Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. szeptember 7., szombat 200 éve született a legnagyobb magyar (3.) Széchenyi és hajózható vizeink A 19. század közepén még kevés gőzhajó járt az európai folyókon. De Széchenyi már akkor meglátta, hogy a gőzhajóké a jövő. E felismerést cselekvés követte. Elmaradott közlekedési viszonyainkat vizi utak kiépítésével látta a leggyorsabban és legolcsóbban korszerűvé tenni, s ez egyúttal arra is jó, hogy a nemzetet _ bekapcsolja az európai keres-’ kedelem vérkeringésébe. De nem csupán az európaiba, hanem az Al-Dunán át a Fekete-tengerig, Levantéra is. A Fekete-tengerig való hajózásnak a lehetőségeit és a Duna szabályozásának körülményeit tanulmányozandó indult 1830-ban első al-dunai hajóút- jára, amelyet még számtalan követett. A Társaság 1832. évi közgyűlésén pedig már kifejtette, hogy az Al-Duna Magyarország természetes élettere és azt mielőbb alkalmassá kell tenni a hajózásra. A Dunagőzhajózási Társaság ennek szellemében intézett emlékiratot József nádorhoz, és kérte a hajózási akadályok eltávolítását, amikor a szokásos medertisztítást és kotrást végzik. A nádor pártfogolta a kérést és javaslatára az uralkodó 1833-ban kinevezte Széchenyi István grófot a Duna-szabályozás királyi biztosává. Széchenyi ezután beutazta az érintett szakaszt és óriási erőfeszítéseket tett a szabályozási munkákat gátló akadályok elhárítására. A szerben kívül a román és török hatóságokat is meg kellett győznie a szabályozás szükségességéről, Vásárhelyi Pál mérnökkel elkészítette a Duna Ómol- dova és Turnu-Severin közti szakaszának térképeit, valamint a költségvetést, amely másfél millió forintot tett ki. Széchenyi tudta, hogy a közvéleményt is maga mellé kell állítania, hogy e roppant munkát sikerre vigye. A Társalkodó című lapban több éven át cikksorozatot indított „Néhány szó a Dunahajózás körül” címmel. . Időközben, amikor esetenként elkeseredett a sok huzavona és értetlenség miatt, ilyeneket jegyzett naplójába: „Előbb fogok-e törökül megtanulni, semmint felszabadul a Vaskapu átjáró?” Amire a török pasa és Niazi bej véleményét idézi: „Megtanul ön addig nemcsak törökül, de még arabusul és perzsául is!” 1834-ben megkezdték az ún. Széchenyi-út építését, amely a Kazán-szorosban, a Traján-úttal átellenben levő parton tette lehetővé magas vízállásnál a vontatást, alacsony vízállásnál a kocsikra való átrakodást. Fiárom esztendei szakadatalan munka után, de az út befejezése előtt a kormány beszüntette a további fizetést. így Széchenyi saját zsebből fizette ki a hiányzó 10.000 forintot a befejezésre. Az utat 1837-ben adták át. A dunai hajózás ügye any- nyira foglalkoztatta Széchenyit, hogy egyszer Metternich herceg, a kancellár csípős humorral jegyezte meg: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát." Pedig Széchenyi nem csupán a Dunára gondolt, hanem a Tiszára is, amely a múlt századi nagy szabályozások előtt áradásaival .időnként közel 2 millió hektárt is elborított. Ezért Szabályozását már az 1830. évi nagy árvíz után elrendelték. Első lépésként itt is, mint a Dunánál, a „Szőke folyót” fel kellett térképezni. E térképek elkészültével, 1845-től Széchenyi, mint a magyarországi közelekedé- sügy rendezésére a Helytartó- tanács keretében felállított bizottság elnöke, megbízta Vásárhelyit a szabályozási tervek elkészítésével s közben beutazta a Tisza-melléket. Megyei és hatósági emberekkel, birtokosokkal tanácskozott s megírta „Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetően” című röpi- ratát. A munkát végül is 1846 augusztusában kezdték el. Széchenyi figyelme azonbán nem korlátozódott kizárólag a folyókra, hanem kiterjedt legnagyobb állóvizünkre, a Balatonra is. 1845 augusztusában látogatott Balatonfüredre, hogy megvizsgálja a gőzhajózás ottani kilátásait. Erről A balatoni gőzhajózás című röpiratában így vall: „Az eszme, Balatonra gőzöst állítani, közvetlen nem enyim...” De mégis, ő az, aki az ügyet felkarolta. Ugyanis felkeltette a figyelmét az, hogy német és angol útleírások szerzői mérhetetlenül csodálkoztak a tó kihasználatlanságán. Ezen kívül utazásai közben ő maga is tapasztalta, hogy külföldön a tavakat mindenütt hajókon lehet bajárni, „csak az én szegény hazámban nem tudták még annyira vinni...” Széchenyi volt az, aki szakértőkkel is megvizsgáltatta a balatoni hajózás lehetőségeit, külföldi hajógyáraktól — és az óbudaitól — ajánlatokat kért, azután megrendelte a gőzgépet Angliában, a hajótestet pedig Óbudán. Gyakorlatilag őt kell tekintenünk a balatoni hajózás megindítójának. A Balaton első — és sokáig (1886-ig!) egyetlen — gőzhajóját KISFALUDY-ra keresztelték és Széchenyi Gözhajózás (Katzler Vince körajza, 1860) iránti figyelmességből, szeptember 21-i születésnapján, 1846-ban bocsátották vízre Füreden. A költő Garay Jánost versre ihlette a gőzös: Egy évezreden át ugaréi állott a magyarnak, / Tétlen pangásban a gyönyörű Balaton. /Széchenyi jött: a tó megijedt a nagy haladóiul, / „Ez megigáz!” mondá s keble felháborodott. / Hasztalan; a hullámzabolázó gőzös előáll. / És a veszteglő tó haladásnak ered!" Dr. Csonkaréti Károly Somogyi tárlat új köntösben... Utólagos ajánlás a Somogyi Műhelyek kiállítás kapcsán Az önkormányzati választások óta beállt új helyzetre és az országos mérvű változásokra való hivatkozással indult útjára a Somogyi Műhelyek kiállítására szóló felhívás. A helyi sajtó többször is hírt adott róla, közben erőteljesen kiemelte az esemény rendhagyó jellegét. Többen és többféleképpen igyekeztek ezt megfogalmazni, a tanulságok levonása és az összegzés azonban még hátravan. o Mindenekelőtt: a képzőművészet iránt érdeklődő számára nyilvánvaló — bár a plakáton nincs feltüntetve —, hogy a Somogyi Műhelyek a hagyományos művészeti seregszemlék legutóbbi rendezvénye, amely már több mint 30 éves tradícióra tekint vissza. Már az 50-es években is rendeztek megyei tárlatokat (1950-, 57- és 58-ban), a somogyi régióra való rendszeres kitenkintés igényével azonban 1962-től indult Takáts Gyula „múzeumigazgatói korszaka” idején, és folytatódott szinte évenkénti rendszerességgel napjainkig. Ebbe a sorba illeszkedtek a 60-as évek közepétől egy nagyobb földrajzi egység áttekintésének igényével a Dunántúli Tárlat előzményének tekinthető kiállítások is. A korábban Őszi, illetve Tavaszi Tárlat címmel rendezett megyei bemutató a nagyközönség tájékoztatásán túl reprezentatív funciót is betöltött a somogyi régió illetve Kaposvár számára E rendezvények létfontosságúak voltak a művészek szempontjából is: sokszor ez kínálkozott szinte egyedüli alkalomként a színrelépésre illetve a megmérettetésre. Az értékes hagyomány folytatójaként került a somogyi műhelyek kiállítása az őszi és tavaszi tárlatok helyébe. A szemlélőnek legfeltűnőbb változás nem a résztvevők körében tapasztalható, hiszen sokan már ismertek voltak korábbi kiállításokról. A meghívásokat a művészek elfogadták, még annak ellenére is, hogy egy, ügyetlenül a kaposvárival párhuzamosan szervezett zalaegerszegi kiállítás zavart és gondot okozott többüknek a művek beadása idején. Ennél a mozzanatnál sokkal inkább szót érdemel kiállítási újdonságként a meghívott kategória bevezetése. Sajnos, a kiválasztás szempontjai bizonytalanok, homályba veszők maradtak még azok számára is, akik a névtelenségbe burkolózó szervező bizottság felhívását megkapták. így alakult ki az az újdonságnak számító fordulat, hogy „műalkotói” tevékenységet folytató művészeken kívül azok is részt vehettek a kiállításon, akik más területekről kalandoztak az alkotóművészet „mezejére”. Végső soron egyfajta nyitásnak is tekinthető, hogy művészettörténész vagy akár restaurátor is szerepelhet a kiállításon, más kérdés, hogy csak meghívólevél birtokában. Megfontolásra érdemes, hogy e felemás — „hivatásos és nem hivatásos művész”, meghívható alkotó- művész és meg nem hívható, továbbá meghívható de nem „alkotóművész” — státuszok kreálása és differenciálgatása helyett nem kéne-e teljesen nyitottá tenni a kiállítást mindazok körében, akik művészeti tevékenységet folytatnak. Hátulütőjét — a színvonalcsökkenést — egy erős szakmai zsűri ellensúlyozhatná, melyet a helyi, hivatásos művészek választanának ki maguk közül. Ők feltehetőleg a szakma legvitathatatlanabb képviselői lennének. így a jövőben megoldódna a pályázati felhívás disszonáns kitétele, amely a beadható művek számát tekintve egyenlőtlenül differenciál a művészek között. © A résztvevőket illetően megtörni látszik az a jó néhány év óta tapasztalható tendencia, miszerint a fiatalabb generációk aránya elenyésző a tekintélyes „öregek” mellett. Úgy tűnik, van művészi utánpótlás, és további három fiatal művész — Dancs Ildikó, Jancsikityné Lieber Erzsébet és Jancsikity József — letelepedése Kaposváron frissítést, változatosságot ígér. A műveken végigtekintve nyilvánvaló, hogy ma már messze vagyunk azoktól az időktől, amikor mindenáron valamiféle közös szemléletet próbáltunk kiolvasni az itt élők munkáiból. A 70-es években még jól kiérezhető kölcsönhatás mára egyéni életművekben szívódott fel. Elsősorban Gerő Kázmér, majd Bagó Bertalan halálával és Ruisz György megbetegedésével egyértelművé vált, hogy az a fajta pannon szellemiség, amelynek legfőbb letéteményese e vidéken kezdetben Bernáth Aurél volt, már csak nyomközökben létezik. A meditativ, szemlélődő tájlírát ma Czinkotay Frigyes és a nála fiatalabb Gáspár András műveli. Papp S. Gábor csak az utóbbi időben tett lépéseket feléje, míg Szirmayné Bayer Erzsébet a portrézásban leli inkább kedvét. Mindemellett a kiállításon látható, többfigurás kompozíciói sokféle lehetőséget rejtő megújulást sejtetnek. A 60-as, 70-es évek kimondva-kimondatla- nul csoport jellegű együttesének kohéziós ereje meggyengült, sőt, a közös szellemi egység széthullott. Bors István, Honty Márta, Szabados János és Weeber Klára a későbbiekben még Kertész Sándor számára is ez a közösség a folklorisztikus hagyományokon, tárgyakban és szokásokban, ehhez fűződő történésekben megnyilvánuló ihletettséget jelentette. Ma jóformán csak Weeber Klára és Honty Márta műveli ezt a fajta nemes hagyományt. Bors István a tradicionális múltat fokozatosan ruházta fel immár a 70-es évek óta komoly veretű, aktuális, sok esetben politikai tartalmakkal. Szabados János és Kertész Sándor a kollektív érvényességű hagyománytól a 80-as évek során fordult a szubjektum aktuális lehetőségeit és korlátáit kifejezni vágyó ténymegállapítások felé. Meg kell jegyezni, hogy Kertész a táblaképfestészet műfajában most beadott képeivel érte el csak igazán grafikáinak magas színvonalát. Az egzisztenciális kapcsolatok egy intimebb szférájába vezet Csiszár Elek és Horváth János Milán művészete. Mindketten az egyéni illetve társas lét szorongásos és végletekig felfokozott magányát dolgozzák fel újra és újra. Lényegében köznapi megéléseket — de olyan módon, hogy az előbbi alkotó inkább expresszív-drá- mai, az utóbbi szimbolikus, jelképszerű közeget teremt képi történéseinél. Gera Katalinnál az utóbbi évek újdonságaként üdvözölhetjük a szimbolikus tartalmak felerősödését, kiállított szobrai is erről tanúskodnak. Ungvári Károly, aki most kapta meg életművére Somogy Megye Művészeti Díját, némileg visszanyúlt egy korábbi geometrizált korszakához legújabb műveivel. Ha tartalmilag nem is, de kifejezési módban élesen különbözik tőlük Harangozó Ferenc, Jurij Uszanov és a fiatalabb generációhoz tartozó Bátai Sándor, Vörös András és Dancs II- | dikó képi világa: valamennyiüknél fokozott je- ; lentőséget kap a jel és jelképszerűség. Jurij Uszanov és Dancs Ildikó absztrakt képeiben a természeti látvány manifesztációja összegződik: Uszanov éles, szikár expresszivitással és felfokozott kolorittal, Dancs Ildikó korát meghazudtoló asszonyos telítettséggel uralja nagy méretű vásznait. Erőteljes benyomást gyakorolnak Vörös András Rippl-Rónai parafrázisai is; csak sajnálhatjuk, hogy ez a művész kimaradt a díjazottak seregéből. A pályakezdők közül Jancsikity József munkái a legfigyelemreméltóbbak. Leitner Barna tehetséges festő, apja, Leitner Sándor művészetének méltó folytatója és továbbépítője lehet, míg W. Szabados János szobrai jó iskolai példák jól megkonstruált téri formákra. © A művek legnagyobb része új keltezésű, tehát a legutóbbi, aktuális állapotokat tükrözik. Kivételt a két fődíjasnak számítható művész alkotásai képeznek, esetükben azonban a pályázati felhívás kiírásától való eltérésért kárpótol, hogy mind Weeber Klára, mind Bors István művei életművük kiemelkedő produkciói. Múzeumi elhelyezésre érett, műgyűjteményi rangú alkotások, ezért méginkább sajnálatos, hogy a katalógus szakszerűbb dokumentálására nem került sor. Érthetetlen, hogy a kiadvány szerkesztője miért nem tüntette fel a szokás szerint megjáró Munkácsy díjas jelzőt, hiszen nem érdektelen a Somogyi Műhelyek minősítése szempontjából, hogy Szabados János mellett Bors István a megye másik Munkácsy díjjal kitüntetett művésze. Ugyanígy nemcsak a művészettörténet-tudomány, de a műtárgyak, a vevők és nem utolsósorban a látogatók tájékoztatása érdekében jó lett volna dokumentálni e művész szobrainak (de Weeber Kláráéinak szintén) legalább a keletkezési évét. Hiszen például a Szónok című alkotás kapcsán is, amely 1974-ben keletkezett, óhatatlanul felmerül az aktualizálás igénye. A Somogyi Műhelyek legnagyobb újdonsága a magántársaságok jelentkezése, támogatása volt a kiállítás szervezése során. Az újságcikkek — nem kis optimizmussal — már a mecenatúra helyi megjelenését ünnepelték e mozzanatban. Valóságban azonban még messze vagyunk ettől. A műpártolás „intézményének” itteni alakulását ugyanis nem csupán a díjadományozás tiszteletreméltó gesztusán fogjuk tudni lemérni, hanem azon: hány vásárlás és megrendelés lesz ezen a kiállításon és a jövőbelieken egyaránt. Géger Melinda
