Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

1991. augusztus 10., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

„Az agyam állandóan dolgozik”

Kerék Imre pihenés közben

Nincs már közös könyvkiadás

A pozsonyi Madách kiadó helyzetéről

Úgy gondoltuk, a balatoni nyüzsgés a költőnek csupán kikapcsolódáshoz nyújthat megfelelő környezetet. Ám amint közeledtünk a csöndes, bélatelepi zugban elrejtett portához, már sejtettük, hogy e fáktól ölelt ház írói munkától „zajos”.

Kerék Imre költő a somogyi Háromfán született, háromszakos tanárként ma Sopronban dolgozik.

— Sávolyban tanítottam, majd utána öt évig Fertőszép- lakon álltam katedrán. 1974-ben kerültem feleségemmel együtt Sopronba, azóta a belvárosi általános iskolában, amely a következő tanévtől egyházi iskola lesz, dolgozom könyvtárosként. Időnként persze, ha szükség van rám, magyar-, orosz- és rajzórákon helyettesítem a kollégáimat.

— Mit jelent önnek a szülőföld, Somogy megye?

— Itt élő írótársaimmal ma is tartom a kapcsolatot. Például Fonyódon Fodor Andrással szoktam találkozni nyaranként, aktuális problémákról, kéziratokról beszélgetünk. Eltéphetetlen szálak kötnek természetesen szülőfalumhoz: Háromfához, édesanyám ma is ott él. A közelmúltban egy író-olvasó találkozón beszélgettem háromfaiakkal. Nagyon szívesen látogatok haza, az otthon gazdag szellemi hátteret jelent munkáimhoz.

— Több kötete jelent már meg, van közülük olyan, amelyet a legkedvesebbnek érez?

— Úgy érzem, eddig a legkomolyabb teljesítményt a Rézholdak, réznapok című második kötetemben nyújtottam, de igen kedves nekem az Ágasbogas koronák című verseskötet is, amelyet gyerekeknek írtam és a megyei könyvtár segítségével jelent meg tavaly.

— Műfordításai rendszeresen jelennek meg folyóiratokban, napilapokban...

— A versfordításokban elsősorban azokat a költőket keresem, akiket kedvelek. E munka során én is gazdagodom. Szívesen fordítom többek között Jeszenyin, Paszternák, Ahmatova, Cvetajeva alkotásait, a maiak közül pedig Jevtusenko, Martinov és Szamojlov áll hozzám közel. A Visszhang című kötet egyik része a ma élő és a klasszikus

örmény költők verseit tartalmazza.

— „Mennyi tüzes szépség, lobogó láng csap ki e versből / szétárasztva hevét! (Persze, ha tűzre veted.)”, írja Remekmű című epigrammájában. E néhány sorból is kiderül: e műfaj fontos ismérve a szellemesség.

— Igen, szeretem a humort, bár alapvetően nem vagyok humoros ember. Ilyen irányú „indulataimat” főként a gyermekverseimben kamatoztatom.

— Kortársaival milyen a kapcsolata?

— A Nyugat harmadik nemzedékének nevezettek közül nagyon tisztelem Takáts Gyulát, és Fodor András munkáit, amely igen széles érdeklődési területet tükröz. Nagyrabe- csült jó barátom Szepesi Attila, a nemrég meghalt Csanádi Imre pedig olyan témákat szólaltatott meg, amelyekkel már gyerekkoromtól azonosultam. Csorba Győzőt súlyos, tömör lírájáért szeretem.

— Mennyire tud kikapcsolódni a költő a Balaton-parton?

— Az agyam állandóan dolgozik, délelőttönként szoktam írni.

— Milyen témák foglalkoztatják most?

— Prózai cikkeken, hangulatképeken dolgozom. Ezek azonban inkább prózai megfogalmazású versek. Nemrégiben Tüskés Tibor a Kincskeresőben keményen kioktatott a határozott névelő és a határozói igenév használatával kapcsolatban. Bár "a válaszcikk napokig meggyötört, erre kerestem nyelvi ellenérveket.

— Az előbb említett írásai egy új kötethez készülnek?

— Éppen most kaptam levelet a győri, Hazánk címen alakult könyvkiadói kft-től. Jövőre, amikor ötven éves leszek, talán kiadnak egy verseskötetet, amely az új munkáimat tartalmazza, valamint azokat, amelyek kötetben még nem jelentek meg.

A Madách Könyvkiadó olyan helyzetben van, mint a szlovák kultúra, a szlovák könyvkiadás. Vagyis nagyon rosszban — mondja Fazekas József, a Madách Könyvkiadó főszerkesztője, akivel Pozsonyban beszélgettünk. Tavaly 47 könyvet jelentetett meg a kiadó, ebből 28 volt az eredeti kiadványok száma. Az idei évre is elkészítették a tervet. Mégis nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan mi jelenik meg.

— Tönkrement a könyvterjesztés, a könyvterjesztő vállalat gyakorlatilag fizetésképtelen — vallja Fazekas. — Az államtól további hiteleket nem kap. A hazai piacon félmillió magyarral számolhatunk. Az a középréteg, amelyre a kiadónak támaszkodni kellene, gyakorlatilag nincs. Van egy vékony értelmiségi réteg, amely a mi könyveinket olvassa. A hazai piacra általában néhány száz példányt küldünk, de sajnos, az sem fogy el.

— És a magyarországin?

— Az is hasonló gondokkal küszködik. Rengeteg a kiadó, sok a könyv. És erre a piacra a Madách könyveivel betörni nagyon nehéz. És a szépirodalmat minimális példányban vagy egyáltalán nem veszik át.

— Magyarországon drágábbak a könyvek. Az olcsóbb Madách-kiadványok sem kelendőek?

— Mi hiába adjuk Magyar- országnak olcsóbban a könyveket, ez a könyvpiacon nem jelentkezik. Abba, hogy ott milyen áron kínálják a portékákat, semmi beleszólásunk nincsen. De a csehszlovákiai magyar könyvpiacon is kétféle árral találkozhatott az olvasó. Az olcsóbb könyv közös kiadásban jelent meg, a Madách és valamelyik magyarországi partnerkiadó gondozásában, a drágábbik nem közösben. A közös kiadásnak mindig az volt a lényege, hogy mindkét térfélen támogatta a könyvet az állam. Ez mára megszűnt. És a közös kiadás — úgy, ahogy van — nem létezik

többé. Nekünk pedig elementáris érdekünk, hogy a csehszlovákiai magyar írók könyvei eljussanak Magyarországra. Közben ott tartunk, hogy kiadni is csak a haszonból tudjuk őket, mert ilyen körülmények között eleve veszteséges megjelentetésük.

— Hogyan lehet kitörni ebből az ördögi körből?

— Legelső lépésként meg kell oldani a kiadónak saját könyvei terjesztését.

— Szólni kellene az idei tervekről is. Melyek azok a kiadványok, amelyek nagy valószínűséggel megjelennek?

— Most még lehetséges közreadni azokat a régi tiltott írásokat, amelyek addig a nagyközönség számára hozzáférhetetlenek voltak. Ezeket ki kell adni, mert elképzelhető, hogy egy év múlva újra nem lesz szabad. És ha most megjelentetjük őket, később már nem lehet elhazudni a létüket. Biztosan kiadjuk Fábry Zoltánnak A vádlott megszólal című munkáját. Fábry a háború után terjedelmes levélben fordult a szlovák értelmiséghez, hogy ők is tiltakozzanak a szlovákiai magyar lakosság meghurcolása ellen. Az írás csak 1968-ban kapott nyomdafestéket, elengedhetetlen hát a megjelentetése. Janics Kálmánnak A hontalanság évei című könyve is a száműzött művek közé tartozott. Most végre megjelenik. Kiadjuk Václav Havel 1969 és 1989 között keletkezett publicisztikai írásait is. Új regénye jelenik meg Grendel Lajosnak. Ez a napokban várható; a Thészeusz és a fekete özvegy a Szakítások folytatása. Márai Sándor Breviárium című könyvét a Magyarok Világszövetségével jelentetjük meg közösen, de ezt a munkát támogatja a Soros Alapítvány is. Hadd említsem meg végül Peter Karvasnak, a hosszú évekig hallgatásra ítélt jeles szlovák szerzőnek Erkölcsök és erkölcstelenségek című művét. Kiadónk feladatának tartja, hogy jeles szlovák és cseh műveket is közreadjon magyarul. Böröndi Lajos

Tamási Rita

KERÉK IMRE:

‘Tópartijegyzet

Hajnali hét óra. A nap tündöklő aranykorongja lassan forogva emelkedik magasba a fonyódi hegy fölött. A tó érintetlen-tiszta, enyhezöld tükrén óriási sugárháló terül szét. Halk csobbanás hallatszik a part halványlila, szürkésfehér kövei körül, ahogy a hullámok körülnyaldossák moccanatlan tömbjüket.

A nádas szegélyezte kis öböl karéjában vadkacsák szűrik a csőrükkel a vizet, le-lebukva s hosszan időzve a felszín alatt, csak feneküket látni, ahogy kúposán kiemelkedik a vízből. Arrébb, a napozóállványokon libanagyságú sirályok gubbasztanak mozdulatlanul, a fény felé tartva csőrüket. Égy-egy hirtelen fölszáll, néhány ívet ír le a magasban, majd visszaröppen előbbi helyére.

Óvatosan gázolok a térdig érő vízben, egyre beljebb haladva. Fodrozó hullámai jólesően simogatják lábamat, majd lassan elmerülök a habokban. Egyszerre hűvös és langyos áramok járnak át tetőtől talpig, bőrömet kellemesen bizser- getve. Olyan ez az egész, mint valami újjászületés. Az éji álom kábultsága hirtelen elszáll agyamból, szememből, s most érzem csak igazán, hogy mégis érdemes élni: a létezés tele van ámulnivaló csodákkal. Mint amilyen ez a hajnal is: az ébredő tóval, a túlpart párák függönye mögül derengő hegyeivel, nyüzsgő madaraival, a szellő-hajtogatta parti nádas halk suhogásával.

(1991)

BÁN ZSUZSA:

Fekete tóban

Emlékszem, amikor gyerek voltam, ezt énekelte anyám nekem: „Kiskacsa fürdik, fekete tóba’, anyjához készül, látogatóba...”

Magától értetődően elfogadtam, hogy fekete tóban fürdik, mert anyjához készül látogatóba.

Most, negyvenhét évesen látom a régi pancsolómedence vizét, amelyikben itt lubickoltál. Most már látom, hogy fekete a vize.

Látlak, fiam, szőkén, dundi kisgyereknek, ahogyan belelábalsz pelen- kásan a hideg vízbe, és fel sem szisszensz.

Látom, amikor krumplit sütsz kamaszként, és beletámasztod hosszú újjaidat a forró olajba.

— Nézd, anyu, nem is érzem!

Sikoltani szeretnék, hogy kapd ki gyorsan a kezed a habzó olajból, de a torkomon akad a hang. Mint olyan sokszor életemben.

Hacsak lehetett, mindig visszafogtam magam, hogy tekintettel legyek másokra. Nem volt könnyű az életem. Sokszor kellett volna sikolta- nom, de a hang mindig a torkomon akadt.

S amióta te megszülettél, fiam, egyfolytában ordítasz.

Ma, amikor már nem tudom, hányadszor akartál öngyilkos lenni, az jutott eszembe, kisfiam, vajon nem te sikoltasz helyettem is.

Ha a világ bezárulhatott volna ott, amikor a medencéből kilábalva, meztelenül, szőkén mosolyogsz a karomon, ha ez lett volna a világ, amit megismersz, talán soha nem jutsz

oda, ahol most vagy, fiam,'injekciókkal, gyógyszerekkel elkábítva, a zártosztályon.

Sajnos, nem annyi volt a világ. Egyszer véget értek a szép nyári napok, egyszer el kellett mennem dolgozni, hogy téged és két testvéredet eltartsalak. Egyszer apádat is keresni kezdted, aki soha nem törődött veled.

Nézem a régi fényképeket, hogy mást is lássak, ne mindig az elkábított arcodat.

Nézem a kiskori fényképeidet, amikor még boldog voltál. Az óvodás képeden elszigetelten ülsz, szomorúság és magány ül az arcodon. Az óvodából már hazaszöktél, és nagy riadalmat okoztál vele.

Végül megtaláltak az óvónők, és egy apuka, akinek a kisfiát is magaddal csaltad. Amikor érted mentem, akkor tudtam meg, mi történt, addig nem is értesítettek, amíg elő nem kerültél.

Akkor néztek rám először vádlóan miattad, kisfiam. Mintha én a munkahelyemen tehettem volna arról, hogy te napközben megszöktél.

Másnap azt kérdezte tőled az óvónéni, hogy kikaptál-e.

Azt felelted, nem.

— Hát pedig — mondta az óvónéni —, én eltörtem volna a kezedet meg a lábodat.

Azóta neki is születtek gyerekei, és lehet, hogy már nem mondaná.

Pedig, szegény fiam, hányán és hányán mondták már ézt nekem. Hogy a helyemben eltörnék a kezedet meg a lábadat.

Már te sem tudod, ha kérdeztelek, nem emlékeztél, miért loptad el egyszer valakinek a tízóraiját az iskolában.

Akkor nekem sem mondta el a tanító néni, hanem feljelentett, hogy éheztetlek. Feljelentett a gyámhatóságnál. A jegyzőkönyvben az is benne volt, hogy az iskolai kukában kotorásztál.

Megkérdeztelek, miért kotorásztál a kukában, és azt mondtad, hát tudod, anyu, újsággyűjtés volt, és akkor hoztam haza azokat a jó újságokat.

Igen, arra emlékeztem. Most is megvan az a Galaktika, amiben olyan érdekes dolgokat olvastunk. Csodálatos és megmagyarázhatatlan esetekről, amikor békaeső esett, vagy véreső.

Én legalább tíz éve már csak fájdalmat lélegzem be, fájdalmat eszem

és iszom miattad, kisfiam. Fürödtél a fekete tóban, és nem tudtad soha, mennyi fájdalmat okoztál nekem. És nem is tudod meg soha, mert idegen országban élsz, nem itt, közöttünk.

Halottba életet lehelni nem több, mint amit én tettem veled azóta, hogy elhitessem valahogy veled is, meg mindenkivel, hogy majdnem olyan vagy, mint a többiek. Hogy olyan nem vagy, azt mindenki látta. De majdnem!

Végtelen sok szenvedés és megaláztatás után most elvégezted a nyolc általánost a kisegítő iskolában. Évek mentek el úgy, hogy több utat tettél meg rendőrautókban, mint gyalog. Többet ültünk a rendőrség folyosóján és a kihallgatásokon, mint máshol.

Ők is azt mondták, hogy törjem el a kezed-lábad, vagy ha mást nem, legalább kösselek ki!

Egy tó megtelne annyi könnyel, amennyit én érted elsírtam, kisfiam. Egy fekete tó.

Tudom, hogy ott fekszel és alszol. Ugyanolyan a kezed, a körmeid mint az enyémek. Szép, hosszú ujjú kezeid a paplanon.

Alszol, és talán álmodsz is, kisfiam. Eszedbe jut-e még az a régi

nyár, kiskorodban, amikor még itthon voltál velem, és boldog voltál?

Nézem a képedet a személyazonossági igazolványodban. Egy kamasz feszült és végtelenül zárkózott arca.

Nem is tudom, hogyan tudod kétoldalt úgy beszívni az arcodat? A tekinteted makacs és kemény, mint a magas, domború homlokod is. Csupa zárkózottság, csupa védekezés.

Amióta ott vagy, már azt sem engeded, hogy megfogjam a kezedet. Tizenhat évig fogtuk egymás kezét minden bajon, minden veszélyen át, és most elengedted a kezemet. Már bennem sem bízol.

Fekete tóban fürdesz, és tudom, hogy eljössz egyszer. Számadásod egyedül már csak velem van, aki a világra hoztalak.

Akinek így minden rosszat egyedül köszönhetsz. Az életedet. Amelyikben csak addig sütött a nap, amíg itthon lehettél, kiskorodban. És attól fogva csak fekete tó. Fekete tó...

Nem tudom, kisfiam, tiszta lesz-e a szemed újra, mint régen, kiskorodban, vagy olyan borult, mint azóta, legalább tíz éve. De ha te fürdesz a fekete tóban, hogy meglátogass, akkor én várlak téged.

Ha itt vagy is, megfogom a kezed, de ha idegen országban vagy, akkor is megfogom. Nekem nem lehet olyan idegen egy ország, hogy ne menjek utánad, és ne fogjam meg a kezed.

Várok...