Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-27 / 121. szám
1991. május 27., hétfő SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 5 Országos Színházi Találkozó Építsünk színházat Büchner is tudta: a hatalomváltásban fontos szerepük van az intézményeknek, a jeles német drámairó, — akinek a munkássága mindössze három évben öltött testet —, Popo birodalom új felkent királyával vallja: — Építsünk színházat! A tizedik Országos Színházi Találkozó bemutatósorozata pénteken koraeste a kaposvári stúdiószínházban folytatódott a Budapesti Kamaraszínház előadásával. A szokásosnál izgalmasabb percek előzték meg az előadást, ugyanis arról értesült a társulat, hogy Péter, — Popo birodalmának királya —, Madaras József megbetegedett. A kamarszínházban fölváltva játszotta ezt a szerepet Vattai Páterrel, akinek pénteken még elfoglaltsága volt Budapesten a főiskolán, ám a repülőgépes növényvédő szolgálat gépének személyzete kész volt Kaposvárra szállítani. Röviddel az előadás megkezdése előtt érkezett meg Vállai, akinek továbbra is sietős volt a dolga, ezért csak az első tapsvihart köszönhette meg, Budapesten este tizenegykor ugyanis újra várta a színpad. Vallai nemcsak megmentette a Budapesti Kamara- színház előadását, hanem játékával maradandó élményt is nyújtott. Pap Vera — Hacser Józsa George Büchner ugyan elsősorban a Danton halála című drámájával írta be a nevét a színháztörténetbe, ám Leonce és Léna című ironikus vígjátéka is fölöttébb érdemes arra, hogy színpadon megjelenítsék. Az unalommá torzult hatalom békés átmenetét sajátosan ábrázolta: bízott abban, hogy csak szebb kor következhet. A morális kérdéseket feszegető Büchner- Thurzó Gábor fordításában- leleményes szójátékokkal is szórakoztatja közönségét, főleg, ha olyan színészek működnek közre, mint Valerio szerepében Szarvas József vagy a Leone bőrébe bújt Kaszás Attila. A legnehezebb feladatot Eszenyi Enikő rendezőtől Pap Vera kapta. Lehetetlennek látszó átváltozásokra volt képes, ezzel hitelesítette igazán a rendező szándékát. Büchner a hatalom unalmáról ír. A színpadon egy percnyi se jut belőle, annyi ötlet fűszerezi az előadást, amelyben Hacser Józsa nevelőnője, Sóos Lajos szertartásmestere, Holt István államtanács elnöke, Cs. Németh Lajos udvarmestere is sziporkázik. Leonce és Léna szerelmes szavakkal rrtondják: - Építsünk színházat! Ugyanilyen szerelmes szavakban idézik meg Büchnert a Budapesti Kamaraszínház művészei is. Horányi Barna Trepljov robbanásai Talán a találkozó legszerényebb publikuma jelent meg szombaton este a színházban, a Miskolci Nemzeti Színház Sirály előadásán. A távolmaradás nem a miskolciaknak szólt — oka sokkal inkább abban ke resendő, hogy a kaposváriaknak van egy eleven, „évadközeli” Sirály-élménye, s kevesen vannak, akik egy újabb felfogás megismerése, netán a két előadás összevetése kedvéért választották ezt a színházi estét. Mindenesetre voltak azért, s nekik valóban megadatott egy másfajta (ugyan nem homlokegyenesen eltérő) Sirály-já- tékfelfogás és az összehasonlítás is. Minden „lokálpatrióta” elfogultság nélkül állítható a kaposvári színrevitel bőven kiállja az összehasonlítás próbáját... „De nem is erről van szó— mondhatnánk a darabbeli Nyina szavaival — én Sirály vagyok...” A miskolciak Sirálya is az. Tiszteletet érdemlő rendezői-színészi elmélyültségről, értelmezési és „érzelmezési” előmunkálatokról, Csehov tanulmányozásról tett tanúságot az Árkosi Árpád irányította előadás. S a produkciót otthonában méltán fogadta siker, kedvező kritikai visszhanggal együtt. Árkosi rendezésében — kiindulva a csehovi komédia megjelölésből — erőteljes hangsúlyt kaptak a tragikomikus vonások főleg Margitai Ági kiváló alakításában, partnerével, Szakácsi Sándorral, — ám a Sirály a szó szoros értelmében aligha komédia vagy tragikomédia. Sokkal inkább „csak” tragikus játék ez, melyben a két fiatal — Nyina és Trepljov — szárnyaló vágyainak nagyszerűsége megtörik a sors, a vegetáló élethelyzetek kisszerűségén, az őket kalodázó anya és író középszerűségének, önzésének nagyságán. Mindezt szinte minden figurájában érzékelteti az előadás olykor kiváló „szólókban”. Olyan egyéni alakításokban tehát, melyeknek viszont nem mindig eléggé kidolgozott a másikra vonatkozása. Mégis. Gesztesi Károly mackós-kamaszos alkatának, érzékeny lelkivilágának, szere- tetvágyának, indulatainak és kiszolgáltatottságának felhajtó erőivel és béklyóival emlékezetes nagyszerű alakítást nyújt. Szinte robban benne az alkotni vágyás ugyanakkor önkínzó kételyei s a mázsás teherként cipelt magára hagyottsága a döglesztő vidékiségben tom- boltatja a lázadót, aki szívesen nyújtana szeretetet is... A díszlet és játéktér kétségkívül attraktív, főleg az elején hatásos, később azonban a játék fölé nő, magába nyeli a szereplőket s a lejtős színpadon olykor elemi fontosságú kellékek válnak működésképtelenné. Mindenesetre lehet róla vitatkozni, miként a Sirály előadás egészéről is — ez azonban korántsem baj, mert föltétlenül több a pillanatnyi tetszés múlandóságánál. Tröszt Tibor Nyina: Csarnódy Zsuzsa, Trepljov: Gesztesi Károly (Fotó: Gyertyás László) ANTIGONÉ ÉS A TÖBBIEK Időmértékes verselés — időmértékes dallamok. A phoinikiai nők archaikus szertartása, Théba falai közt rettegő asszonyok. A dobok iszonytató lüktetésére remegő testek a leplek alatt, vagy vadul szeretők ital mámorában... és harc a hatalomért, harc a trónért — átkozott testvérek harca, mert atyjuk által átkozottak ők. Eteoklész és Polünei- kész „test-vér-harc”-a ez. Történt-e bármi az antik görög dráma születése óta az emberiséggel, amit annak nagy atyjai, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész meg ne énekeltek volna? Volt-e oly minőség a „történetben”, amin pennájuk ne futott volna át, átoksújtotta száműzés vagy tiltott testi szerelem légyen az. Nem kétséges a válasz... Valló Péternek sikerült elmerülnie a témában. Sikerült adekvát megközelítést találnia Oidipusz fiainak esztelen viszálykodására — majd a második részben — lányának Antigonénak felvállalt szenvedéseire. Nem akart feleslegesen bonyolult és áttételes lenni. Nem akart mást, mint valódi görög drámát rendezni. Szug- gesztíven és szenvedélyesen. Mindezt tolmácsolták a Budapesti Arany János Színház művészei. Kínálta magát a feldolgozás, az átírás lehetősége is. Valló Györgyi Anna avatottan élt ezzel: Aiszkhülosz: Heten Théba ellen, Euru- pidész: Phoinikiai nők és Szophoklész: Antigoné című drámáinak felhasználásával hozott létre egy önnálló darabot. Nekünk, nézőknek nem ma radt más, mint szeretni azt, s osztozni a törékeny-erős lo- kaszté — Andai Kati— idegbevágó gyászával, élvezni Puskás Tivadar új dimenziókat nyitó Kreón-alakítását — cinikus és megingathatatlan, ám gyáva és esendő. Eteoklész szerepében Csankó Zoltán érett, míg Polü- neikész bőrében Czvetkó Sándor néhol kissé kiforratlan tolmácsolását láthattuk. A egyik legkellemesebb meglepetést Györgyi Anna nyújtotta — ő Antigonét formálta meg. Ha eddig más alkat-attitűd elképzelésem is volt Iszméné nővéréről, hát most elvetettem azt. És a kar! Szinte az első perctől az utolsóig a színen, bacchanáliát vagy ijedt nőtömeget varázsolva elénk, minden pillanatban pattanásig feszült figyelemmel és akarással adták meg az alaphangot Melis László időmértékes dallamaira. Időmértékben tapsoltunk, s az idő mértékében maradtunk sokáig. Balassa Tamás Értékelt a fesztiválzsü DÍJAK A HÉTEN A macska nem alszik téli álmot (Fotó: Lang Róbert) Miauul —.mondja, az öreg macska is, ahogy a fiatal cica. Ezért aztán könnyen hiheti bárki, hogy a macskák sohasem öregszenek meg. Az egykor szépséges Scalla-lányok közül már csak az egyik — nyávog, Erzsi. Giza már nem, ő beletörődni látszik a bénaságba, az öregségbe és az otthontalanságba. Sőt mi több, azt hazudja mindenkinek, hogy ez így a jó, szépen kell megöregedni, és nem szabad sokat nyávogni. Csak néha, titokban. Erzsinek azonban van egy vén kandúrja, és egy egérkéje. így persze könnyű nyávogni, Erzsi nyávog is, de ez a hang sem túl erős és egyre kevésbé élethű. Aztán jön a barátnő, minden megváltozik, a kandúr elmegy, egérke visszajön de hát ennek így kell lennie, mert ez a macs- kajaték, „a” Macskajáték. És nincs öreg Macskajáték, mégha Örkény István ebben a darabjából az élet egyik állomását, az öregséget írta is meg. Pénteken este úgy éreztük mindez most van, ez most a legaktuálisabb, köszönhetjük Mácsai Pál rendezőnek és a veszprémi társulatnak. A legjobb az egészben, hogy Mácsai meg sem próbálta aktualizálni, mégsem vesszük észre — talán a presszó új slágere, talán a zsinórnélküli telefon miatt —, hogy ma már nincs Pesten tejcsarnok, a kalaposlány sem hasonlít Égérkére —, hanem úgy hisszük, ma játszódik. * Dobos Ildikó Erzsikéjét és Kakuts Ágnes Gizáját valóban el tudtuk képzelni ötven évvel ezelőtt tüllruhájukban, mint a vidám és szép Scalla-lányokat Létán a Holt-Tisza partján .és ennél többet színész nem tehet a Macskajátékban. Dobos Ildikó és Jónás Rita Inke László is igen meggyőzően zihálta el Csermlényit, a csepűrágóvá öregedett operaénekest, aki azonban egyszer még képes volt megfiatalodni annyira, hogy utálni kezdje önmagát. Külön fejezetet érdemelne Jónás Rita Egérkéje. A még főiskolás lány igazán kulcsfigura lett, s ha néha túljátszottnak is éreztük az alakítást, a végeredmény érdekében azt is el kell néznünk. Téli álmot aludtam eddig, pedig nem volt tél, csak én fáztam— modta Giza, és kibújt a ráerőltetett beletörődésből, hazament megfiatalodni, és azt mondta: miauu. És a macska — mint tudjuk — nem alszik téli álmot. Varga Ottó Nyilvános szakmai beszélgetést tartott Kaposváron a vasárnapi ebéd idején a X. Országos Színházi Találkozó zsűrije. A Kilián művelődési központban az érdeklődők hallhattak a fesztiválra és természetesen az előadásokra vonatkozó elemzéseket és értékeléseket. Először Babarczy László, a házigazda Csiky Gergely Színház igazgatója fejezte ki őszinte örömét, hogy ilyen zsűrit sikerült a találkozóra megnyerni. Némely társulat vezetője azonban nem érezte igazán fontosnak a jelenlétet a ta- lákozón: távolmaradt. Kiemelte: az a fontos, hogy a zsűri tagjai mit mondanak a produkciókról, miként látják összességében a színvonalat. Bejelentette: a díjakat a jövő héten Budapesten adják át. Ezt követően Bereményi Géza író, a zsűri elnöke közvetítette Tompa Gábornak, a Kolozsvári Állami Színház igazgató-főrendezőjének véleményét. Tompa Gábor ugyanis a sürgős ügyben Kolozsvárra utazott. Az értékelő csendes, nyugodt realizmust vélt felfedezni a találkozó előadásaiban és egy kis bátortalanságot, visszafogottságot; túlzott óvatoskodást. Radnóti Zsuzsa dramaturg az új magyar drámákat hiányolta. Üdvösnek nevezte, hogy nem erőltették az aktualizálást, és örömmel tapasztalta, hogy a „nagy történetek” nyernek teret a műsorpolitikában. Sipos Gyula francia kritikus elmondta: a magyar színház egyáltalán nincs olyan katasztrofális helyzetben, mint ahogy azt a szakma gondolja. Bereményi Géza megjegyezte: nem volt közöttük sok vita az értékelést illetően. Jónak tartják a Valahol Oroszországban, a Vadkacsa, a Szarvaskirály, a Leonce és Léna, valamint a Száz év magány című produkciókat. Hangsúlyozta azonban: ez a felsorolás még nem jelent díjakat. Balassa Tamás
