Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-21 / 222. szám

1991. szeptember 21., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 UJKÉRY CSABA A Csónakos A ház fehérre meszelt falai az esti fényben messziről látszottak, lámpásként vi­lágítottak a lombok között. Felette, kiterjesztet szárnnyal, hor- gascsőrű madár kerengett. Vijjogott, s csalódottan szállt tova. Az udvar üres, nemhogy búvó apró állat, de maradék sem látszott a korhadt fa­rakás előtti tányérban. A rozsdás lánc végén nem morgott kutya, és harcias kakas sem riasztott vészt- jósló kárálásával. A féllábra eresz­kedett kaputól az ösvényt benőtte a fű, de látszott, merre kanyarog a vízpart felé. Nemrég haladhatott rajta valami, ember-e, állat-e nem tudni, mert lehajlott, mint amikor ár szalad végig a part menti fövényen, és egy oldalra simítja a selymes szá­lakat. A tavat hegyek vették körül. Sza­bálytalan rajzolatú kontúrjaik, egy­másra szaladtak keveredve a szí­nekkel, amelyeket az esti pára bár- sonyított oldalaikra. A hullámok hal­kan csobogtak a kövek között, há­tukról moszatot s hínárt vetve a nádszálak közé. Egy szikladarabon, melynek alját lépcsőszerűre mosta a végtelen idő, őszülő ember ült. Nadrágszára fel­tűrve, lábfeje a vízben s nézte, mint borítja el újra s megint a víz. Inge nyitva, barna mellkasán megcsillan­tak az ezüstös szálak. Ézsiás felemelte fejét, mélyet lé­legzett. A levegő oly tiszta volt, mint csak az olyan helyeken, ahol ritkán fordul meg ember. A távolságot ku­tatta, a mind homályosabb túlpartot. A nap vörös korongja lejjebb ereszkedett a hegycsúcs felé. S a vízre vetődő széles aranyhíd, mint a fogyó élet a múló időben, keskeny csíkká szelídülve, lábánál végző­dött. Csak rá kellene lépnie, s meg­indulhatna a nagy vándorútra, ami Hozzá vezet... Hiába választotta a magányt s köl­tözött ide, ahol a semmi kezdődik. Azt a napot nem tudja feledni. — Miért hitte, hogy elkövetkezhet az ítélet, hisz jobban szeretni nem lehet... és többet tenni sem. Álmai­ban, s nap mint nap, a percek szorí­tásában jut eszébe, [iogy egyedül maradt... nem birkózhat a gondolat­tal. Hiába kényszeríti magát, nem túd újra kezdeni. Egyszerűen nincs senki és semmi, csak az emlékek pörölye üti, vágja lecsukló fejét. — Meddig még Uram? Hát nincs menekvés? Legyen meg a te akara­tod... — suttogta és keze mozdult a háta mögötti fegyver felé. Megzendült az ég. A lebukó napot takaró felhő mögül, előtűnt az ezüst testű gálya. Orra magas mint a hárfa, bordázatán ékesen domborí­tott jelek. Idézetek a Zóhár-ból, a Fény Könyvéből. A Csónakos a farban állt, kezében ékköves rúddal irányította, egyene­sen feléje. Válláról türkiz köpeny om­lott alá feloldódva a vízben, kékítve a végtelen tengereket. A dallamok erősebbek és csodá­latosabbak lettek, ahogy közeledett. Ézsiás érezte, nem hiába költözött erre a vidékre. — Szállj be — mondta a Csóna­kos egyszerűen, miközben végigsi­mította fehér, gyűrűs szakállát. — Magaddal viszel Uram... — mondta Ézsiás hitetlenkedve. Ő csak bólintott. Ézsiás ekkor fedezte fel homlokán a jin és a jang szimbó­lumát, ami az univerzum két poláris erejének tökéletes egyensúlya. A gálya lassan megfordult, és megindult az aranyhíd közepén visszafelé. Ézsiás érezte, hogy emelkednek és a hullámok már alat­tuk fénylettek. Utaztak a levegőben, mind feljebb a felhők fordrai között. — Nincs más megoldás? — kér­dezte a Csónakos. Ézsiás megrázta fejét. — Sajnos nincs, Uram... Én meg­találtam a tökéleteset, de aztán el­vesztettem, a mosolyát. Bizonyára én vagyok az oka. Senki nem pótol­hatja... — Akkor, tekints alá — mondta a Csónakos, és mozdulatára szétnyíl­tak a felhők. Griselt látta, s arcán nem volt fény. Egy férfit ölelt, és suttogta azokat a szavakat, amiket neki is annyiszor. Aztán egy másikkal s harmadikkal, miközben múlt az idő és arca öregebb lett. Aztán, magát látta. Pár méterrel teste felett lebegett amint átlőtt, vérző fejjel feküdt a sziklán, meg­festve a fehér követ. Látta, valami menyétféle kúszik elő, megszagolja fejét és felissza vérét. Aztán hirtelen távolodott. Sötét alagúton gyorsvo­nat sebességgel zúgott keresztül a fény felé. Kijutva látta rég eltávozott hozzátartozóit, barátait. Fehér ruhá­ban integettek felé. S ekkor megje­lent a Fénylény. Hangja jóságos volt, és olyan melegség áradt felőle, amilyent csak gyermekkorában ér­zett szülei közelében. De bármeny­nyire igyekezett, nem érhetett el hozzá, mert egy embercsoporthoz jutott. Ezek egymásba kapaszkodva jajveszékeltek, és siratták sorsukat. Vissza akartak térni, hogy jóváte- hessék bűneiket. _ — Uram, ne hagyj el! — kiáltotta Ézsiás. — Megszenvedtem már a földön, ments meg ezektől! Lásd, belém kapaszkodnak, maguk közé rángatnak, hogy velük sírhassak! A Fénylény intésére megszaba­dult, és szédítő sebességgel azon az úton amelyiken jött, száguldott vissza. Úgy érezte magát, mint vi­harban, amikor szemből fúj a szél és meg kell küzdeni minden korty leve­gőért. A Csónakos érintette meg vállát. Lassan ringtak az aranyhídon lefelé. — Mint éljek Uram, ezután? — suttogta maga elé Ézsiás. — Jegyezd meg — mondta a Csónakos mélyen zengő hangján, — a világ nem más, mint az isteni fény kisugárzása. Tíz szefirában, a sugarakban alakul ki Isten szelle­méből. Ezek képezik minden dolgok alapját. Ha érted, felfogad a lét titkát is... Tanulmányozd a Kabalát, talán rájössz majd mi a szereped, és újra megtalálod életcélodat. Ézsiás érezte, hogy fázik a lába. Fény alig volt már a tavon, amikor felemelte fejét. Megdörzsölte sze­mét, és nem látott semmit maga kö­rül. Bizonyára álmodott — gondolta. Lelkében béke volt. Nem fájt már semmi. S ahogy múltak a percek, mind könnyebb lett. Talán megsza­badult, futott át agyán a gondolat. Zajt hallott. Megfordult. A ház fe­lőli keskeny ösvényen egy alak jött. Mintha a félhomályból lépett volna elő a lány.- Megbocsásson Uram, de elté­vedtem... nem igazítana útba? Ézsiás nézte, kutatta vonásait mi­közben érezte, hogy gyűlnek sze­mében a könnyek. A cseppek mele­gek voltak, megkönnyítő simogatok, és szája szegletébe gördültek. Hirtelen mozdulattal a vízbe nyúlt és megmosta arcát, aztán moso­lyogva fordult a lány felé. — Látom homlokodon az ezer­szirmú lótusz rajzolalát — mondta, miközben kezét kinyújtotta feléje. A lány is mosolygott, s közelebb lépett. Arcát tisztára mosta a mara­dék fénysugár. Ézsiás feltekintett a sötétedő ég aljára. Látni vélte a biborszínű felhő szegélyén, mint tűnik el az ezüst gá­lya és int feléje kormányosa... Salzburgban Mozarttal Ékszerdoboz-város, de nem csipkecsoda-házak város a Salzach folyó két partján, há­rom — itteni mértékkel csak dombnyi heggyel —, a zöld lombú fák alá bújó Kapuziner- berggel, a meredek Reinberg- gel, az érseki fellegvárral megkoronázott Mönschberg- gel. Ezek köré és részben ezekre épült a szép, barokk arcot mutató tartományi szék­hely, egyben volt hercegérseki központ. Barokk, de hivalko­dásmentes — ha nem volna a hasonlítás kissé parlagi: en­gem a magyar parasztbarokk majdnem dísztelen szépsé­gére emlékeztet cifrázás nél­küli ablakaival, a lakóépületek emberi léptékével —, még harminckét templomára, papi palotáira is érvényes ez kívül­ről bizonyos értelemben. Igaz, az utóbbiak belülről tobzódnak a barokk aranyos díszeinek zsúfoltságában. S a város- központ itáliai ihletésű dísz- kútja is a pompát asszociál- tatja. Salzburg másfélszáz ezer lakosa minden nyáron fesztivállázban ég. Ebben az osztrák városban 1917-ben az értelmiség fantáziával áldott csoportja — élén Hugo von Hofhmannstahl íróval, Max Reinhardt rendezővel — kita­lálta, hogyan állíthatja az ér­deklődés központjába ezt a kellemes, gyönyörű várost. (Talán érdekes: Szeged ké­sőbb „salzburgi mintára” szer­vezte meg a nyári játékokat). Egyébként 1920-ban adták elő először Hofmannstahl: Je­dermann (Akárki) című morali­tását a Dóm-téren, nem ki­sebb színészi nagysággal a főszerepben, mint Alexander Moissi, aki a kor egyik legje­lentősebb művésze volt. A salzburgi ünnepi játékok ren­dezvénysorozata fokozatosan fejlődött azzá ami ma. Az ér­seki lovarda épületét 1960-ban kiteljesítették. Festspielhausnak hívják; ez sem hivalkodó épület, szinte csak a zászlók díszítik. Csak az Anschluss, Auszt­ria bekebelezése vetett véget a fesztivállal gazdagított nya­raknak, melyek már akkor nagy vendégforgalmat biztosí­tottak az egyébként csak só­bányászatából pénzelő vidék­nek (Salzburg: Sóvár.) Rein­hardt végleg az Egyesült Ál­lamokba távozott, ott is halt meg. De már 1945 nyarán, a jórészt lebombázott városban újra lobogtak a fesztiváli zász­lók. Gondoljuk csak el, milyen lelket rengető hatása lehetett az emberi jóság, igazságos­ság diadalát hirdető sarastrói szólamnak: „Már lángola nap­fény, az éj messze tűnt, / A nap messze űzi a földről a bűnt. ” Fesztiváli láz? A kiraka­tokba olyan zeneművészek színes nagyalakú fényképeit állították az idei nyáron legke­lendőbb áruként, mint Sir Ge­org Solti (Solti György), a pia­nista Schiff András, az opera­énekes Placido Domingo, Jósé Carreras, Edita Grube- rova, Ann Murray. Utóbbival Pamina szerepében — Solti bravúros vezényletével — mu­tatták be Mozart Varázsfuvolá­ját igen érdekes színi környe­zetben: egzotikus tájon, hindu, vagy ehhez közeli emberkö­zegben. Mozart köztudomású­lag a szabadkőművesekről, félig titkos szertartásaikról mintázta Sarastro főpap kör­nyezetét, méltóságteljes ce­remóniáit. Ebben a színi vi­lágban valóban új értelmet nyertek ezek. Még mielőtt a Mozart-kultuszról ejtenénk szót, három újabb magyar név Salzburgból: az operaénekes Váradi Júliáé, aki szinte otthon van itt, Birkás Ákos képzőmű­vészé, akinek kiállítása van a Barockmuseumban, közvetle­nül a híres kastélykert, a Mira­bell mellett. A Barockmuseum feliratából vandál kezek eltá­volították a „Ba” szótagot, így lett a jeles kiállítóhely „rock- museum”-má... Paul Zsolnay nevét (Zsolnay Pál?) pedig egy könyvesbolt kirakatában láttam az osztrák színházi élet tavalyi évadát összegző köte­tének címlapján, szerzőként. Wolfgang Amadeus Mozart mindenek felett! A prózáról egyre inkább zenére váltott salzburgi ünnepi játékokról sohasem hiányoztak művei. 1991 azonban a zenei géniusz halálának kétszázadik évfor­dulója, s szülővárosa azzal tisztelgett az emlékének, hogy hét operáját hozta színre a nyáron: A Varázsfuvolán kívül a Don Giovannit, a Figaro há­zasságát, az Idomeneót, a Ti­tus kegyelmét, a Cosi fan tut­iét és a Szöktetés a szerájbólt. A Landestheaternek volt egy különös bemutatója is: Helmut Eder operája, mely azt a rejté­lyes címet viselte, hogy „Mo­zart New Yorkban” (?). Au­gusztus 15-re tűzték ki a pre­mierjét. Egyik-másik Mozart opera egyébként pódiumi előadás­ban is felcsendült, s majd minden este megszólaltatták műveit hangversenyeken. Fel­léptek a bécsi filharmoniku­sok, az izraeliek Zubin Mehta vezényletével, a berliniek Cla­udio Annado dirigálásával, sőt a bostoniak is; őket Seiji Ozawa vitte sikerre. Az ék­szerváros lakói ugyan nem fe­ledkeztek meg a fesztiváli na­pokon sem az érseki székhely másik hírességéről, Paracel- susról (1493-1541), a neves természettudósról, akinek ta­naiból misztikus elemek bizo­nyos körökben ma is hatnak. Készséggel útbaigazítanak Georg Trakl (1877-1914) em­léktáblájához is, de Salzburg­ban nyaranta, s különösen a mögöttünk hagyott nyáron minden a kedves „Wolferlről” beszélt: a hatalmas szobora­lak (1842-ben avatták), a szü­lőházában, a lakóházukban, il­letve a klessheimi kastélyban berendezett kiállítás, az egyik híd neve, az érseki rezidencia új épületének harangjá­ték-menüettje, az operák ked­venc szereplőiről elnevezett presszók, kávézók, a Papa- geno terecske — egyik ma­gyar utazási irodának van itt képviselete —, a híresen fi­nom kugeln az arcképével, de alkalmi kiadványok, sőt bóvli­termékek, trikók, nyakkendők is. Igaz, Mozart kissé drága Salzburgban a magyar zse­beknek. Mint ahogy az árak is felszöknek a fesztivál idejére: a földi javaké is, a szállodáké is. A múzeumi belépőké het­ven Schilling, az opera elő­adásoké 350 (oszlopok mö­gött) schillingtől 3600-ig emel­kedik. Bár vannak, akik ingyen léphetnek be a Festspielhaus szentélyébe. Állami hatalmas­ságok, miniszteriális főembe­rek. Róluk mondta a helybéli joviális idegenvezető úr, be­szédes mimikával. „Az ő je­gyüket mi, adózó polgárok fi­zetjük.” Leskó László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom