Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 1991. augusztus 18., vasárnap NEMESKÜRTY ISTVÁN A TÖRVÉNYHOZÓ----------yolc pergamenlap a nem­zet könyvtárában. Az V ezerszázas években má- solták-írták; világosan átte­kinthető, szép betűk, néhány nem túl cirkalmas betűdíszítéssel. 1934-ig — amikor az Országos Széchényi Könyvtár megszerezte — az auszt­riai Admont bencés kolostorában őrizték. 1846-ban döbbent rá egy német tudós, hogy a kódex Szent István törvényeinek legrégibb, álta­lunk ismert szövege. N yolc lap, alig több nyomtatott ol­dal. De benne sűrűsödik az állam- alapító szent királynak és törvénytu­dóinak minden bölcsessége. Ezek a törvények határozták meg a magyar társadalom életének alapjait. Évszá­zadokra. Ma hány lapot tesz ki egy törvény- könyv? Kötetek sora, és milyen hamar elavul! Szent István ezekkel a törvények­kel teremtett otthont népének. „ Megszabtuk népünknek, hogy mi módon élhet tisztes és háborítatlan életet. ” A letelepített, addig gulyái-méne- sei-nyájai legelőigénye szerint moz­gó-vándorló lakosságot a vásárok helye és a templomok kijelölése se­gítette állandó, egymást ismerő kö­zösséggé válni. „ Tíz falu építsen templomot, me­lyet adományozzon meg két házzal és ugyanannyi szolgával, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehén­nel, harminc aprómarhával. Ruhák­ról pedig és a térítőkről a király gon­doskodjék, papról és könyvekről a püspökök. ” ,, Vasárnaponként minden ember jöjjön össze a templomban, nagyok és kicsinyek, férfiak és nők, kivéve, akik a tüzet őrzik." Mindez messze túlnő a vallás gya­korlásának keretein. A tíz falu népe, mely saját erőből megépítette a templomát, valahol a tíz község középpontjában, jól látha­tóan, lehetőleg dombon, a közös munkában összeforrott, és a rend­szeres heti találkozásokon, mise előtt és után, eszmét cserélt egy­mással. Lelki életük ura nem a világi hatalom volt immár, hanem a pap, aki esketett, keresztelt, temetett, ügyes-bajos gondokban tanáccsal szolgált; betűvetést is tanított. A papot kész ház várta, benne lovak, tehenek, ökrök, tyúkok és libák. Vi­szont a templomi berendezésre már nem futotta volna a tíz falu népének; arról a király gondoskodott: miseru­hák, kelyhek, szentségtartók, füstö­lők, harang, oltárterítő. A király tehát egyszersmind az ország legfőbb fő­papja is. A plébánosok fölött pedig a püspök áll, aki a misekönyveket, imakönyveket köteles beszerezni. Mivel ezeket kézzel írták, igen drá­gák és becsesek voltak. A megszerzett, meghódított haza fokozatosan otthonná vált. Amit pedig valaki saját magának szerzett, az elidegeníthetetlen tulaj­donává vált. „ Elhatároztuk királyi hatalmunk­kal, hogyminden embernek hatalma legyen sajátját szétosztani, ráhagyni feleségére, fiaira, lányaira és roko­nána, vágy az egyházra, s az ő halá­la után ezt senki megdönteni ne me­részelje. ” Ez a cselekvési szabadság Szent István törvényeinek nagy vívmánya. Elámulunk, amikor a kis híján ezer évvel ezelőtt fogalmazott tömör tör­vénysorozat huszonkettedik cikke­lyében ezt olvassuk: „ Minthogy pedig Istenhez méltó, s az embereknek igen jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le életét, királyi rendelettel úgy intézke­dünk, hogy ezentúl senki se me­részeljen szabad embert szolga­ságra vetni." Most, ma 1991 -ben is érvényes és megszívlelendő szavak, különösen az elmúlt évtizedek tapasztalatával lelkűnkben. A honfoglalás korának és az azt követő évszázadoknak jeles tudósa, Györffy György joggal állapította meg, hogy István király törvényei, melyek nem szolgai átvételei az akkori környező országok törvényei­nek, hanem a magyar hagyományra támaszkodnak, a szomszédos or­szágokhoz képest sokkal humánu- sabbak voltak. „Jogbiztonság tekin­tetében Szent István Magyarorszá­ga az élre került a középkori Európá­ban”. (Szent István törvényeinek kézirata, 1988. 38. lap.) Mivel a király hatalmánál fogva biztosítani tudta a törvények betartá­sát, a környező országokból való­sággal áradt hozzánk a legkülönbö­zőbb nemzetiségű szakképzett munkaerő (némi túlzással, mai kife­jezéssel élve: vállalkozó). Ezek menbecsüléséről az Intelmek sok­-----o---------------------- -­s zór idézett sorai tanúskodnak. Ta­nulságos, hogy ez az idegenáradat, ez a sokféle nyelv és szokás sem magyar államiságunkat, sem nyel­vünket nem fenyegette. A jövevé­nyek — hiszen jól érezték magukat — szívesen, önként és gyorsan ha­sonultak magyarrá. Az Árpád-házi királyok korában német, olasz, fran­cia, arab, zsidó, jász, kun, besenyő, görög népek, kereskedők, iparűzők, állattenyésztők éltek, mi több: szinte nyüzsögtek hazánkban. Mind ma­gyarként, hungarus öntudattal. Ezek a törvények és a betartásu­kat biztosító királyi hatalom fellendí­tette az „idegenforgalmat", az átme­nő kereskedelmet és zarándokjá­rást. Györffy Györgyöt idézem: „1018-ban István király megnyi­totta a Jeruzsálembe vezető száraz­földi zarándokutat Magyarországon át... A zarándokok nem voltak többé a hajósok kapzsiságának és a kaló­zok veszedelmének kitéve, hanem olyan szárazföldi úton mehettek, melynek biztonságát királyi várak sora őrizte, és az ellátásról a várak alatt létesített piacok gondoskod­tak.” Még útikalauzok is készültek; to­vábbá Jeruzsálemben, Bizáncban, Ravennában és Rómában magya­rok számára szállást és ellátást biz­tosító zarándokházak épültek, a Stefanita-rend pedig gondoskodott fenntartásukról, betegek ápolásáról, a zarándokok gondviseléséről. A velencei bencés kolostor szer­zetese, Gellért is zarándokútján ke­rült Magyarországra, így települt le nálunk a királv személyes kérésére, s lett belőle Csanádi püspök. (A ve­lencei kolostorszigeten ma is ápol­ják Szent Gellért emlékét.) Mint arra már többször utaltunk: nem elég törvényeket hozni, azok betartásáról, érvényesítéséről is gondoskodni kell. Szent István kö­nyörtelen eréllyel szervezte meg hatalmát; határőrsége, katonái, ispánjai, püspökei a hatalmas kiter­jedésű ország egyik végétől a mási­kig biztosították az egységes köz- igazgatást, a jogrendet, őrködtek a közbiztonság felett. Egyetlen ember, ha még oly hatal­mas is, egyedül nem gyakorolhatja hatalmát. István király kiváló érzék­kel választotta ki kormányának férfi- ait: tudósokat, törvényismerőket, ka­tonákat, papokat. Alkalmas embe­rek kerültek a képességüknek leg­megfelelőbb helyekre. Az általa lét­rehozott szervezet, mind a megyék ősei, a várispánságok, mind a had­sereg felépítése, mind az egyházi in­tézmények (tíz faluként egy temp­lom, országosan tíz püspökség és két érsekség; a bencés szerzetes- rend tudományos központja (Pan­nonhalmán) oly hatékonyan működ­tek, hogy amikor halála után trón­utódlási zűrzavar tört ki (fia, a trón­örökös, Imre királyfi fiatalon meghal­ván, az ország nem fogadta el sem az István által kijelölt, túlságosan „nyugati” tájékozódású unokaöcs- csét, Pétert, a velencei dozse fiát, sem pedig a vezérektől származott rokonát és nádorát, Aba Sámuelt) — a kijevi emigrációjából hazahívott Endre, az István által félreállított, megkínzatott Vazul fia, az épségben talált, működő Szent István-i köz- igazgatást és törvényhozást fel­használva, folytatni tudta a nagy ál­lamalapító munkáját. edig érzelmileg minden oka P meglett volna, hogy az ap­ját bántalmazó Istvánt gyű­lölve, életművével szembe- fordulva azt lerombolja (amint a Gellért püspököt meggyil­koló csőcselék remélte). Endre azonban felismerte, hogy hazája, népe és nemzete érdekében folytat­nia Vall R7ont Ictuán r^pniélis él«t­IIIM l\ÚM---- ■% IW>> w . m űvét, mely, mint ma már láthatjuk, ezer év viszontagságait állta ki. Ez is Szent Istvánnak, a törvényhozónak érdeme. Amikor tehát régi hagyomá­nyként nemzeti ünnepünkön: au­gusztus húszadikán Szent Istvánra emlékezünk, szálljon gondolatunk az életművét tudatosan folytató Ár­pád-házi királyok felé is, és lélekben vessünk egy pillantást Endre tihanyi sírjára, a kereszt alakú karddal meg­jelölt márványlapra — az egyetlen épségben maradt magyar királysírra az Árpádok korából. A Magyar Szent Korona zománcképei bár, de mindig visszakerült az országba. Története valósá­gos krimi, véres botrányokkal körítve. A korona, mint méltóságjel­vény, .már az ókorban ismert volt. Formája évszázadok so­rán többször változott. Asszí­riában, Babilonban. Egyip­tomban, Rómában szalag­szerű pánt volt. Zárt formája Bizáncban alakult ki. A ma­gyar korona is ehhez a típus­hoz tartozik. Két, később ösz- szeillesztett részből áll. A fel­ső, latin feliratos, kettőske- reszt-pántos zárt koronát a hagyomány szerint II. Szil­veszter pápa küldte Szent Ist­vánnak. Ezzel koronázták meg első királyunkat. Az alsó abroncskoronát Dukasz Mi­hály bizánci császár küldte I. Géza királynak. Feltételezhe­tően 1074—1077 között ké­szült, s a bizánci ötvösművé­szet egyedülálló remeke. A két korona egyesítése a kuta­tók szerint III. Béla uralkodá­sa idején történhetett. Nyáry Éva festőművész az egyedül­álló műalkotás és nemzeti ereklye iránti alázatos tiszte­lettel hosszú tanulmányok után nagyította fel a történeti szempontból is igen fontos kicsiny műremekeket, me­lyeknek közeli megtekintése a korona jelenlegi őrzési he­lyén, a Magyar Nemzeti Mú­zeumban csak keveseknek áll módjában. Ez avatja dokumentumérté- küvé a festménysorozatot, mely egy évezred távolából hozza közeibe a történeti sze­replőket. Portrészerűen hite­les az adományozó Dukasz Mihály és Konstantin bizánci császár, valamint a megaján­dékozott, I. Géza királyunk mellképe. Bizánci szokás szerint az ábrázoltak mellett nevük is szerepel, így semmi tévedés nem történhet. A val­lásos ábrázolások a bizánci kereszténység ikonográfiái programját mutatják. Közé­pen Krisztus, a Pantokrátor, a világ ura, méltóságos, ünne­pélyes ábrázolásban, trónon ülve. Jobb kezét áldásra eme­li, bal kezében a Biblia, feje körül keresztes dicskoszorú. Mellette kétoldalt két feléje forduló arkangyal, Gábriel, az angyali üdvözlet és Mihály, az Utolsó ítélet angyala. A pán­tokon körül az apostolok: Pé­ter, Pál, Tamás, János, And­rás, Fülöp, Jakab, Bertalan mellképei. Szent György és Szent Demeter, a katona­szentek és a két orvosszent Kozma és Damján zárják be a sort. A Törökországban élt, Szí­riában tanult Nyáry Éva festő­művész külföldön, főleg Tö­rökországban de Franciaor­szágban szerepelt eddig önálló és csoportos kiállításo­kon impresszionista ihletésű tájképeivel és portréival. Ha­zai bemutatókon hat év óta lá­thatók munkái, csendéletek, Pantokrátor tájképek. Debrecenben, Szolnokon, Gyulán, de Bu­dapesten is bemutatta Szí­ria magyar szemmel és Csontváry nyomában című reflexiós sorozatát. Két éve alakította meg a hazai Szent Lázár-segély­szervezetet, melynek lo­vagja és magyarországi vezetője. A Magyar Szent Koroná­ról festett sorozatát a külföl­dön élő magyarságnak is bemutatja és tervbe vette külön kiállítását a Budapes­ti Világkiállításon is. Brestyánszky Ilona Nyáry Éva festőművész a Magyar Szent Korona 18 zománcképét festette meg félméteres nagyításban és a Budapesti Történeti Mú­zeum kiállításon mutatta be az alkotásokat. Az évszáza­dokon át hányatott sorsú, néhány évvel ezelőtt ünne­pélyes külsőségek között hazatért korona első nagy királyunk, Szent István ko­ronázása óta a nemzet leg­fontosabb történeti ereklyé­je, Magyarország szimbólu­ma. A feudalizmus idején kialakult elméletét Werbőc- zi István Tripartituma rögzí­ti, eszerint az államhatalmat I. Géza király és az egész magyarságot, valamint Magyarország terü­letét foglalja magába. A korona eredetileg az ural­kodói hatalom legfontosabb jelvénye volt; az uralkodó csak akkor vált törvényessé, ha a koronázási szertartáson az előírt törvények szerint fe­jére helyezték, és az esküt el­mondta. A koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt. Eb­ből következett hányatott sor­sa évszázadokon át. Az egyes pártok és a trónkövete­lők még ellopásától sem riad­tak vissza. Kalandos utakon # *#A *«l

Next

/
Oldalképek
Tartalom