Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-01 / 126. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. június 1., szombat Előszó. Április 12-én a megyei Ön- Kormányzati hivatalban meglehetősen nagy érdeklődés mellett arról folytattak tanácskozást, hogy átalakuló világunkban milyen együttműködés kívánatos a mezőgazdaság és az önkormányzatok között. Papp Jenő, a nagyberki szövetkezet elnöke mondta el a beszélgetés során, hogy minden falunak fontos része a szövetkezet, ezért lényeges, hogy az önkormányzat ne dolgozzon a szövetkezet ellen. — A szövetkezetünkhöz tartozó öt község egyike Csorna — idézem szavait. — Az ottani önkormányzat huszonhatmillió forint adót vetett ki a szövetkezetre! Hozzáteszem: ebben a községben 44 nyugdíjas és nyolc aktív dolgozó él, a gazdaság ötezer hektárnyi területéből ötszáz van itt. Az összeg megítéléséhez még egy tény: a szövetkezet egész évi munkabére 30 millió forint. Ez vicc! — súgtak össze mosolyogva a résztvevők. Azt gondoltam akkor, hogy az abszurditás határát súroló problémák elintézhetők a demokratizálódó adminisztráció útján is. Nem volt vicc Egy hónappal később a „háború” tart, úgyszólván végveszélybe került a nagyberki szövetkezet, beleértve az ide tartozó hatszáz embert. Miről is van szó? A törvény úgy rendelkezik, hogy a belterületeken levő földekre az ön- kormányzat 0-tól 100 forint értékig terjedő, helyi adót vethet ki négyzetméterenként. — A szövetkezetnek Csornában 26,3 hektár belterületi, EGYMÁS MELLETT VAGY EGYMÁS ELLEN? Csorna kontra nagyberki tsz szántóföldi művelésű földje van — mondta Papp Jenő. — Négyzetméterenként erre vetették ki a maximális 100 forintot. A gazdasági tényékhez hozzátartozik, hogy jó esetben egy hektár szántó tizenötezer forint hasznot hoz művelőjének. Hogy ebből miként lehet kifizetni egymillió forint adót?!? — Tehát 26 hektár után 26 millió forint helyi adót kért Csorna a nagyberki tsz-től. — Először csak hírből hallottunk az önkormányzat döntéséről, aztán megkaptuk a körjegyző hivatalos levelét. Azonnal válaszoltunk, hogy az ilyen mértékű adót nem tudjuk elfogadni, és kifizetni sem. Miután választ nem kaptunk, először személyesen, majd levélben fordultunk dr. Fekete Gáborhoz, a köztársasági megbízotthoz, hogy törvényességi felügyeleti jogköréből adódóan vizsgálja meg az önkormányzat döntését. A válaszának lényege az, hogy az adó mértékét illetően rendeletalkotó joga van az önkormányzatnak, ám a helyi sajátosságokat és az adóalany teherviselő képességét figyelembe kell vennie. A levélváltás közben kaptuk meg a csornai önkormányzat határozatát, hogy 15 napon belül fizessünk be az első félévre szólóan tízmillió forint adót, ötmillió forint bírságot, hatszázezer forint késedelmi pótlékot. Ez ellen csak hetvenkilencezer forint illetékkel lehet fellebezni. — Nem próbáltak tárgyalni? — Dehogynem! Május 17-én meghívtak, és el is mentünk Pónusz Lajossal, a szövetkezet társadalmi elnökével az ön- kormányzat testületi ülésére. Nem jutottunk megegyezésre. Nem volt más út: három nappal későbbre, május 20-ra, hétfőre rendkívüli közgyűlést hívtunk össze, hiszen a szövetkezet léte a tét. „A nép választ vár” A szó szerinti jegyzőkönyvet végigolvastam; két dolog átsütő belőle. Az egyik: nagyon fél az ellehetetlenüléstől, a jövőtől ez a közösség. A másik: kéri, kívánja, követeli, hogy szülessen egyezség, kompromisszum. A szövetkezet ügyvezető és a társadalmi elnöke részletesen és tételesen ismertette a tagsággal a helyi adó ügyében történt eseményeket. Idézetek a jegyzőkönyvből: ....A közgyűlésünkre meghívtuk a csornai önkormányzatot, a polgármestert, a jegyzőt, hogy hallgassanak meg minket.” G acska József: „Az öt község egyetlen polgármestere sem méltatott minket arra, hogy eljöjjön. Javaslom, menjünk el Orbán Ottóért, a csornai polgármesterért, adjon a népnek választ, hogy mit akarnak.” (Elmennek.) Pónusz Lajos: „Alázkodjunk meg, próbáljunk kompromisz- szumot kötni a hatszáz szövetkezeti tag érdekében... Mert ha benyújtják az inkasszót, másnap nem tudunk gázolalajat venni, fizetést adni, megáll az élet. A sorsunk megpecsételődött.” Jauch József: „Nagyon kérem a csornaiakat, hassanak oda, hogy ennek az ügynek jó irányban legyen vége." Csé- csei János főkönyvelő: „A dolog törvényességéhez nem férhet kétség. Mi nem a törvényt kifogásoljuk, hanem a szellemében meghozott adó mértékét." Matus János: „Mi, csornaiak is tönkremegyünk egy rosszul megfogalmazott törvény miatt. Ilyen piszkos munkát nem lehet végezni.” Garai Kálmán: „Bízok a józan észben, a józan gondolkodásban, és abban is, hogy az egységet nem fogják széjjelkalapálni. Különben végzetes következményekkel járó, szomorú tények előtt állunk. "Papp Jenő: „Adót mindig kellett fizetni, és kell ezután is. De nem mindegy, hogy mennyit! Mi nem méltányosságot kérünk, hanem reális adókivetést követelünk!" A vélemények sora hosszú. Az idézetek a közgyűlés hangulatát érzékeltetik. A közgyűlésre végülis a személyes megkeresés ellenére sem ment el Orbán Ottó polgármester. Az a határozat született, hogy a csaknem nyolcvanezer forintos illeték ellenére a szövetkezet igazgatósága fellebezze meg az ön- kormányzat határozatát. A törvény hibás — Miért nem ment el a szövetkezet közgyűlésére? Orbán Ottó csornai polgár- mester: — Értelmetlen lett volna elmenni! Három nappal korábban a testületi ülésünkön olyan volt az elnök magatartása, hogy nem láttam ennek értelmét. Esküdt Károly képviselő: — Mikor a nálunknál okosabbak a törvényt alkották, miért vették „egy kalap alá” a belterületeket és az üdülőterületeket? Nem az önkormányzat élezte ki ezt a helyzetet, csupán — joggal — kihasználta a törvény adta lehetőségeket. Egy adórendeletet visszavonni nem lehet! — Mi lehet akkor a megoldás? Mert — feltételezem — tudják, hogy -ez a mértékű csornai helyi adó valójában tönkretesz egy viszonylag jól működő gazdálkodási egységet?! — Nyújtson be a szövetkezet méltányossági kérelmet. A képviselőtestület valamennyi vállalati gazdálkodóra egységesen vetette ki a 100 forintos négyzetméterenkénti adót. A Tüzéppel, méltányossági kérelmük alapján, már megegyeztünk. — Milyen szándékaik vannak, ha a tsz-től megérkezik egy ilyen kérelem?-— Az önkormányzat mellett működik egy bizottság — mondta Vajda István körjegyző —, az engedmény mértékéről ez foglal állást, de a rendelet értelmében a jegyző dönt. Ez hatósági ügy, és megvannak az adóeljárás szabályai. — Úgy értsem, hogy most ezen a méltányossági kérelmen múlik az ügy megnyugtató rendezése? — Mondtuk mi ezt már korábban is! Utószó helyett. —A csornaiak azt szeretnék, hogy békességben fejeződjön be a dolog — mondta Gacska József. — Ha nem így történik, annak öt község népe látja kárát. Hová menjenek az emberek innen dolgozni, ha ellehetetlenül a szövetkezet? Fel van háborodva a nép, hogy ilyen felemás, bizonytalan törvények születnek. Egyik napról a másikra ellenség lesz a barátból... Nem! Nincs ez jól! Adózni kell, ez természetes, de tisztességes módon! Azon a napon, amikor ott jártam, a nagyberki szövetkezet elküldte a csornai önkormányzatnak a helyi adó mérséklésére vonatkozó méltányossági kérelmét. Május 22-e volt. Mindehhez egy megjegyzés: az önkormányzat döntését fizetett hivatalnokok készítik elő. Náluk — beleértve a jegyzőt is — alkalmazási feltétel a szakmai hozzáértés. A polgármestertől — aki végül is a testület üléseit vezeti — elvárható a realitásérzék. S az a helyzet, hogy vontak már visz- sza rosszul sikerült adójog- szabályt! Vörös Márta Arcok a színház világából Röpirat az A templom, a temető és a színház öngyilkosságról Pszichiátriai vonatkozású témák az első világháború előtti somogyi sajtóban címmel tartott előadást a megyei kórház legutóbbi tudományos ülésén dr. Boldizsár Ferenc. A pszichiátriai osztály főorvosát kérdeztük vizsgálódásairól. — A Roboz István szerkesztette Somogy hetilap 1890-es és 1900-as számait „lapoztam át". Mivel teljes körű áttekintésre nem futotta az időmből, a megye legstabilabb lapját választottam. A Megyei Könyvtárban mikrofilmen böngésztem az oldalakat. Az érdekelt, hogy a különböző pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos közfelfogás miként jelent meg a századvégi somogyi sajtó- ban.A pszichiátria elég különös ága az orvostudománynak. A deviánssá, illetve az elmebeteggé minősítés ugyanis függ az adott kor társadalmi nézeteitől, toleranciájától. Ilyen manapság például az alkoholizmus kérdése, amely nemcsak orvosi diagnózis alapján határozható meg. Az előítéleteknek történelmi gyökerei vannak. Ha megpróbáljuk kibogozni őket, akkor tehetünk ellenük valamit. — Önnek — ha mondhatom így — hobbyja az öngyilkosság okainak a kutatása. A 90-100 évvel ezelőtti sajtó miként ad hírt egy-egy esetről? — Az újságírók moralizáló módon közelítették meg az ön- gyilkosságot. Eléggé elítélően nyilatkoztak. Ugyanez él ma is az emberek tudatában. A félelmetes az, hogy az akkori cikkekben keményen, nyíltan papírra is vetették az újságírók. Érdekes, hogy a tizenegyné- hány esetből mindössze kettő tudósításban nincs moralizáló, elítélő vonás. Az egyik egy jónevű pécsi ügyvédről, a másik pedig egy katonatisztről szól. Tehát már akkor is tapasztalható volt némi mértéktartás bizonyos társadalmi rétegekkel szemben. — Az alkoholizmusról hogyan vélekedtek akkortájt? — Néhány beszámolóban megjegyzik: micsoda disznó- ság, hogy a jó kisüsti helyett színezett-vizezett spirituszt mérnek a kocsmában, ami árt az embernek! Az újságíróban fel sem merült a pálinka mértéktelen fogyasztásának káros volta! — A mai újságírók megítél- hetik-e az öngyilkost, az alkoholistát? — Magánemberként mindenképpen megtehetik ezt, ám a lap hasábjain—véleményem szerint — nem tanácsos. Hogy miért? Azért mert ha a zsurnaliszta ítélőbíróként lép föl, nemhogy segít, inkább árt a krízishelyzetben lévőknek. Egy csomó segítségre szoruló, bíztatásra váró ember utolsó elkeseredettségében menekül az alkoholba vagy az öngyilkosságba. Mindez pedig a lelki bajokkal való hiányos törődéssel magyarázható. Nincs elég pszichiáter, pszichológus, szociális munkás, megfelelő felkészültségű pedagógus. Alacsony a társadalom pszichológiai kultúrája. Rá kellene már végre jönnünk: az embernek van lelke, s az, hogy lelkileg egyensúlyban vagyunk — nem evidencia! Évtizedeken át mindezzel senki sem törődött. Ennek köszönhető jelenlegi állapotunk, amikor azt halljuk: beteg a társadalom, neurotikus ország vagyunk. Ha jobban figyelnénk a lelki egyensúlyra, kevesebben kerülnének kritikus helyzetbe. Ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, akkor a környezete azt hiszi, hogy úgysem teszi meg. Ez pedig — nem igaz! Lőrincz Sándor Tompa Gábor: Ha elhangzott a színpadon, hogy „nincs szalámi”, az már merészségnek tűnt Fiatalon lett igazgató, és fiatalon érte el első sikereit. Azokban az időkben is tudott Erdélyben magyar színházat csinálni, amikor az nem tartozott a veszélytelen dolgok közé. Most itt a fesztivál zsűrijének volt a tagja. — Jól tudom, hogy nem Ön volt az egyetlen erdélyi magyar a találkozón? — Igen, a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola négy elsőéves hallgatója is eljött. Az 1990/91-es tanévvel, 38 év után, indult be Erdélyben a magyar nyelvű rendezőképzés; ők az első évfolyam, és ennek az új tanszéknek én vállaltam el a vezetését. Mivel osztályvezető tanáruk vagyok és sok az elmaradt óránk, elhoztam őket a fesztiválra; előadáselemzéseket tartok nekik. Egyébként tárgyalások folynak arról is, hogy magyar tanárok fognak mesterkurzusokat tartani Marosvásárhelyen: tárgyalunk Székely Gáborral, Ascher Tamással, Dúró Győzővel és másokkal is ez ügyben. — A kolozsvári műhely a diktatúra éveiben is ért el nemzetközi sikereket. Nem volt nehéz abban az időben jó színházat csinálni? — Azt kell mondanom, hogy az utóbbi időkben nem volt könnyű Romániában színházi produkciókat létrehozni. Ennek ellenére a színház maradt a szellemi ellenállás fellegvára, hiszen a magyar értelmiség a temetőn és a templomon kívül csak ott találkozhatott. Ez néha már a minőség rovására is ment, mert hajlamosak voltunk ügyként kezelni olyan előadásokat is, amelyek nem voltak mérhetőek színházesztétikai mércével. Ez idő tájt minden művészeti ágra jellemző volt a kényszerű átpolitizáltság, az elbújtatott politikum sokszor az esztétikum helyébe lépett. Szinte nem lehetett olyan előadást csinálni, amelynek valamelyik mondata ne vált volna a közönség számára áthallásossá. Ha elhangzott a színpadon, hogy „nincs szalámi”, az már merészségnek tűnt. — A cenzúra is működött? — Természetesen. Rengeteg.összetűzésünk volt emiatt, sorban tiltották le az előadásokat. Létezett ugyanis a vízioná- lásnak nevezett ideológiai főpróba, amelyen részt vett egy ideológiai bizottság. Jóváhagyása nélkül nem lehetett egy előadást bemutatni; őket azonban általában sikerült ki- sebb-nagyobb kompromisz- szumokkái átverni. Ä legnagyobb gondot a kivándorlás jelentette. — Ön sohasem foglalkozott e gondolattal? — Volt idő, amikor az akkori családom és gyermekem révén foglalkoztam vele, de aztán elvetettem a gondolatot. — Miként látja a magyar színházi életet? — Az elmúlt másfél évben több tucat előadást láttam itt, és rendeztem is a szolnoki Szigligeti Színházban. Ennek (Fotó: Lang Róbert) alapján úgy érzem, hogy van egyfajta egyhangúság a produkciókat illetően, s ez a realista iskolához kötődik. Az ettől eltérő darabok többnyire elutasításra találnak. Hiányolom azt a másságot, amely többet épít a képiségre, a metaforákra. Azokat a pillanatokat, amikor a manualitás, a „kézművesség” átfordul egyfajta költészetbe. Balassa Tamás
