Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
\ 1991. szeptember 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 VERA KÁLMÁN SIÓFOKON A kéz, amely lekottázta a világhírű dallamokat! Kálmán Imre életrajzát sokan kutatták, megírták, munkásságát is feldolgozták, így joggal hihetnénk, már mindent tudunk róla. Pedig rá is vonatkoznak az előbb elmondottak: a hozzá közelálltak, a rokonok, elsősorban a feleség, de a munkatársak emlékei között is sok olyan van, látszólag talán apró motívum, ami Kálmán Imre egész egyéniségének, életének, munkásságának, kötődéseinek teljes, illetve teljesebb meglátása és megláttatása szempontjából nagyon is fontos. Vera Kálmán egyenesen Bécsből jött egy nyárvégi verőfényes napon Siófokra és a Kálmán Imre Múzeumban töltött emlékezetes órákat. Most sem jött üres kézzel, az ő és gyermekei Yvonne és Charles jóvoltából felbecsülhetetlen értékű, értékes kultúrkincsekkel bővült a múzeum. — Kedves Vera Kálmán! Régóta hiányolták a látogatók, hogy kevés volt eddig a múzeumban kiállított eredeti tárgyak köre. Kálmán Imre szülővárosának Siófoknak örömére szolgál az Ön által ajándékozott nemzeti kincs. Milyen indítékok alapján ajándékozta Bécs Siófoknak e nagy-értékű relikviákat? — Siófokra a bécsi Hofbur- gól került és kerül rövidesen — előreláthatólag még az idén — a rendkívül értékes anyag. Kuriózumként említem, hogy ezek között lesznek Imre első, saját pénzén vásárolt bútorai, amelyekkel a bécsi Paul-Ner- gasséban lévő lakását rendezte be, valamint értékes bútordarabok a párizsi lakásunkból. Most tehát Kálmán Imre szülővárosában Siófokon láthatja a közönség egyedül E. D. Minazzoli neves párizsi szobrászművész 1953-ban készült carrarai márvány mellszobrát, amely egyike a férjemről készült legjobb alkotásoknak; elhoztam Kálmán Imre kezeinek eredeti gipszmásolatát, továbbá egyedi fotókat az operett- és a nagyvilág jeleseiről; Oscar Strausró\, Lehár Ferencről, Julius Brammer és Alfred Grünwald két neves librettistáról, de George Gershwinről, dr. Habsburg Ottóról, Arnold Schön- bergről, Franz Werfélről, Salvador Daliról és... Istenem annyi sok jó barát. Különös értéket képvisel a Dollfuss szövetségi kancellártól kapott „Becsületrend keresztje"*kitün- tetés. Az, hogy mindez Siófokra kerül, köszönhető az osztrákok Magyarország iránt érzett szeretetének és megbecsülésének. Kértem a bécsi polgármestert az átadásra, valamint dr. Oscar Pausch igazgató urat, — hiszen 30 évig Bécsben őrizték ezeket az értékes anyagokat — hogy Siófokon az ő szeretett szülővárosában világhíréhez és munkásságához méltó múzeuma lehessen. — Dr. Habsburg Ottó irta 1988-ban levelében: „mindig öröm, ha egy kiváló embernek a szülővárosa őrzi emlékét”... — Boldog vagyok, hogy itt Somogy megyében nagyon sokat tesznek azért, hogy Kálmán Múzeum legyen. Látom évről-évre a múzeum gyarapodását és örülök annak, hogy a többi között például az a fotó, amelyet Juan Gyenes 1934-ben készített és dedikálva küldött el önnek, méltó helyre került. A kaposvári származású Madridban élő világhírű fotóművész a képen Kálmán Imre és Lehár Ferenc kézfogását örökítette meg, a Giuditta bécsi Opera-beli bemutatójának sikere alkalmából. Emlékszem, hogy az előadást Hubert Marischka, a Theater an der Wien igazgatója rendezte. Az operett három nagy szerepét Bécs leg- ünnepeltebb művészei: Richard Tauber, Novotna Jar- milla és Bokor Margit énekelték... — Úgy érzem, hogy Kálmán Imre özvegyének emlékei között is akadnak, főleg Kálmán Imre és szülővárosa, Siófok viszonyára, kötődésére fényt vető mozzanatok. — Bizonyára kevesen tudják, hogy a férjem maga sem volt biztos benne, hogy voltaképpen melyik napon született? A család nagy része azt állította, hogy október 24-én jött a világra, a másik azt, hogy 25-én. így aztán mindig a két napon ünnepeltük. Sohasem felejtem el, mikor megismerkedésünk után először léptem be a Ringen lévő palotájába. A dolgozószobája tele volt értékes bútorokkal, szőnyegekkel, Mária Teré- zia-korabali kincsekkel, csodálatos értékes dolgokkal. Sokszor mondta, hogy én vagyok az ő múzsája! Imruska akkor volt a legboldogabb, ha dolgozhatott. Lakásunkat nem az értékéért szerette, hanem azért, rhert itt megkapta azt az „alkotó nyugalmat”, ami munkájához nélkülözhetetlen volt. Ha komponált, odajött hozzám és azt mondta; „Veruska szeretném tudni a te véleményedet?” Sokszor dolgozott éjszaka is. Előfordult, hogy felébresztett, a legmélyebb álmomból. Én olyan álmos voltam és nagyon fiatal, hogy azt válaszoltam: „Jaj, Imruska, én most nem tudok neked semmit mondani, de a dallam gyönyörű szép!” Aztán másnap délben eljátszotta nekem legújabb szerzeményét, aztán valóban hallottam, és meghatott, milyen gyönyörű szép!... — 1992-ben lesz Kálmán Imre születésének 110. évfordulója. Ön azt írja egyik nagy sikerű könyve címében „Die Welt ist mein Zuhause” vagyis hogy „otthonom az egész világ” s egész életét férje emlékének ápolására szenteli. — Európában mindent Kálmán Imre és felesége 1931-ben megteszek; ha kérnek elmegyek minden próbára és premierre. Mindenütt játsszák a darabjait. Bemutatói lesznek Ausztráliában. a Sydney-i Operában, aztán Párizsban az Opera Comic-ban, majd New Yorkban a Broadway-n, és San Francisco, Los Angeles, Toronto szinte minden operaházában. Elsősorban a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt és a Cirkuszhercegnőt mutatják be parádés szereposztásban. Nekem nagyon jó barátom Placido Domingo. Ő énekelte most Bécsben a Rathaus Platz-on húszezer ember előtt a Marica grófnő örökzöld dallamait. Közös tervünk az, hogy elmegyünk Placido Do- mingoval, a világ egyik vezető tenoristájával a Szovjetunióba — én orosz származású vagyok — és reméljük, hogy ott addigra minden rendben lesz, és Szilveszterkor a moszkvai Vörös téren énekel. Az első felvonás klasszikus orosz opera lesz, a második felvonás Kálmán Imre operett! Örülök neki, hogy Kálmán Imrét elismerik és művei állandóan, új meg új szereposztásban színpadon vannak. Ez nekem a legnagyobb boldogság. Matyikó Sebestyén József CSERNÁK ÁRPÁD NOHA R eggel, amikorkimen- tem a kertbe, egy idegen kutyát találtam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő modorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag találkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol láttam. Gondoltam; megkeresem a gazdáját és megkérem: vigye haza. Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a földből. Az udvaron konzervdobozok, nejlonzacskók, törött üvegek. Először egy véznácska far- kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény — kutyaháznak. Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fiatalember bújik elő. — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkérdezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múltkor mintha itt láttam volna... — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szarházi kitette a kanyarban a kocsijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé? — Fekete-fehér foltos... — Az, az! Itt hancúrozott az is. — Szóval a lógófülű nem a maguké? — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbotorkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutásos fáradt szemekkel. Állandóan bárgyú, szomorkás mosoly ül az arcán. — Hozzál már egy kis bort Hurka! — mondja a vörösképű, akinek cinkcsizma van a lábán. — Mi történt? — kérdezem a lábára bökve. — Eltörött a sarkam. — A sarka? Ház az, hogy tud eltörni? — Kiestem a kocsiból. — Hurka megérkezik a-borral. — Még fiatal bor..., olyan murcis... — mondja és a kezembe nyom egy pohárral. Nem valami bizalomgerjesztő: zavaros, fakó lőre. Hurka leül a lépcsőre a puklis mellé, én álldogálok a falnak támaszkodva. Á kutyák felé nézek. Az idősebbik odamegy egy felborult alumíniumedényhez, az orrával bök- dösi. — Nem kéne ezeknek adni egy kis vizet? — kérdem. — Á mindig felborítják... — De most szomjasnak látszanak. — Nem szomjasak azok... Szóval maga szokta sétáltatni azt a cifra kutyát arra a kaszáló felé... Ott épül a házam. — Csak épül Imi — szól közbe Hurka. — Most leálltunk... Elfogyott a zseton... Meg minek? Magamnak? Elváltam. — Én ezért meg se nősülök — mondja vigyorogva Hurka. — Na, na, ne sumákolj! — szól rá Imi — mutasd csak meg azt a papírt!..., na, mutasd csak meg nyugodtan... — Hurka vigyorog, aztán előhúz a farzsebéből egy gyűrött papírlapot, odaadja, beleolvasok: ... Bíróság..., H. Ján os..., tartásdíj..,, hat hónap..., tíz hónap más ügy miatt... Jelentkezzen augusztus 29-én...” — Ma már szeptember tizediké van. — Hát! — mondja Hurka büszkén. — Miért nem jelentkezett? — Minek. Majd megkeresnek, ha fontos nekik... — De nem találják, mert nincs otthon — somolyog a bajsza alatt Imi. Vak ember botorkál le köztük a lépcsőn, nem csak a vakságtól, hanem a részegségtől is bizonytalan léptekkel. Remegő kezében fehér bot. — Elmész? — kérdezi a puklis. — El. Megnézem a gyerekeket — mondja a vak. — A nagybátyám — mondja magyarázólag Imi — tőle kaptam a házhelyet eltartásért... — És mi ez a tíz hónap más ügy miatt? — fordulok ismét Hurkához, aki rendületlenül vigyorog. — Na, mondd meg neki! — biztatja a puklis. Közben töltögetnek, iszogatunk. — Hát az böcsületes egy dolog volt... — Na mondd meg! — Kivettem a takarékból a saját bátyám pénzét. — A többit meg azért kapja, mert nem fizetett tartásdíjat? — Persze! Neki is három gyereke van..., hát azért mondom... — felel helyette Imi. — Nem kéne bemenni? Ott mégiscsak hűvösebb van. — Mi árnyékban voltunk, de rátűzött a Nap. — Na, amíg ezt megiszom — mondom féligtelt poharamat mutatva, és elindulunk befelé. — Körülnézni nem kell... — Szegény anyám meghalt a nyáron..., a feleségem elment a gyerekekkel, most csak négyen vagyunk itt férfiak: a fater, a nagybátyám, az öcsém meg én. — És János? — aki Hurka. — Ő nem lakik itt, csak haver, itt piálgatunk... Csupasz falak, bevetetlen ágyak, általános rendetlenség: gyűrött, piszkos ruhák szétdobálva, üvegek halmaza, mosatlan edények; az asztalon Ki nevet a végén társasjáték horpadt lemeze, egy pakli piszkos kártya... — Tudod... — kezdené Imi — ... na már megint, a fenébe na! — Nyugodtan tegeződjünk. — Szóval... Egyébként téged hogy hívnak? — Árpádnak. Tudjátok, mint a fejedelmet..., a honfoglalót... — Felcsillan a zavaros tekintet. — Na! — és diadalmasan Hurka felé fordul — Tudod-e a hét vezért? — Álmos... — kezdi Hurka. — Na, és...? Előd, Tas, Huba..., Kend... — folytatja Imi, megáll, töri a fejét. Látszik rajta: ha nem lenne részeg: tudná. Kisegítem: — Ond, Töhötöm vagy Té- tény. — Akár hiszed, akár nem: a történelmet nagyon szerettem. Kölyökkoromban, zseblámpával még a paplan alatt is olvastam. Aztán mi lett belőlem? Semmi. Egy szar alkoholista... — Alkoholista! Alkoholista! — méltatlankodik Hurka — aki iszik, az még nem alkoholista! Amikor jönnek az egerek a falból, meg férges a kenyér, az már igen...! — Te már csak tudod... Ő már volt elvonókúrán... — Volt elvonókúrán, aztán mégis iszik? — kérdezem. — Hajajj! Van itt egy koma az utcában, az már háromszor volt elvonón..., már Nagyfát is megjárta! Tudja, mi az, hogy Nagyfa?! Na, aztán úgy megissza a napi egy liter pálinkáját mint a huzat... — De ettől nem oldódik meg semmi. — Nem hát, a rosszseb egye meg! — kesereg a puklis Imi — De amíg issza a 1 ember: jó... nem kell gondolni semmire... — Utána meg annál rosz- szabb. — Rohadt ez így is, úgy is. Mi.a fenét csináljon az ember? Na most figyelj ide! Kapok hét-nyolcezer forintot, abból háromezer az OTP-részlet..., a házépítésre; a tartásdíj szintén úgy háromezer, marad egy ezres! Ebből próbálj megélni! Amikor még együtt voltunk..., az asz- szony is keresett..., más volt az... Á, fene! — legyint kese- rűer^^^ Iboruló tekinteté- Lgggi ben, gesztusában beletörődés: most ■■■ már mindegy. Maga elé néz, hallgat. Hurka a poharat babrálja, nézi, arcán az elmaradhatatlan sze- líd-bárgyúmosoly. — Te! Vigyél már azoknak a dögöknek vizet! — förmed rá a puklis Imi Hurkára.