Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-01 / 126. szám
1991. június 1., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 Tanítók tekintélye — egykor és ma KÖNYV ÉS KATEDRA Dr. Kanyar József, a történettudományok doktora előadást tartott a Somogyi Alkotó Értelmiségiek Klubjában — Népoktatás a Dél-Dunántúlon a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában címmel. Ebből az alkalomból kérdeztük egyrészt kutatásairól, másrészt pedig a pedagógusok egykori és mai megbecsüléséről. —A Népoktatás a Dél-Dunántúlon című modell értékű munkának melyek azok a tanulságai, amelyek szempontokat adnak a mai közoktatásról való gondolkodáshoz? A művelődés tehertétele — Ez a kutatásom azért válhatott modell értékűvé, mert nem csak hely- történeti és régiótörténeti ismeretanyagot tartalmaz, hanem megállapításai köztörténeti jellegűek. Én úgy látom, hogy a mi régiónk hátrányos helyzete — az aprófalvas struktúra — a magyar ^művelődés nehéz tehertétele. Ugyanis 'Pannónia északi részének azért jobbak a kulturális mutatószámai, mert ezen a területen a jobbágyparasztságnak nagyobb szüksége volt arra, hogy megtanuljon írni, olvasni és számolni. A XVIII. század elején Somogybán mindössze hat olyan iskola volt, amelyekben tanítottak számtant. S noha itt a jobbágy paraszti társadalom csupán 24 százaléka járt iskolába, ez a nép mégsem nevezhető analfabétának, mert hiszen magában hordozott egy új mezőgazdasági kultúrát, jelentős állattartást. Üdvösnek tartanám, ha a vidéki Magyarország struktúrájába ma szervesen beépítenék az önkormányzati népfőiskolákat. — Tudjuk, hogy Kanyar József a népfőiskola újrateremtésének egyik „bábája” hazánkban. Hol tart ma a népfőiskolái mozgalom? Fejlődő népfőiskolák — Örvendetesen fejlődik. Szép eredmények vannak Soprontól Erdélyig. Remélhetőleg még nagyobb vehemenciával megy előre a magyar népfőiskolái mozgalom, ha az egykori egyházi ifjúsági szervezetek bekapcsolódnak, ugyanis a harmincas években ezek voltak a mozgalom legmotorikusabb szervezői. Arra biztatom az induló népfőiskolákat, hogy minél több és értékesebb tervet készítsenek, s juttassák el a Népfőiskolái Tanácshoz, amely a kuratóriumán keresztül támogathatja a fenntartást. — Milyennek látja most ön—az országosan ismert helytörténész — a helytörténeti kutatás szervezeti és financiális, az önkormányzatokkal való együttműködés esélyeit? — Erről csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon vigyázzon a megye, illetve a város önkormányzata arra, hogy a történeti kutatás területén elért eredmények ne menjenek veszendőbe! A Somogy Megyei Levéltár műhely- és bázisintézménye volt a magyar helytörténeti és régiótörténeti kutatásoknak. Ha egy megye olyan névjegyet tud letenni a történeti kutatás „asztalára”, mint a Harminc nemzedék vallomása, amely szinte helytörténeti bibliája az iskoláknak, akkor ezt a munkát folytatni kell. Ezektől a kiadványoktól nem szabad elvonni a pénzt, hiszen ez bőven megtérül a megyének. — Ön szerint ma mi a magyar oktatáspolitika „keresztje"? Vissza a klasszikusokhoz — A kérdésre kérdéssel válaszolok. Miért nem tud a magyar kultúrpolitika visszatérni a nagy klasszikusaihoz, ezek meg nem valósított programját miért nem tudja realizálni? Gondolok itt többek között Keresztury Dezsőre, a kiváló kultuszminiszterre, vagy a tanügy rendezésével megbízott Németh Lászlóra, s a szabadművelődés nagy apostolára: Karácsony Sándorra. — Mióta Budapesten él, hogyan alakult a kapcsolata Somoggyal? — Boldog vagyok, hogy nap mint nap több levelet kapok és írok, mint amikor itt éltem. Sorozatosan hívnak előadásokat tartani főiskolákra és egyetemekre, s felkérnek lektori teendők elvégzésére is. Én lakóhelyet változtattam, szülőföldet nem! A ranglétra... — Végül a pedagógusnaphoz kapcsolódóan azt szeretném kérdezni, hogy a társadalmi ranglétrán hol álltak régen, illetve hol állnak mosta tanítók? — A magyar néptanítók a múltban jóval nagyobb tekintéllyel rendelkeztek. Óriási ambícióval és hivatástudattal készültek a pályára, mindenképpen tanítók akartak lenni. Nem csupán a katedrán álltak helyt, hanem bátran bízhatták rájuk a csapattesteket, zászlóaljakat a második világháborúban is. Tamási Rita Jótékonysági bái pedagógusoknak A Budapesti Kongresszusi Központ báltermében jótékonysági pedagógusbált rendez június 8-án a Hungária-Eu- rópa Alapítvány. A bevételt a történelemoktatás és -kutatás támogatására fordítják. Nyilvános hangszeres vizsga A nyilvánosság előtt ad számot tudásáról a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola gimnáziumi tagozatának 9 ének-fakultációs diákja. A zongora, fuvola és cselló szakon tanuló elsőévesek hétfőn délután 3 órakor kezdődő hangszeres vizsgáján részt vehetnek az érdeklődő zenebarátok is. A rock csillagai A Magyar Rockszínpad Csil- /aga/'címűjótékonysági műsorral kezdi évadját az idén a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Az első előadás bevételét a szervezők a Nemzeti Alapítvány számára ajánlották fel. KETTEN A KITÜNTETETTEK KÖZÜL „Ne felejtsék el tanáraikat" Dr. Ozsváth Ferencné Az országban összesen 170-en kaptak az idén „az oktatás-nevelés területén végzett kiemelkedő munkájuk elismeréséül" Kiváló Pedagógus kitüntetést. Érdemeik, kvalitásaik kétségtelenek, — az elismerés magáért beszél — nem ezeket akarjuk tovább magasztalni. A visszatekintésekre voltunk kíváncsiak. Dr. Garabon Károlyné idestova húsz esztendeje oktatja a nebulókat Kaposváron, a Há- mán Kató Általános Iskolában az ének és a testnevelés szere tetére. A szelíd mosolyú, — korát nem titkoló — 53 éves asz- szonynak egyetlen kérése akadt csupán: „szeretném, ha a gyerekek között beszélgetnénk, egyedül ott érzem magam természetesnek”. Ezért a tanítványairól kérdeztük: —A hétvégén a gyereknapot úgy fejezzük be, hogy palacsintát sütünk nálam. Jön négy fiú, segítenek mákot darálni — kezdi közlékenyen a harmadikos osztályáról mesélve. — A szülők küldenek tojást, darált diót. A gyerekek már érdeklődtek, nem túl alacsony-e a mennyezet nálam a palacsintasütéshez. Aranyosak, nagyon szeretem őket. — Miként hatott Önre a kitüntetés híre? — A lópcsőházban felfelé menet bontottam ki a levelet és kicsit bambán meredtem rá. Arra gondoltam, hogy én már 53 vagyok és nem érzem magam már a csúcsponton. Kezdek feledékeny lenni és ez nagyon keserves dolog. Olyan érzés, amikor egy operaénekesnek először megcsuklik a hangja. Humorosan fogom fel, de azért ez egy kicsit tragédia is. — Mi lesz két év múlva? — Nem maradok egy percig sem, pontosan ezen jelek miatt. Akkor sem, ha a pályán végig a gyerekek szeretete éltetett is... Azt hiszem, tudok a fejükkel gondolkodni, nem ostorozom őket minden apró-cseprő dologért. A személyiségjegyeiket próbálom farigcsálni, de az ars poéticám abban áll, hogy a szülőkkel együtt akarom ezt csinálni. Csak picit alakíthatok rajtuk. — A szülőkkel jó a kapcsolata? — Nagyon. Sok szülői értekezletet tartunk, mindig más-más családnál. Ilyenkor sütök egy tepsi pogácsát, valakik hozzák az üdítőitalt és megbeszéljük a gyerekek körüli gondokat. Garabonné nagy örömére főiskolás leánya is — talán nem véletlenül — pedagóguspályára készül. Ozsváth Ferencnét, a Kré- nusz János Általános Iskola pedagógusát szünetben értük el. A szikár, szigorú tekintetű tanárnő mentalitása különbözik előző riportalanyunkétól, ám mint ez bizonyára látható lesz, érdekes egybeesések is akadnak közöttük. — Milyen érdekes — mondja Ozsváthné —, hogy most, amikor e kitüntetésre méltónak találnak, már nem érzem magam olyan energikusnak: mintha már kissé túl lennék a csúcsponton. Néhány éve még rengeteget publikáltam, országos méretű felmérésekben vettem részt. De ez már elmúlt. —- Miként tekint vissza az eltelt évtizedekre? — E tekintetben van bennem némi keserűség. Úgy érzem sok munkám csak más íróasztalához volt szükséges. Előfordult, hogy szélmalomharcokat kellett vívnom: sokat ágáltam az ellen, hogy a tanár legnagyobb kincsét, a szabadidőt hasznosabban lehessen eltölteni, ne kelljen felesleges dolgokkal foglalkozni. — Ön szigorú tanárnak tartja magát? — Igen. Gyakran ütközöm a gyerekekkel, de ez csak az ő érdekükben történik. Nem tudják, hogy ha kikényszerítik a szigort, az aláássa a jó kapcsolatot. Milyen csodálatos lenne, ha a gyerekek mindig azt csinálnák, amit szeretnénk. Bosszant, hogy miért kell néha ellenállást kifejteniük, miért nem nyújtják azt a teljesítményt, amire képesek. — A tanítványai? — Van egy érdekes élményem ezzel kapcsolatban: egy régi tanítványom neves ember lett és készült róla egy portréfilm, amiben megemlített engem, s egykori ütközéseinket. Párás volt a szemem és nem tudtam, mi lehetett az amit nem Dr. Garabon Károlyné (Fotó: Lang Róbert) értett meg bennem. Tudják, hogy milyen szörnyű például az is, amikor az ember kijön egy óráról és érzi: rossz voltam. — Ön most a kitüntetettek között van. — Gyakran gondolok arra, hogy mennyien megkaphatták volna. Mindenesetre ez boldogság és ösztönzés nekem. Elbúcsúztunk. Ozsváth tanárnő még ennyit mondott: ....és ne felejtsék el tanáraikat!” N em fogjuk. Balassa Tamás A Wallenberg-ügy 2. MJASZNYIKOV PROFESSZOR ELSZÓLJA MAGÁT 1947-ben Albert Einstein fordult levélben Sztálinhoz: megkérte, nézzen utána, mi történt a hőslelkű svéddel. Sztálin azt válaszolta, hogy sajnos nincs tudomása Wallenberg hollétéről. Foglalkozott az üggyel az amerikai kormány is; elvégre Wallenberget az amerikaiak kérték fel, hogy a War Re- fugee Board programjának képviseletében vállalja el a követségi titkári posztot Budapesten. Az akkori politikai viszonyok következtében (a béke- szerződést még nem kötötték meg) az amerikaiak nem léphettek fel közvetlenül Magyarországon, de arra készültek, hogy a svéd kormány jóváhagyásával interveniálnak a szovjeteknél. A svédek azonban a Szovjetunióhoz fűződő jó államközi kapcsolatokra hivatkozva többször is megtagadták a hozzájárulásukat. Mindezt csak Schwarz professzor asszonytól tudtam meg, miután elhatároztam: nem kezdeményezek olyan lépéseket, melyek korábban már kudarcot vallottak. A végén kiderült: ő maga is akkor érte el a legtöbb eredményt, amikor önállóan próbálkozott. 1961-ben egy moszkvai orvoskongresszuson találkozott Mjasznyikov professzorral, akit már korábbi hasonló rendezvényekről ismert, és csak rutinszerűen tette fel neki a kérdést: nem tud-e valamit Raoul Wallenberg sorsáról. A válasz hallatán valósággal megdermedt: „Wallenberg nálunk van, egy pszichiátriai klinikán. Schwarz professzor asszonyt any- nyira feldúlta a hír, hogy otthagyta a kongresszust, hazautazott Stockholmba, és azonnal riasztotta a Wallenberg családot, valamint a külügyminisztériumot. Ám másnap, amikor vissza akart repülni a kongresszusra, kiderült: nem kap többé vízumot. A svéd külügyminisztérium nyomatékos érdeklődésére a szovjetek kijelentették: megvizsgálták az ügyet, de Mjasznyikov professzor tagadja, hogy valaha is hasonló kijelentést tett volna. Ekkor Svédország — akkori nagykövetén, Gunnar Jarringon keresztül — azt követelte, hogy szembesítsék Mjasznyikov professzort Schwarz professzor asszonnyal. Néhány hét múlva a szovjetek hozzájárultak a kéréshez. Mjasznyikov lehorgasztott fejjel ült vele szemben, és egyszer sem nézett a szemébe. Gépiesen eldarálta, hogy bizonyára félreértésről van szó — a beszélgetés német nyelven zajlott, és a kollegina nem jól értelmezte az ő szavait. A professzor asz- szony így felelt: „Kedves kolléga úr, mi már a legbonyolultabb orvosi kérdéseket is megvitattuk németül, és remekül megértettük egymást. Adott esetben egy rendkívül egyszerű kérdés hangzott el, ön pedig rendkívül egyyszerűen megfelelt rá. Elképzelhetetlen, hogy bármelyikünk is félreértette volna a másikat.” Mjasznyikov azonban nem volt hajlandó folytatni a vitát, és hasonló állásponton volt Jar- ring nagykövet is. Találkozásom a professzor asz- szonnyal — ezzel a nagyszerű teremtéssel — rendkívül tanulságos és élményszerű volt, ám mégsem mondhattam, hogy egy centiméterrel is előbbre jutottam volna. Ha eredményt akarok elérni, még több ember előtt kell feltárnom a Wallenbert-sztorit. Ezért cikket írtam róla évkönyvünkbe, amelyet több mint húszezer ember kap kézhez a világ minden táján. A cikkben felszólítottam olvasóinkat: ha valaki csak a legcsekélyebbet is tudja Wallenbergről, lépjen velünk érintkezésbe. A legfontosabb adat a közvetlen környezetemből érkezett. Egy napon levelet kaptam dr. Menahem Melzer bécsi orvostól, aki felajánlotta, hogy Wallenberg ügyében kész találkozni velem. Még aznap este elmentem hozzá, és meghallgattam kalandos történetét. Melzer tagja volt az osztrák kommunista pártnak. A harmincas évek elején fiatal orvosként a Szovjetunióba utazott, hogy segédkezzék „a kommunizmus felépítésében”, és belecsöppent a sztálini hajsza kellős közepébe. A titkosrendőrség válogatás nélkül tartóztatta le mindazokat, akikben az eszelős sztálini rendszer ellenséget látott — köztük elsősorban a meggyőződéses európai kommunistákat, a szovjet rendszer legőszintébb barátait. Melzer könnyűszerrel kiszámíthatta, mikor kerül őrá is a sor, és ezért elhatározta, hogy az országon belül keres búvóhelyet: orvosnak jelentkezett Szibériába. A háború után egy olyan egészségügyi szerv vezetőjévé léptették elő, amely többek között a Vorkuta környéki kényszermunkatáborokat is felügyelte. Működött ott egy különösen hírhedt tábor, melynek foglyait a Pecsora gátjának az építkezésénél dolgoztatták. A nehéz munka számos táborlakót úgy legyengített, hogy ideiglenesen, amíg össze nem szedik magukat, át kellett helyezni őket egy melléktáborba. 1948 nyarán dr. Melzer két másik orvossal együtt ezt a melléktábort kereste fel, hogy ellenőrizzék, helyreállt-e már a foglyok munkaképessége. E célból meztelenül felsorakoztatták az embereket egy pad mögött; a padra kirakták az irataikat, hogy ne kelljen kérdezni. „Ekkor pillantottam meg váratlanul Raoul Wallenberg nevét — mesélte Melzer doktor. — Pontosan emlékszem rá, mert még az is eszembe jutott, hogy bizonyára elírták a nevet — így lett Paulból Raoul. "Melzer felhívta a németes külsejű fogoly figyelmét a hibára, de az kijelentette, hogy őt valóban Raoulnak hívják, s hozzátette, hogy ez skandináv keresztnév. Melzer megjegyezte, hogy még soha nem hallott ilyen furcsa nevet, mire a svéd kioktatta: bizonyára olvasott már valamikor Amundsenről — nos, a sarkkutatónak Roald a keresztneve, az pedig még a Raoulnál is sokkal ide- genszerűbben hangzik. „E beszélgetés miatt ragadt meg emlékezetemben az egész epizód — mondotta Melzer doktor —, és amikor most az évkönyvükben olvastam a Wallenberg ügyről, rögtön elhatároztam, hogy jelentkezem önnél. ” (Folytatjuk)