Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-18 / 167. szám
1991. július 18., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (16.) Az apostoli egyház, amelyben az Újszövetség keletkezett Masaccio: Péter apostol katedrája 1425 körül. Firenze, Brancacci kápolna Az Újszövetség írásai a Kr. u. 1. század egyházában keletkeztek, ezért megértésükhöz legalább nagy vonalakban ismerni kell e korszak kereszténységének történetét. Az apostoli egyház terjedését az Újszövetség írásaiból követhetjük nyomon. Főként Pál apostol levelei és az Apostolok Cselekedetei adnak eligazítást. Pál leveleiből, amelyeket az általa alapított helyi egyházak híveinek írt, közvetlenül megismerhetjük az egyházalapítás körülményeit, és az ott élő keresztények életét. A kereszténység terjedésének történetét nagy összefüggésekben a kb. Kr. u. 30 és 61 közötti időszakban az Apostolok Cselekedetei írja le. Az ősegyházból a nagyvilágba A kereszténység a jeruzsá- lemi ősegyházból, kb. Kr. u. 30-tól indult el térítő útjára. A jeruzsálemi egyház az apostolokból és Jézus tanítványai köréből alakult. Tagjai a Krisztusban való hit ellenére sem érezték, hogy elváljanak Izrael vallási közösségétől: jártak a jeruzsálemi templomba és megtartották az Ószövetség kultikus-rituális előírásait. A vallási vezetőkkel akkor kerültek ellentétbe, amikor közülük többen kétségbe vonták a templom és Mózes törvényének üdvösségre szükséges érvényét. Az emiatt kitört üldözésben sokuknak menekülnie kellett Jeruzsálemből. Eljutottak Föníciába, Ciprusra, An- tiokhiába, s ott helyi egyházak alapítói lettek. Rómában szintén létrejött keresztény közösség. Az egyház Palesztinában is megerősödött. Terjedésének állomásai: Judea - Gali- lea - Szamária. Fordulópontot jelentett, hogy az Antiokhiába menekült keresztények a pogány görögök között is hirdetni kezdték az evangéliumot. Az első keresztények ugyanis Izrael népéből lettek Krisztus tanítványai, és eddig csak ennek köréből igyekeztek újabb követőket megnyerni. Az antiokhiai egyház szervezésébe kapcsolódott be Kr.u. 44 körül Saul, aki korábban maga is buzgó zsidó volt, sőt a kereszténység üldözője, de a feltámadt Krisztus látásában részesülve Krisztus apostola lett. A Saul nevet apostoli munkája során a görög-római Pál váltotta fel. Az első évtizedek súlyos vitái A görög-római világ térítése Pál missziós tevékenysége révén lép új szakaszába. Három térítő útján, Kr. u. 45-49, Kr. u. 49-53 és Kr. u. 53-58 között, Kisázsiában és Görögországban egyházak sorát alapítja. A pogány világ térítése természetesen nemcsak Pál műve, de az ő tevékenységéről tudunk a legtöbbet. A pogány missziót az első évtizedekben súlyos vita kísérte: kötelezni kell—e az evangéliumhoz megtérő pogányokat a keresztségen kívül az Ószövetség rituális törvényeinek megtartására is? A teológia nyelvén a kérdés így hangzik: az ember üdvösségéhez elég-e egyedül a Krisztus keresztáldozatából áradó isteni kegyelem vagy továbbra is szükséges még ehhez Mózes törvényének megtartása. Az egész egyházat megmozgató hit kérdésben Kr. u. 48-ban Jeruzsálemben az apostoli zsinat döntött. Az üdvösséghez elég Jézus Krisztus kegyelme, ezért a megtérő pogányokat nem kell Mózes törvényének megtartására kötelezni. Az elvi döntés ellenére, mint ezt Pál leveleiből tudjuk (Galata és Római levél), a viták és feszültségek csak lassan jutottak nyugvópontra. Az I. század 60-as éveiben az egyház szerte a Római Birodalomban megvetette lábát. Főként a városokban alakultak virágzó egyházközségek, és a társadalom minden rétegéből csatlakoztak a kereszténységhez. Pál és a többi apostol leveleiből tudjuk, hogy a pogány környezet gyakran ellenségesen fogadta a keresztényeket. Az egyház első nagy próbatétele a Néró császár idején, Kr. u. 64-ben kitört üldözés, amelyről Tacitus római történetíró is megemlékezik (Annales, XV, 44). Péter apostol szintén Néró idejében, 64 és 67 között szenvedett mártírhalált Rómában. Krisztus második eljövetelét várva Az egyház I. század végéig tartó három évtizedét a megszilárdulás jellemzi. A helyi egyházakban a püspök-, diá- konus- és presbiterből álló szervezet formát öltött. A hagyomány szerint egyedül csak János apostol maradt életben a század végéig. Egyre fontosabb feladat lett az apostoli tanítás megőrzése. Ez hozta létre az írott evangéliumokat, és ettől kezdve az apostoli tanításra való figyelem fő gondja marad az egyháznak. Az első évtizedek sok keresztényében az a remény élt, hogy Krisztus második eljövetele nem sokáig várat magára (1 Thesszalonikai levél). Az I. század második felében azonban az egész egyházban megszilárdult az a meggyőződés, hogy az emberi történelmen át tartó, hosszú misszióval kell számolni. Ezzel a tudattal magyarázható az Újszövetség késői írásainak józan útmutatása, amellyel a híveket az élet mindennapjaiban kötelességeik becsületes, evangéliumi szellemű teljesítésére intik. Az egyház a szerény kezdetből az I. század végére világegyházzá lett, és felkészült, hogy eleget tegyen az emberi történelem végéig szóló küldetésének. (Folytatjuk) Rózsa Huba a budapesti rém. kát. hittudományi egyetem tanára Magyar Péter: A WOJTYLA-REJTÉLY (8.) Varázsos egyéniség A pápa nyári vakációja idején az olasz Alpokban Bárki, aki személyes érintkezésbe került II. János Pállal, akár csak futó találkozás erejéig, tanúsíthatja, hogy egyéniségéből valamiféle mágneses erő árad, arra kényszerítve környezetét, hogy figyeljen rá. A jó színészek ilyenek: minden közönséghez megtalálják a hangot és viselkedést, állandóan rájuk kell figyelni. Wojtyla esetében azonban többről van szó. Ő valóságos vallási önkívületet idéz elő egyesekben. Elsősorban a fiatalok és a nők rajonganak érte nyilvános szereplésein. De láttam a hatalmas, tízezer személyes pápai kihallgatási teremben, ahol minden szerdán délelőtt nagy csoportokat fogad, meglett férfiakat is, akik könnybe lábadt szemmel, teljes meghatottsággal figyelték, megpróbálva megérinteni fehér ruháját, amint elhaladt a középen hagyott folyosón a tömeg sorfala között. Ilyenkor mindenki felugrál ülőhelyéről, és a folyosót határoló korlátokhoz törtet, a kezét nyújtja, igyekszik minden módon magára irányítani a pápa figyelmét. Ő pedig jóságos arccal és hamiskásan összehúzott szemmel lépked közöttük. Időnként a kezét nyújtja, áldást oszt. Sokszor előfordul, hogy a teremből úgy kell kivinni egyeseket, mert rosszul lettek az izgalomtól. A vöröskeresztes mentő rohamkocsi mindig ott áll a terem bejáratánál, és gyakran szükség is van rá. Még fokozottabb ez a veszély a több százezres tömegtalálkozókon, szabadtéri beszédeknél, miséknél. A pápa szinte első, tömegek előtt elmondott beszédeitől tapasztalható ez a jelenség, amelyet sokan a televíziónak, a tömegtájékoztatási eszközök felfokozó, reklámozó hatásának tulajdonítottak. Nem kétséges, hogy a televízió sokat számít. Nyomot hagy, hogy a pápa fehér ruhás alakja szinte minden nap megjelenik a képernyőn, belép a családi otthonokba, a közvéleménybe, mindenki tudatába. Önmagában mégsem magyaráz olyan jeleneteket, amelyek néha a tömeghisztéria határát súrolják. És nemcsak hazájában, Lengyelországban, ahol az első, 1979-es látogatás politikai fordulópontot jelentett, akkor még el sem képzelhető események nyitányát. így volt ez már az első külföldi úton, a mexikói utazáson is. Láttam egyszerű falusi asszonyokat, akik összegyűjtötték a pápa képeslapokban megjelent fényképeit, s ereklyeként őrizték a kezdetleges albumot. Az egyik azt mondta: „Egyéves a kisfiam. Ha megnő és megérti, elmesélem neki, hogy személyesen láttam II. János Pál pápát és megérinthettem a ruhája szélét.” Ha a pápa a Vatikánban vagy Gastelgandolfóban államférfiakat fogad, szokás az őket kísérőknek, újságíróknak valami csekély jelképes ajándékot osztogatni: kis rózsafüzéreket a pápai címerrel, esetleg a pápai pásztorbot (egy modern feszület egyébként) Amerigo Tot, nagy hazánkfia alkotásának kicsinyített mását, vagy más hasonló, apró tárgyakat. Ezeknek óriási az értéke a pápa rajongóinak körében. Egy életre le lehet kötelezni valakit ilyen csekélységgel, amely — közvetve „a pápától származik”. Az elnyomottak szószólójának tekintik A legkevésbé talán éppen Olaszországban érezhető ez a rajongás és mágneses hatás. Az olaszok túlságosan hozzászoktak már a pápák jelenlétéhez. Európa katolikus országaiban viszont erős, és még erősebb a harmadik világban, Latin-Amerikában, a „legkatolikusabb” földrészen, és Afrikában, ahol minden sokkal spontánabb és érzelmibb, mint a racionális, civilizált társadalmakban. Hasonlóan erős reakciók tapasztalhatók azokban az országokban, ahol a katolikusok kisebbségi közösséget alkotnak, mint Nagy-Britanniában, az északi országokban, vagy ahol elnyomott nemzetiségek tekinthetik szószólójuknak a pápát. A kanadai indiánok például örökre szívükbe zárták, mert szót emelt jogaikért. S könnyen elképzelhető, milyen hatást váltana ki egy litvániai vagy erdélyi látogatás... Azt is el lehet mondani, hogy a pápa iránti lelkesedés arányosan nő a meglátogatott ország és nép szegénységével. A nyomorban tengődök fogadják a legnagyobb érzelmekkel. Csak ezzel magyarázható, hogy Indiában vagy a pápuák óceániai szigetein szintén milliók ünnepelték, noha nem is katolikusok. Bár a szegénynek egyáltalán nem mondható Dél-Koreában — ahol a lakosság mindössze 4 százaléka vallja a katolikus hitet — szintén egymillió ember sereglett össze a pápa fogadására. Tömegek vándorolnak — néha több napon át — a meghirdetett miséire, szabadtéri beszédeire. Esetleg az egész éjszakát a szabadban töltik, vagy a tűző napon, esőben várnak rá hosszú órákig, amíg feltűnik a golyóálló üveggel védett kis „pápamobil”. Az újságok és a televízió persze felfokozzák a hatást, felkeltik a várakozást, de aligha előidézői a jelenségnek. Ezek a tömegtalálkozók egészen más dimenzióba helyezik Wojtyla alakját. A tömegek előtt nincs jelentősége a személye és működése körül dúló különböző teológiai és politikai vitáknak, a zsinat-értelmezéseknek, annak, hogy hagyományőrző-e vagy sem. Mindezek jelentéktelenné válnak. Ami megmarad: a szegény és elnyomott tömegek vagy a lelki támaszra, értékekre éhezők reményt és hitet várnak a pápától, „Péter apostol utódától”, aki megszólítja őket és a problémáikról beszél. Vigaszt nyújt nekik, szót emel jogaikért a világ hatalmasaival szemben. Fejét a merénylet óta — amikor sötét és máig homályban maradó erők meg akarták gyilkolni —, még a mártírok glóriája is övezi, fokozva ezt a karizmatikus hatást. Ezek a tömegek feltétlenül és maradéktalanul hisznek benne, hallgatnak szavára, amikor békéről, jogokról és igazságosságról beszél. A szemükben — rossz hazai zsargonnal élve — fenntartás nélkül „hiteles” személyiség, ellentétben a helyi politikusokkal, vezetőkkel, akiknek hitele általában rég elveszett a világ többi részén. Valószínűleg nem járnak messze az igazságtól azok, akik Wojtyla személyes varázsát, karizmáját nagyrészt ebből eredeztetik: a politika általános hitelvesztéséből. Az országvezetők soha be nem tartott, elértéktelenedett ígéretei és szólamai helyett II. János Pál erővel és meggyőződéssel valami másról beszél az emberekhez. Nem ígér, ellenkezőleg, sokszor dorgál, de az együttérzés és szeretet is világosan érződik szavaiból, ezért azok hitelre találnak. Emlékhely lesz, ahol megfordul Számtalanszor éreztem ezt a Szent Péter téri vagy a kihallgatási terembeli zarándokok körében, s próbáltam megfejteni — nem egyedül — a pápa tömegekre gyakorolt hatásának titkát. A válaszokból vagy megjegyzésekből az szűrhatő le, hogy a hívők, de talán nemcsak a hívők, valami személyes varázst éreznek kiáradni belőle. Azt, amit mond, sokszor fogadják kritikával, főként az értelmiségiek. Nem minden szavával értenek egyet, de feltétlenül elfogadják Wojtyla személyiségét, amelyet alapvetően „rokonszenvesnek” találnak. Az egyetlen kivétel a nyugati liberális és baloldali értelmiség, amely inkább „baljós” figurát lát benne. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi években jócskán alábbhagyott ez az ellenszenv ebben a körben is. Sokan nem fogadják el II. János Pál világlátását, doktrinális keménységét, túlzásnak tartják megnyilatkozásait, amelyekben például az abortuszt a terrorista tömeggyilkossággal helyezi azonos szintre. De ezek is elismerik, hogy van II. János Pál személyiségében valami megfoghatatlan, ami mindezt igazolja, elfogadhatóvá teszi. Történtek azonban különös esetek is. Például 1985-ben az ecuadori látogatáson az államelnökkel történt találkozón. Folyt a ceremónia a protokollszabá- lyok szerint. Az elnöki palota termében ott ült az összes előkelőség, II. János Pál mellett a díszes karosszékben az elnök felesége. A televíziós kamerák a pápára szegezve, élő adásban, amikor egyszer csak az ország „első hölgye” térdre borul az egyházfő előtt és azt mondja: „Szentatyám, gyóntasson meg.” Wojtyla majd kővé meredt a csodálkozástól és zavartól: „Itt? Most?” — kérdezte. „Igen, itt” — erőskö- dött az elnökné. A helyzet egyszerre volt kínos és mulatságos. Végül a pápa megoldotta: azt válaszolta, sajnos nem teheti, mert nincs rajta a stóla, anélkül pedig nem szabad gyóntatni. II. János Pál személyes varázsához tartozik, hogy a helyeket, ahol megfordul, zarándok- és emlékhelyekként őrzik. Utazásain soha nem alszik például szállodában, hanem csakis a nunciatúrákon vagy egyházi intézményekben. A kis szobákat, hálófülkéket utána változatlanul megőrzik, semmihez sem nyúlva: „Itt szállt meg II. János Pál ekkor és ekkor.” Bármihez nyúl, bármit vesz kézbe, abból emléktárgy lesz, ereklye. Sokezren őriznek elszáradt virágot, amelyet a pápa elhaladtában a járművéből szórt ki. Mások pedig — akik a pénz iránt fogékonyabbak, mint a karizma iránt — ezer dollárért árulnak ilyen virágokat vagy más emléktárgyakat. Az alaszkai Fairbanksben a repülőtéri piros szőnyeget, amelyre rálépett megérkezésekor, apró darabkákra vágták és árverésen árulták. Igaz, jótékonysági céllal. A látogatások szertartásához tartozik, hogy a pápa, amikor egy ország földjére lép, letérdel és megcsókolja a talajt, tisztelete és alázata kifejezéseként. Ezekre a helyekre sokféle márvány- vagy bronztáblát utána helyeztek emlékül. (Folytatjuk)
