balatoni hajózásról Tihanyból messzire látni Ritka adottsága egy múzeumnak, ha a látogató a belépése előtti hangulatot viheti magával a hús szobákba, a percekkel előbbi látványt hasonlíthatja össze az 50-150 éves történelemmel. Ezt az élményt kínálja vendégeinek az idei nyáron Tihanyban megnyílt Balatoni Hajózási Múzeum. Emlékeket, hangulatokat a balatoni hajózás történetéből, körítve az aktuális évfordulókhoz kapcsolódó dokumentumokkal. A Széchenyi-szoba Az első szoba Széchenyi István előtt tiszteleg, születésének 200. évfordulóján emlékeztetve a feledékeny utókort, hogy ennyi maradandó kezdeményezése között ott volt a balatoni gőzhajózás szorgalmazása és megtervezése is. S bár a 18. század végén Festetics György már építtetett Keszthelyen nagytestű vitorlásokat, gályákat, de mire az 1800-as években a fürdőélet megindul a Balatonon, a tó víztükre újra teljesen sima. Széchenyi, Kossuth, Deák kitartó szorgalmazásának köszönhető, hogy 145 évvel ezelőtt létrejöhetett a Gőzhajózási Részvénytársaság, és 1847-ben már menetrendszerűen közlekedett Kenese és Keszthely között a Kisfaludy gőzös. Gazdaságilag nem volt ugyan zavartalan a Részvény- társaság működése, de a kiállítás további dokumentumai is igazolják, a balatoni hajózás fejlődését már nem lehetett megállítani. Megjelentek a tavon a sportvitorlások, 1868-ban Füreden létrejön az első Yacht Club, s az 1880-as években hajóépítő műhely is megkezdi működését. Talán az sem véletlen, hogy ez utóbbi is egy angol mérnök, Charles Young nevéhez fűződik. A későbbi hajógyárból kecses hajók sora került ki. A Balatoni Ház szűk szobáiban a korabeli hajóknak csak aprócska másai, makettjei fértek el, de néhány hajózási kellékkel, egykori menetrenddel, díjtáblázattal kiegészítve illúziót keltőn vezetik végig a látogatót az elmúlt másfél évszázad történelmén. A kiállítás harmadik szobájában a „Képeslapok a Balatonról” korhű anzikszéi, a hátoldalak jellemző köszöntő sorai idézik az adott időszak személyes — ugyanakkor társadalmi — viszonyait. Tiszta időben a múzeum ablakából is láthatók a szántódi révnél egymást váltó komphajók. Szinte hihetetlen, hogy csak 1927-re datálódik az első komp indulása. A kezdetekben évente, később a nyári szezonban már havonta hatezer utast és egyre több járművet szállított. Az 1946-os díjszabás szerint személyenként egy forint volt a viteldíj, de ugyanennyit kellett fizetni egy kecske, egy juh vagy egy kutya átszállításáért is. Egy személykocsi fuvardíja két forint nyolcvan fillér-volt. Mostanában évente félmillió gépkocsi és két és félmillió utas a komphajók teljesítménye. Mivel az első „hajózok” a Balatonon valószínűleg a halászok voltak, természetes, hogy néhány tárgy, kép az ő életükről szól. A bödönhajóról, amelyet az őskortól szinte változatlan formában alakítottak ki tölgyfa törzséből, a halászbokrokról, amelyet a nagy háló kezeléséhez szerveztek össze a tóparti emberek. Valamikor a garda-rajok őszi befogásához külön figyelő szolgálatot építettek ki, s mint a korabeli leírásokból tudjuk, a „vigyázó” ember jeladására csapot-papot otthagytak a tihanyi halászok, s rohantak a csónakokba. Aki figyelmesen végigmustrálja a múzeumi anyagot, talán más szemmel nézi a balatoni ház tornácáról a Balaton mai arcát is, s igazat ad Krúdy Gyulának, aki jó hetven éve írta: „Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a köves, vén partokon." Juhász Ferenc Egykori komphajó makettja sokaknak tetszett
