Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-18 / 167. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKEKNEK 1991. július 18., csütörtök A lepke legyezője MEZEY KATALIN Sovány — kövér Míg a sovány a kiskertben kapál, addig a kövér a konyhán zabái. Sosem lesz így a soványból kövér, sosem lesz így a kövérből sovány! Menjen kapásnak, mind, aki körvér, menjen szakácsnak, mind, aki sovány. Mert ha kövérrel a sovány cserél, kövér sovány lesz, s a sovány kövér. Csodálatos 11 nap A kis lepke vígan röpködött virágról virágra, kiterítve a szivárvány minden színében pompázó szárnyait. Ahová leszállt még a szellőcske is megsiraogatta, anyásán daj- kálgatta a gyönyörű pillangót. Rokonai, a káposztalepke és a különféle molyok nagyon irigyelték tarka színeiért, mesés röptéért. Ő meg csak szorgalmasan rakta a petéket. Nem törődött azzal sem, hogy a gyerekek minduntalan meg akarták fogni. Már éppen befejezte volna az aznapi petelerakást, amikor észrevette, hogy elvesztette a legyezőjét. Hogy nézek most ki, legyező nélkül a társaim között?! Lekuporodott a pipacs piros virágjára, és bánatosan pityergett. Vesztére, mert a gyerekek felfedezték és lecsaptak rá. Megfogták és nagy örömujjongással vitték magukkal. Kezük között a lepke még egy ideig vergődött, de aztán megadta magát a sorsának. Ha tudta volna, milyen sorsot szántak neki, biztosan harcolt volna a szabadságáért: mert a gyerekek a bogárgyűjteménybe akarták tenni, egy gombostűre feltűzve. Az egyik kislány megsajnálta, s mikor a többiek nem figyeltek oda, szélnek eresztette. Nagy nehezen egy búzavirágra röppenve megpihent. A nagy izgalmaktól kifújta magát, és akkor eszébe jutott a legyező. Elindult hát megkeresni — de bármerre röpködött, nem talált a nyomára. — Fenséges szitakötő! — kérdezte. — Nem láttad a legyezőmet? Valahol elvesztettem a petelerakás közben. — Láttam bíz én, egy káposztalepke ragadta magához! De hogy hová reppent vele, nem láttam. Keresd a bagolypillét! Ő olyan tudós és bölcs, biztosan meg tudja mondani, merre ment. A kis lepke elkezdte keresni a bagolypillét, de fényes nappal azt soha nem lehet megtalálni. Amikor eljött az este, csend és nyugalom borult a tájra. Újra indult a pillangó a bagolypillét felkutatni. Nem sokára nagy fényességet látott: hát az utcalámpa világossága volt az a nagy fényesség. És százszámra keringtek, röpködtek körbe-körbe a rovarok, a bogarak, a lepkék. A kis lepkét is csábította a lehetőség: de jó lenne belefeledkezni a mámoros táncba, de aztán felülkerekedett ösztönein: neki a bagolypillét kell megkeresnie. Amikor azt hitte már nem is jön, akkor érkezett meg kiteregetett szárnyaival. A kis lepke megszólította: — Kedves, jó bagolypille! Elvesztettem a legyezőmet, segítsd megkeresni! A bagolypille egy kis ideig gondolkodott, majd megszólalt: —Tudom, hol vesztetted el a legyeződet! Menj ki a mákföldre, és ott megtalálod! A kis pillangó boldogan ment el. Ahogy megvirradt el- ámult szeme-szája. A rengeteg fehér és lila virág bűvöletbe ejtette, repkedett egyikről a másikra. De a legyezőt ott sem találta. Képzeljétek, még most is keresi! Törő István A kaposvári Petőfi Sándor Általános Iskola tanulói csodálatos 11 napot töltöttek Selmecbánya környékén, Pocu- vadlon, a Sitnó lábánál, a ko- márnói hajógyár üdülőjében. Érkezésünkkor gyönyörű vidék tárult elénk, azonnal sétálni indultunk. Lakóhelyünk fölött emelkedett a selmeci hegység legmagasabb, 1009 méteres, fenyvesekkel borított csúcsa. Aztán ellátogattunk Selmecbányára, a közeli városba, mely 800—1000 méter magas hegyek övezte völgyben fekszik. A város környékén ma is működnek ércbányák. Nagy élmény volt számunkra a 47 méter mélyen levő bányamúzeum megtekintése, hiszen „életközeiből” itt láthattuk, mi is az az ércbányászat. Fürödtünk a festői környezetben levő tóban, vízibicikliztünk, sokat kirándultunk a környék nevezetességeihez: voltunk a lévai (Levice), a zólyomi (Zuden) várban, é$ az itteni múzeumokban. Egy teljes napot töltöttünk el Bajmócon (Bojnice), voltunk az állatkertben, a híres várban, ahol a Safari filmet forgatták. Besztercebányán megnéztük az egykori Thurzó-palotát, aztán Mátyás király hajdani szálláshelyét. Az antoli kastélymúzeum, ahol vadászati és erdészeti kiállítás is látható, különös adatai miatt is lenyűgöző. Az évszakok szerint négy bejárata van, a hónapok szerint 12 kéménye, a hetek szerint 52 szobája és az év napjainak száma szerint 365 ablaka... Jártunk a ma is működő körmöcbányai pénzverdében, ahol bepillanthattunk a pénzkészítés történetébe is. Soroljuk még? Csodálatos 11 nap volt! Most már csak azt kívánjuk szívből, hogy a komárnói hajógyár dolgozóinak gyermekei is ilyen szép, hasznos és vidám napokat töltsenek el a Balaton-parton. Lejegyezte: Vass Júlia, Takács Anna, Bognár Bernadett Óvodássarok Perec, pogácsa — kis csalódás Hős tűzoltók szerettek volna lenni... Az egyik nap az ismerkedésé, a másik nap a versenyé volt. Egy dologban azonban mindkét nap azonos volt: maradandó, felejthetetlen élményt adott a gyerekeknek. Részesei lehettek annak a kaposvári rendezvénysorozatnak, mely a tűzoltók ügyességét, bátorságát, munkáját volt hivatott bemutatni. A gyerekek kiállításon, képeken ismerkedhettek a hivatás rejtelmeivel, láttak óriás létrás autót, tűzpiros kocsikat, szépen felújított, valamikor lóval vontatott lajtoskocsikat, korhű díszegyenruhát — no és természetesen beszélgethettek igazi tűzoltóval. Nem csoda, hogy főként a legkisebbek — még a lányok is — nyomban hős tűzoltók szerettek volna lenni. Ám a szépség, a csillogás mögött megláthatták a munkát, a veszélyt, a bátorságot, a felelősséget. Hallottak arról is, hol és mikor lehet tüzet gyújtani, s ha baj van, mi a teendő. Az első nap a gyerekek voltak kíváncsiak a tűzoltó bácsikra, másnap viszont ők a gyerekekre. Ezért szerveztek számukra aszfaltrajzversenyt: rajzolják le, hogyan képzelik el a kicsik a tűzoltók munkáját. A sportcsarnok előtti téren várta őket a kijelölt helyük, a nevezés után mindegyikük megkapta a doboz színes krétát, és Hampuk Zoli bácsi intésére megkezdődött a munka. Hogy legyen erő a versenyhez, pogácsát és perecet osztottak a rajzolóknak. Ám a falatozás közben áem lassult a munka üteme. Persze az anyukák sem maradtak tétlenül, futottak limonádéért — mert ugye a dolgozónak innia is kell. És ez még nem lett volna baj. A kár az volt, hogy nem egy esetben a szülők is belefolytak a munkába. Sokan nemcsak ötletekkel, hanem ténylegesen is segíteni igyekeztek. így aztán jó néhány esetben az eredmények nem a valóságot tükrözték. Nem véletlen, hogy azok a kis Katik, Petik méltatlankodtak, akik valóban önállóan készítették el rajzaikat. Ajándékot persze ők is kaptak és ez a szomorúságukat egy kicsit oldotta. A verseny ilyen, mindenki nem nyerhet. Nem csüggedtek a gyerekek — alig ért véget a verseny, máris mondogatták: várják a legközelebbit. Es persze köszönték — és köszönik — a tűzoltó bácsiknak a lehetőséget! Báli Györgyné Egy szép vadászterületen Sötétszürke esőfelhő takarta el a lenyugodni készülő napot, mikor Riticspusztánál lefelé gurult az Ingola István fővadász vezette terepjáró. Mikor leértünk a völgybe, a Füzi-erdő mellé, dörögni kezdett. Andris ijedten szólalt meg: — Jobb lenne visszafordulni, Pista bácsi, ha felázik az út, nem tudunk hazamenni. — Ne félj, Andris, nem lesz eső — nyugtatta meg az unokámat a barátom, majd az út melletti magaslesre mutatott. — Itt is lenne mit fényképezni, mert a Füzi-erdőből kiváltó szarvasok itt járnak át a lucernatáblán, de azt hiszem, az erdő sarkánál a másik les jobb lesz. Na, de előbb körülnézünk egy kicsit. Egy magányos diófa alatt öreg, roskadozó les állt. Pista megjegyezte: — Ezen a részen él az a fehér fejű őzbak, melyet szeretnék megmutatni nektek. Ott van, ahol a vízmosás kezdődik — mütatott előre. S mintha minket várt volna, a bak felemelte fejét,, felénk nézett — és filmre került. Ahogy visszakanyarodtunk a Hordó-völgybe a lekaszált réten a fűzfák között, Andris vette észre a kölyökrókát, odébb pedig a kopott bundás anyarókát. — Holnap kiülünk ide a fiammal és sörétet eresztünk az oldalukba — jegyezte meg Pisti. Meredek útszakaszhoz érkeztünk, aztán a tetőn a 33-as számú leshez mentünk. Először Andris kapaszkodott föl a két karfával ellátott létrán a masszív, hat méter magas lesre, melyen akár hatan is kényelmesen elférnek. Hamarosan esti homály borult az erdőfoltokkal tarkított, dimbes-dombos szép tájra. A kereső távcsövön át viszont mindent lehetett látni. A lestől ötven méterre egy szarvastehén a borjával, mellette nem messze egy suta a gidájával legelt a lucernában. Aztán An- talfaluból egy traktor hangos berregéssel közeledett az úton, elriasztva az állatokat. Sötét lett már, mikor a traktor a riticsi dombon berregett felfelé. Nem akartam hinni a szememnek, mikor a távcsövön át a Veréb-mező lucernatáblájában húsz szarvasbikát számoltam meg egy csapatban, de folyamatosan jöttek a többiek is. Andris közben a madarak dalolását figyelte. Egészen közel, a les alatt háromszor pitypalattyolt a fürjkakas. — Ezt a napot sem felejtem! Nagyon szép volt! — mondta Andris. Tóth Ferenc A 7 szemű óriás Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy 7 szemű óriás. Mivel törpék éltek az országában, nagy volt az öröme, hogy ő óriás. Az egyik törpe evett, a másik ivott, a harmadik takarított — s lehetne hosszan sorolni, hogy az ezer törpe mi mindent csinált. De volt egy törpe, aki nem csinált semmit. Semmit az égvilágon! Ezért úgy is nevezték, hogy Dolgi Nem. Dolgi Nem mindig aludt, aludt, aludt. Neki soha, semmi dolga nem akadt. Volt ugyan egy csörgőórája, az mindig hatkor ébresztett. De Dolgi Nem nem kelt fel soha. Egyszer a 7 szemű óriás megbetegedett és összehívta a világ összes orvosát. De egyik sem tudta, hogy mi a baja. Dolgi Nemet is felébresztették ezzel a hírrel, és mivel a semmittevés mellett segíteni is szeretett, életében először felkelt és felöltözött. Orvosruhában bekopogott a 7 szemű óriáshoz. Kért 20 tonna különféle gyógyszert, összekevert belőle 1 tonna orvosságot. Bevette ezt a beteg — és lássatok csodát! — egy óra múlva meggyógyult. Dolgi Nemnek a 7 szemű óriás először 3 aranyat ajánlott föl. Aztán 6-ot, 12-t, 24-et, 48-at, 96-ot és végül 192-t. Dolgi Nemnek így sok pénze lett. Haza is ment, és lefeküdt aludni. Ha nekem is ennyi pénzem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna! Tóth Dávid Levente másodikos kaposvári tanuló (A mese kelte 1991. június 17. 7 óra 40 perc.)
