Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-31 / 204. szám

1991. augusztus 31., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SlncCocs az aC6umban Katolikus templomok Magyarországon Mária-kegyszobor az andocsi templomból ll.János Pál pápa magyar- országi látogatásának alkal­mából elegáns albumot jelen­tetett meg a Hegyi és Társa Kiadó. A Dercsényi Balázs szerkesztésében Marosi Ernő művészettörténész és Török József egyháztörténész ta­nulmányaival, Hegyi Gábor fo­tóival gazdagon illusztrált könyv a magyarországi katoli­kus templomokat mutatja be. No nem az összesét, hiszen ahhoz több kötetre lenne szükség, hanem a legszebbe­ket, a legrangosabbakat. „A templom vallási közös­séget hoz létre. Ez a megálla­pítás fordítva is érvényes, mert a hívő közösség temp­lomot épít és tart fenn önazo­nossága megőrzésére. így ta­pasztaljuk ezt ma is. Hosszú viszontagságos tilalmi idők után, amikor csekély létszámú hívő közösségek, nehéz anyagi körülményeik ellenére is templomépítésre vállalkoz­nak. — A meglévő közössé­gek pedig nemcsak renoválják Istennel való kapcsolatuk he­lyét, hanem igyekeznek lépést tartani a haladékony idővel és engedik érvényesülni temp­lomaikban az élet változását is." — ezt olvashatjuk többek közt a könyv bevezetőjében dr.Seregély István egri érsek, a Magyar katolikus püspöki kar elnöke tollából. Török József, a Pázmány Péter Római Katolikus Hittu­dományi Akadémia dékánja a kereszténység kultikus épüle­teiről ír. A történelmi áttekintés során felidézi a templomszen­telés rítusát, és szót ejt arról is, miként változtak a beren­dezési tárgyak Isten felszen­telt hajlékaiban. A szerző is tisztában van azzal, hogy a két évezred alatt keletkezett, gazdag istentiszteleti életet aligha lehet röviden összefog­lalni, néhány példa által mégis megpróbálja. Ezután Marosi Ernő, az MTA Művészettörté­neti Kutatóintézetének igazga­tója tanulmánya elején a mű­vészettörténeti áttekintés fel­tételeiről ír. Hangsúlyozza: „Ez a kötet a mai Magyaror­szág katolikus templomait mu­tatja be, nem mindazt, ami va­laha a történeti Magyaror­szághoz tartozott, nem is mindazt, amit ma magyar ka­tolikusok (figyelemre méltó a vallási és a nemzetiségi meg­jelölés egybeesése, például Erdélyben vagy a Kárpátal­ján!) használnak istentisztele­tük céljaira. (...) Nem össze­függő művészettörténet elő­adása tehát a célunk, de óha­tatlan, hogy az egyes templo­mok, egyházközségek, telepü­lések múltjának felidézése so­rán ne kerüljünk szembe a bennük közös elemekkel: az egyetemes és a nemzeti tör­ténelem kérdéseivel, az e sorskérdésekre a hazai katoli­cizmus által keresett és adott sajátos válaszokkal.” A művészettörténeti vázlat­ban olvashatunk a templomok és a különféle művészettörté­neti korszakok kapcsolatáról, a templomtípusokról, a képek jelentőségéről. Az írott szót mindig fotó illusztrálja, hogy szemléletesebbé tegyen egy-egy templomkülsőt vagy -belsőt, freskót vagy szobrot. Marosi Ernő után ismét Török Józsefé a szó. Az egyháztör­ténész a magyarországi egy­házmegyék történetét ismer­teti meg az olvasóval. Nagy- magyarország térképén tal­lózhatunk a négy érseki tar­tomány — esztergomi, egri, A bajai kálvária-oltár zágrábi, kalocsai — püspök­ségei között. A három tanulmány után csaknem hatszázötven színes fotó mutatja be az ország több mint 130 katolikus templomát. A rendezőelv pedig nem más, mint az érseki tartomány sze­rinti számbavétel. Hegyi Gá­bor csodálatos fotói az eszter­gomi bazilika kupolafreskójá­tól kiindulva mutatják be azt a gazdagságot, amely a katoli­kus művészetre oly jellemző. Toronyrészletek, homlokza­tok, oszlopfők, szószékek, fő- és mellékoltárok felvételei kápráztatják el a szemet. Kö­zülük sok ismerős, ám így, egybegyűjtve bármikor fel­idézhető egy-egy sarok a pannonhalmi Bencés Főapát­ság, a kőszegi Jézus Szíve Plébániatemplom vagy a ka­locsai Főszékesegyház épüle­téből. Külön örömünkre a XIV. század végén gótikus stílus­ban épült andocsi templomba is betérhetünk... A Katolikus templomok Ma­gyarországon című, igaz, bor­sos áron forgalomba került al­bum értékét növeli, hogy a színes fotók után valamennyi bemutatott templomról rövid ismertető egészíti ki a képes anyagot. Lőrincz Sándor Arcok a nyugati magyar irodalomból: Tűz Tamás Tiszta lélekkel Felolvasó ülésre invitálta közönségét a Győri Kisfaludy Irodalmi Kör 1941 április 27-i meghívója. Az est vendége az iroda­lomban akkoriban induló „fia­tal papköltő”, Tűz Tamás. A kritika elragadtatottan szólt az „ajkairól gyöngyöző legtisz­tább líráról”, amely ugyan „még nemes forrásban van, de olyan „frissen, üdén, pom­pás formaérzékkel és olyan képekkel, jelzőkkel és hason­latokkal” építkezik, „amelyeket csak vérbeli költő találhat meg.” A Vigília 1941 májusi szá­mában Raics István szólt megbecsülő hangon az akkor megjelent első kötet, a Tiszta arannyal „halkszavú és szelíd lejtésű” verseiről. Tűz Tamás költői egyénisé­gében együtt látja „James lel­kének szelídségét” és Rilke „érzékeny szemlélődését”. Az események dühös forga­tagában Tűz Tamás az iroda­lomból a történelembe sodró­dott; a költészet biztonságos csendjéből a háború sokkoló kilátástalanságaiba. A haláltánc kezdőlépéseinél rádöbben: „Eladtak bennünket az állatoknak, emberségün­kön osztozik a had...”. A háború és az orosz fog­ság traumája után a megér* zett-éreztetett „nem-kívána- tos-személy” — állapot követ­kezett, amit elviselni, átvé­szelni csak mély hittel, végte­len alázattal lehetett. Hiába tépázták a mostoha esemé­nyek tiszta emberségét, az is­teni mérték maradt az örök fo­gódzkodó: „Mert mértékem vagy, újra kérlek, te mindig légy velem. Tied vagyok, belőled élek mértéktelen. (Mértékem voltál) 1956. novemberében hagyta el Magyarországot. Ezzel az elhatározással iro­dalmi munkássága a nyugati magyar irodalom integráns ré­sze lett és kezdetektől fogva a legjelentősebb, legszeré­nyebb alkotója. Ezidőtájt született verseiben fájdalmasan örökíti meg se­beit: „e lelketlen világban nincs honom”, a láthatón túl van a te hazád”. A haza elvesztése minden halandót porba dönt. Tűz Ta­más lelkében sem maradt mindez nyomtalan. Mégis az Újvilágban, kanadai földön is képes volt hite által porából felépülni az új élet főnixma­dara, a pünkösdi újjászületés örömét a száműzetés meg­próbáltatásai nem tudták letö­rölni a költő arcáról. Lelkészként, költőként szi­lárdan őrizte, őrzi magyarsá­gát és erjeszti másokban is. Őrzi a „lőrésen át” bevillanó ősz, a lánctalpaktól „véresre karmolt utcák” megannyi konkrét, majd jelképpé ma­gasztosult emlékeit. A termé­szetben él, az isteni kegyelem természetében, ami alaptör­vénye életének és áthatja minden leírt sorát. Költészete az emberi lét teljességét, — ahogy Kemens Géfin László írta, „az isteni-emberi kapcso- lat”-ot, az „idősorrendben tör­ténő kibontakozásáét — fog­lalja magába. Tűz Tamás, koránál fogva is, látja az Omegát, de örökké hitt és hisz a kezdetekben. Ismeri és szereti az Életet, az Embert, a korona fényét és a saruszíjak szorítását. Ismeri, költeményekké formálja „az útkeresés gyönyörű kálvári­ájáét. Tűz Tamás a csend költője. Az elmélkedő, tiszta lélek csendjét tárja fel, „a szeretet dialektikájáét, „ami átvisz az el nem múló mába”. Tűz Tamás a remény köl­tője, az egy perc alatt megélt évszázadnyi időé, ami haza, történelem, hit, a tiszta lélek­kel őrzött béke, a föloldozás, „az ég szeretete”, mind-mind egyidőben, mégis külön: fű­szál és rét, porszem és koz­mosz: egyszer és mindörökre. Tűz Tamás verseivel élni segít. Gülch Csaba SPITZER EDIT Azok a nyarak Emlékszem az újvárfalvi Malomá­rokra, a „nagy folyóra” a falu szélén. Ahogy elhagytuk az utolsó házakat, átmentünk a fehérre meszelt hídkor- látok között és hátrakiabáltunk: — Átmentem a Malomárkon! A bátrab­bak becsúsztak a széles és mély mederbe, aztán a híd alatti betonlép­csőre húzódtak, ahol néha száraz lábbal, máskor csak térdig vízben le­hetett megállni. Milyen izgalmas volt, ha lovaskocsi, vagy autó dübörgött el a fejünk fölött! A nedves partot ta­vasszal ellepte a gólyahír, magas fák adtak a környéken fészket és árnyat a madaraknak. Emlékszem a perzselő nyári nap­palokra, amikor ezen a hídon hagy­tuk el a falut, hogy aztán a Halászka­nyaron túl elterülő vizeket és erdőket — gyermekkorunk titokzatos tengere és dzsungele — vademberként bir­tokba vegyük. Az első leágazásnál félrehajló ágak, tüskés bozótok, térdig érő csa­lán szegélyezte ösvényen mentünk le kedvenc csónakázó tavunkhoz. A csónakot egy hosszú rúddal lök- dösve haladtunk előre a gyönyörű tavirózsák, lótuszok, a sás és a ná­das között. Kacsák és halak úszkál­tak, ollós rákot fogtunk, békák bre­kegtek. Szúnyogok csíptek véresre felfedező utunkon, miközben retteg­tünk, hogy mikor „kapnak el”, mert a csónakot használni, persze nem volt szabad. A fiúk gatyában fejest ugrál­tak a zsilipnél, a lányok — fürdőruha csak néhányunknak volt — hatalmas ovációval üdvözölték bátorságukat. Aztán, ha már nagyon éhesek vol­tunk, hazaszaladtunk és megettünk mindent, ami konyhában, kamrában fellelhető volt. Soha nem lehetek elég hálás eze­kért a nyarakért. Soha nem adhatok ennyi szép élményt, titkos kalandot a gyermekeimnek. Áz ebéd végeztével összebeszéltünk és kimentünk inni egyet a Mária kúthoz. Az volt ám csak a víz! Nem olyan egyszerű kúti, amilyet otthon lehetett meríteni az alumínium bögrével! Nem! Ide üveg­gel, kulaccsal és megfelelő áhítattal érkeztünk. Jéghideg, kristálytiszta erdei forrás volt a Mária kút. Állítólag még a Somssich gróf rakatott fölé kis kőbarlangot, mert Mária leánya is szerette a forrás friss vizét. Itt pihen­tünk ebéd után. Aztán továbbmen­tünk Törökvár veié. Vittünk magunk­kal egy-egy üveggel a kincset érő vízből is. A törökvári tó valamikor a hódoltsági időkben a koroknai vár árka volt. Az évszázadok eltüntették az elfoglalt és lerombolt erőd marad­ványait, de a várárok vize — ki tudja, tán nagy esőzések voltak akkor? — megduzzadt, és tóvá nőtte magát. Itt találkoztak három szomszédos falu gyerekei, ez volt a délutáni és esteli fürdések rendes helye. A törökvári tóhoz erdőn keresztül vitt az út. Gyakran láttunk mókust, őzet, néha-néha rókát, vaddisznó­családot és számomra a legijesztőb­bet — homoki viperát is. De azért naponta megtettük az utat, mert a tö­rökvári árok vizében „muszáj” volt megfürödni. Hatalmasnak láttam a dombot, mely a vár volt egykor. El­szoruló torokkal léptem mindig az er­dőbe, félve néztem a fák közé. Tud­tam: egyszercsak janicsárokat, agá­kat, bégeket vagy akár magát a török szultánt fogom látni. Elémtoppan dí­szes kardjával, középkori fegyver­zetben, hogy magával ragadjon, fog­ságba ejtsen, háremhölgyévé tegyen az idők végezetéig. Az erdő ezerféle zöldje, ismerős ál­latai, Törökvár titokzatos meséje mind-mind vonzottak a tóhoz. Milyen jó volt megérkezni, fellélegezni a par­ton: ma is láthatom a szikrázó víztük­röt, ma sem csípett meg a vipera, ma sem rabolt el a török szultán! Lehűtötte felajzott fantáziámat a friss víz, és egy perc múlva már min­den felejtve, ahogy csak gyerek tud örülni, tapostuk a vizet, labdát dobál­tunk, fejest ugráltunk és indiánordi- tással kentük az iszapot vöröslő tes­tünkre. Este holtfáradtan, maszatosan, farkasétvággyal érkeztünk haza. A fogékonyságom megmaradt mindenre ami távoli és misztikus. Va­jon mindenkinek ilyen sokat ad a gyerekkor? Nekem mindent adott. Ma is ebből élek, amikor a szoron­gató mindennapokat egy-egy percre megállítom, hogy befelé nézzek. Az­tán megint élni kell a mát, taposni az utakat, amit valamiféle rend kijelölt nekünk. Ha eszembe jutnak azok a nyarak, úgy érzem nincs nálam senki gazda­gabb. Egészen a lelkem mélyéről hívtam elő sok-sok éve bennem alvó gyermekkoromat: a szénaillatú nyári estéket, amikor az udvar tele volt kamaszodó és felnőtt gyerekekkel, akik nyáresti éneklésekre, hatalmas kártyacsatákra, jóízű viccmesélé- sekre jöttek össze. A közeli tavak békakórusa, az er­dők esti csendben felfogható neszei, a hőséget enyhítő szél elérhetővé tették számunkra a természetet. Úgy hordoztuk magunkban a zajokat, illa­tokat és benyomásokat, hogy velük színeztük ki a hétköznapok szürke­ségét. Az élet izgalmasnak, titokza­tosnak, gyönyörűnek látszott. A rózsás szőlőlugas alá apám „tő­kéket” eszkábált, gyalulatlan deszka­lapokból szögeit a legmagasabbra asztalt. Körbeültük, és a drága öreg kocsmáros zsíroskenyeret, bambit, kártyát hozott elő. Vagy akkor még nem is volt öreg az apám? Talán én lehettem nagyon fiatal? Soha többé máshol nem volt olyan jóízű az étel, soha többé nem volt sehol olyan őszinte a szó, soha később nem le­hettem olyan gondtalan, mint a friss illatú farönkök, egymásba kapasz­kodó szőlőindák, régi nyarak idején. A Malomárok partján éjjelente azt álmodtam: költő leszek és csillagász. „Én verset fogok faragni majd egy csillag asztalán.” — így gondoltam akkor. Most két lábbal, józanul és szilár­dan kell a földön állnom. De én kifog­tam az egész rohadt világon! Úgy tel­jesítem a rámrótt kötelességeket, hogy a szívemben tovább dédelge­tem a költészetet. Féltékenyen őr­zöm újra felfedezett, tünékeny kin­cseimet, hogy el ne vehesse tőlem a gond, a.rend, a kötelesség, a muszáj. Mert milyen másként hangzik ez a mostani muszáj, mint amikor gyerek­ként „muszáj” volt a törökvári tóhoz menni. Muszáj! Talán nem is kellett volna mást írnom, mint ezt az egyet­len szót, ezzel elmondtam azt a régi kislányt és a mostani felnőttet is. In­nen van bennem ez az örökös nyug­talanság? Miért nem tudok csak a holnapi ebéddel törődni? Miért kell bonyolítani az életemet újabb furcsa­ságaimmal? Ezek a sorok jóleső szo­rongást, titokzatosságot, félelmet, örömet diktálnak, mint a régi nyarak idején... Amikor féltem és reméltem, hogy elrabol a török szultán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom