Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-20 / 170. szám

1991. július 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Értékes album igényes olvasóknak „Uram, hajlékodat, szeretem...” Református művészet Magyarországon Szép kiállítású albummal lepte meg az olvasókat az Of­ficina Nova kiadó. Dr. Takács Béla tanulmánya és Hapák József színes fotói hosszú idő óta nem látott teljességgel ad­nak hű képet a magyarországi református művészetről. „Uram, hajlékodat, / Szere­tem házadat, / Holott lakói di­csőséggel, / Szent helyedet kedvelem, / És azt feljebb be­csülöm / Minden e világi kincsnél.”A bibliai zsoltár sza­vai mottóként állnak a könyv elején. Mintegy nyomatéko- sítva a református magyarság Isten háza iránti vonzalmát. A debreceni tudós, dr. Ta­kács Béla bevezetőjéből kitű­nik: nemzeti múltunk öröksé­gének egyik legjellemzőbb ré­sze a református művészet, amely falusi templomok egy­szerű díszítésében, sok gonddal varrt hímzéseiben, „a szegények ezüstjéből”, vagyis ónból készített egyházi edé­nyekben jelenik meg előttünk. A rövid történelmi áttekintés a XVI. századi Magyarország bemutatásával veszi kezdetét. A XVII-XVIII. században vál­tak „virágoskertté” a reformá­tus templomok. Ebből a kor­szakból maradtak ránk a leg­szebb úrasztali kellékek, térí­tők; ekkortól lettek díszeseb­bek a templombelsők. Neves irodalmárok, politi­kusok kerültek ki a református kollégiumokból, amelyek az egyetemes művelődés köz­Úrasztali terítő pontjai voltak. Sárospatakon tanult például Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Izsó Miklós és Szemere Bertalan; Pápán volt diák Petőfi és Jókai', Debre­cenben okosodott Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Arany János. Adatokkal is szolgál a tanulmány. Megtudjuk: a történelmi Magyarországon és Erdély­ben az 1858-as összeírás szerint csaknem 1 400 000 re­formátus egyháztag élt, 1989 lelkipásztor gondozása alatt mintegy 250 000 gyermek járt református iskolába. Az első világháború, a Horthy-korszak egyházi ese­ményei után nem kis iróniával állapítja meg a szerző: temp­lom nélküli település elképzel­hetetlen volt a régi Magyaror­szágon, még a tanyaközpon­tokban is épültek imaházak. Csak a legutóbbi negyven év­ben nőttek ki a földből olyan hatalmas betonvárosok, ahol a szocialista társadalmi be­rendezkedés nem tűrte a templomot. Ezekben a városokban már nem hívogatta a harang az élőket és nem búcsúztatta a halottakat, annál is inkább, mert divatba jöttek az úgyne­vezett „polgári temetések”, amelyeken már nem vették igénybe a lelkipásztor szolgá­latát. A magyar református egy­ház közel 450 esztendős tör­ténetének összefoglalója után a legszebb, legjelentősebb templomok felvételei között tallózhatunk. Hapák József Csarodától Hajdúböszörmé­nyen, Debrecenen át Zubo- gyig lencsevégre kapott egy-egy impozáns templom­külsőt vagy -belsőt. Megtalál­juk közöttük a dunántúli Úrasztali edények Nyírbátori templombelső festő-asztalosok egyik leghí­resebb somogyi remekét, a fakazettás szennai templo­mot, amely az európai egyházi kultúrértékek között is előkelő helyet foglal el. A fotók melletti szöveges ismertető keserűen jegyzi meg: a sok szépség mellett lehangoló a tény, hogy a falu­nak nincs helyben református lelkipásztora; a templomot úgyszólván csak a külföldi és a hazai látogatók keresik fel. Szerencsére a helyzet mára változott, hiszen Göncző Sán­dor lelkész személyében van református pásztora a somo­gyi kisközségnek. A könyv színes fotói láttán s Isten felszentelt hajlékaiba be­térve az olvasó is megnyug­vással tápasztalhatja: van jel­legzetesen magyar reformá­tus egyházművészet. Ezért ajánljuk figyelmükbe az érté­kes albumot. Lőrincz Sándor Marafkó László: Nyár, bádogtető Az öreg — hátát a fabódé oldalának vetve — bóbiskolt. Délutánonként egyre gyak­rabban. A fiú már föltekerte a locso­lótömlőt a kereken imbolygó dobra, a maradék víz kibugy- gyant a cső végén. Máskor a műszakvégi dudaszó előtt már a jelentéktelen kis épület felé tartottak, ahol a gyár parkosí­tott részeit gondozó néhány ember öltözője meg a szer­számtárolója volt. De most az öreg behunyt szemmel itta be a napfényt. A fiú néhány perccel koráb­ban még csalafintasággal próbálkozott: az öreghez kö­zeli virágágyást sorozta meg, a cső szétlapított szájával le- gyezőszerűen szétterítve a vízsugarat. A zápor megre­megtette az árvácskákat, a fi­nom permet az öreget is meg- legyintette, de hűvös fuvallat­nak érezhette álmában, mert meg sem rezzent. Avagy úgy tett, mintha észre sem vette volna. A fiú hetek óta úgy érezte, hogy az öreg kizsigereli. Pedig becsületből is vállalta volna helyette a nehezét. Amikor a csőkígyó már vagy harminc méterre letekeredett a dobról, úgy súrlódott a földön, a be­tonudvaron, hogy alig bírta ar­rébb vonszolni. Az öreg csak tessék-lássék húzta, hagyta, hogy a gyerek megmutassa az erejét. Nyári fiú, egy idényt dolgozik, aztán visszamegy az iskolába, ő meg ittmarad. Té­len aztán az irodákban levő vi­rágokat veszi gondjaiba, ta­vasszal meg egy lüké lánnyal ülteti ki a palántákat az igaz­gatóság előtti ágyásokba. Azokat aztán majd lehet lo­csolni nyakló nélkül. Hát csak hadd dolgozzon a fiú. Az öreg megmoccant, mint egy vakond. Koszlott ruhája hullámzott. Belehunyorgott a napba, s mint egy ismeret­lenre, rámeredt a fiúra. Az dü­hös volt. — Indulhatunk — nógatta. — Máma még van dolgunk — és az öreg feltápászkodott. — Milyen dolog? — Vállalás. — Milyen vállalás? — Hát a kertészeké... hogy kitakarítjuk itt, a telep végét. A sok kacatot, szemetet... — Mi a fenének? — Mert gyün a Vezér. — A gyáré? — A Király. A fiú rámeredt: ez tényleg azt hiszi, még a Ferenc Jóska világa van. Am az öreg ekkor kimondta az ország első em­berének a nevét. De egy betűt elhibázott. A fiú elvigyorodott: „Vállal, de azt se tudja, kinek”. Es megint dühös lett. A töb­biek már a folyóparton van­nak, s várják: fürdeni, focizni napestig. Hát most nem lesz ki a csapat. Az öreg odabaktatott a kerí­téshez. Felmarkolt egy rozs­dás, nyeklő vaskeretet, és húzni kezdte a bódé felé, s a hátsó fala mögé vonszolta. Aztán beütött oldalú fazékért, papírhulladékért hajolt le, volt belőle bőven a gazzal benőtt kerítés mellett. Erre csak ak­kor jártak a melósok, ha a kinti focipályára időben oda akar­tak érni a gyári csapat mecs- sére. Betonvas állt ki a földből. A fiú megragadta, a vas felhasí­totta a földet, fűcsomók fordul­tak ki, a gömbvas vége már mögötte csapkolódott a leve­gőben. A fiú az égből bukdácsoló röpcédulákra gondolt. Hány éve is már, kettő vagy három? Az a név volt rajtuk, amit az öreg mondott. Akkor már he­tekkel túl voltak az ágyúlövé- ses éjszakákon, az utcát re- megtető tankvonulásokon. Egy helyen aztán a föld nem eresztette a vasat. A fiú majd beleszakadt, rántott egyet rajta. A föld keményen fogta, s a fiú abban a pillanatban érezte, megnyílt a tenyere. A vason levő finom, rozsdás él úgy metszette át az ujjhajlatát, mint ahogy ő szokta a sajtot széthajlítani. A résben vörös buggyanás, mely rögtön vé- gigcsurran a vas görbe testén. Töménypiros. — A franc... Az öreg odajött, úgy nézte a fiú ujját, mint egy kóbor macs­kát. — Tegyél rá ...levelet. A fiú nem értette milyen le­velet, és honnan vegyen most. Odatámolygott a földből ki­ugró csaphoz, megnyitotta. Karvastagságú vízsugár dőlt belőle, beletartotta a kezét, a hűs áradat elzsibbasztotta. Szandálos lába tocsogott a vízben. A seb nyiladéka úgy hasogatott, mint egy harapás. A délutáni napfényben söté­ten lángoltak a rózsák, herse- gett a frissen locsolt fű, csak az ég izzott úgy, mint egy for­róságtól pattogzó óriás bádog­tető. Szent László és Somogy vár A z 1070 táján veszprémi püspöki székben ülő Franco liége-i, azaz lot- haringiai származású püspök, majd a lengyel fejedelem ta­nácsadója már 1085-ben ja­vasolta Wladislaw Hermán fe­jedelemnek a kapcsolat felvé­telét a dél-franciaországi Sa- int-Gilles egyházával. Miért lehetett ez a kapcsolat olyan fontos a lengyel fejedelemnek és 1091-ben a magyar király­nak, Szent Lászlónak? László királyunk ekkor már az elődeihez hasonlóan a pá­pai, illetőleg a délfrancia kap­csolatokat kereste. Szent Ist­ván, András és Béla, valamint testvére, Géza példáját kö­vette, amikor „követségekkel, levelekkel és ajándékokkal fordult a nagyhírű (francia) fő­apátokhoz, ereklyéket és más szellemi segítséget kérve tő­lük.” Ezek között a nagyhírű latin főapátok között éppen a reformpápák, VII. Gergely, III. Viktor és II. Orbán fő táma­szai. Ezért látszott a nyu­gat-európai bencés rendet Elhangzott a somogyvári tudomá­nyos tanácskozáson nagymértékben átformáló cluny reformhoz tartozó Sa- int-Gilles apátság a legalkal­masabbnak a közvetlen fran­cia, illetve római, pápai kap­csolat kiépítésére. A Saint-Gil- les-i apátok ebben az időben jó közvetítők is voltak, mivel nagy külpolitikai tevékenysé­get fejtettek ki. László kirá­lyunk haláláról II. Orbán pápa éppen Saint-Gilles-ben érte­sült. Mivel Saint-Gilles (egyházi szempontból) pápai birtok volt, így szimbolikusan Rómá­nak, vagyis a pápai birtokba adta Szent László Somogy- várt. Abból a célból, hogy a pápával együtt lépjen fel a német-római császárság el­len. A közvetlen francia, Sa- int-Gilles-i összeköttetés meg­teremtéséről 1091-ben Szent László magyar király így ír Oderisius montecassinoi apátnak: „Szent Egyed apátját Magyarország területén szá­mos kedvezményben részesí­tettem.” S ezután következett a somogyvári apátság emlí­tése. Ezzel az alapítással a Sa- int-Gilles-i anyaapátság leg­nagyobb és legtekintélyesebb leányapátsága lett Somogy­vár. Az 1091-es alapításnál Odilo Saint-Gilles-i apáttal több francia is részt vett. Péter prépost az első apát, de ide­került több kitűnő tudós szer­zetes is, mint Rostagnus, Poi­tou Péter grammaticus, Ugó fia Dániel, Bernát, Amarik fia. Az alapító levél megerősí­téséből kiderül, hogy több mint száz esztendeig a somogyvári kolostorban csak franciák él­tek, illetőleg olyan szerzete­sek, akik Saint-Gilles-ben vol­tak noviciusok. S minden egy­házi ügyben a Saint-Gilles-i apát alá tartoztak. Az alapításhoz Raymond Saint-Gilles grófja, a város tu­lajdonképpeni legfőbb hűbér- ura is hozzájárult. Raymond — keresztes hadai élén — az 1091-es években haladhatott át Magyarországon s talán ta­lálkozott is Szent Lászlóval. Somogyváron pár évtized alatt a magyar középkor egyik jelentős kulturális és egyházi központja épült fel külön szer­zetesi iskolával. Valószínűleg akkortájt ke­rülhettek ide azok a szőlőter­melő, kereskedő gazdag fran­cia-vallon telepesek is, akik­nek a megnevezése hospes volt. Az apátság 1224-től Dunán­túl egyik legfontosabb jogi képviseletét látta el hiteles­helyként. Egy 1390-ből szár­mazó oklevél teljes épségé­ben megőrizte a pecsétjét. A pecsét körirata: Capituli Mo- nasteri Sancti Egidii de Symygio. Az alapítólevelet László ki­rály 1091-ben adta ki Odilo Saint-Gilles-i apát és Tenzo pápai legátus jelenlétében. Sumichot (Somogyvárt) Ma­gyarország egyik legelőkelőbb városát hat faluval, szolgákkal és területtel, harminc szőlőt vincellérrel, hatvan szőlőt fe­lerészben vincellérrel, há­romszáz család szolgával és száz család fegyveres job­bággyal a monostor alá ren­delte. Ebben szerepelt az is, hogy a monostor apátja élete végéig engedelmességgel tar­tozik a Flavius völgyében levő Szent Egyed (Saint-Gilles) monostor apátjának. Ez az anyamonostorhoz való alá­rendeltségi, viszony 1471-ig fennmaradt. A pápák 1091-1266 között hatszor is említik. A források, de első­sorban a régészeti kutatások alapján hitelesen rekonstruál­hatjuk a török időkben elpusz­tult apátságot, mely Somogy- vármegye első, úgynevezett ispánsági (vármegyei) köz­pontjában, Kupavár nevű hon­foglaláskori földvárban állt. A monostor templomát, az 57 m hosszú és 2.4 m széles, háromhajós, apsziszos bazili­kát — az alapítás táján — lombard mintára építették. Az épület falait kívül-belül lizének tagolták. Nyugati két szaka­szát az oldalfalaknál későbbi (XIII. századi) fal választja el a templom terétől. Ide építették középre Szent László kirá­lyunk első sírhelyét, amelyet teste Váradra vitele után is kegyhelyként tiszteltek. A templom belsőben s kívül is jellegzetes Ny-K-i tájolású, középkori sírok kerültek elő. Innen származik a megye leg­gazdagabb, kilencszáz da­rabból álló, díszesen faragott XI-XIII. századi kőemléke. Somogyvárnak egyébként még öt temploma, temetője és ossariuma is volt. A több ezerre tehető értékes lelet­anyag: kerámia, sírmelléklet, fegyver közül a faragott kő­anyag emelhető ki, ezeken a közvetlen francia hatás is le­mérhető. Ekkortájt az egyházi, a liturgikus, a zenei, az iro­dalmi, az építészeti és általá­ban a kulturális, művészeti francia kapcsolatok érlelője Magyarország. Dr. Magyar Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom