Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-04 / 102. szám
1991. május 4., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 BÁN ZSUZSA: Jelenidő T alán akkor érezte legutóbb ilyen pocsékul magát, amikor két éve betegszabadságon volt. Külső szemlélője lett a család reggeli készülődésének. Ha feküdt még, amikor a többiek felkeltek, azért érezte rosszul magát, ha meg felkelt, mindenkinek útjában volt. Dehát akkor orvoshoz járt, bevette a gyógyszereket, megmérte a lázát, az volt a dolga, hogy meggyógyuljon. Akkor legalább volt valami dolga még... Amióta sokadmagával az utcára került, mert az üzem, ahol dolgozott, nem működött gazdaságosan, munkanélküli segélyen él. És nem is tudja kiverni a fejéből, hogy segélyen él. Mint egy lump, egy senkiházi, húsz tisztességesen ledolgozott év után. Bejár a munka- közvetítőbe egyre fogyó reménnyel, és esténként, ha a felesége megkérdezi, sikerült-e helyet találnia, szó nélkül megrázza a fejét. — Na nem baj — mondja sóhajtva az asz- szony —, talán holnap sikerül. Fáradtnak látszik ilyenkor, és ingerült, türelmetlen a gyerekekkel. — Már megint krumplifőzelék? — húzza el a száját a gimnazista lány este az asztalnál. — Egész héten krumplit ettünk. — Ha nem tetszik, egyél zsíros kenyeret! — csattan fel az anyja, és villámokat lövell a tekintete. — Kösz — feleli a lány, és kimegy a konyhából. A férfi lehajtott fejjel eszik. A feszült csendben nem mer a feleségére nézni. Tudja, hogy nem az, mégis bűnösnek érzi magát. Mostanában minden összejön. A tévében nincs semmi jó film, csak politika, politika minden mennyiségben. Egy munkával töltött nap után még csak elhallgatná talán az ember, de így az az érzése, hogy mindig másokról beszélnek. Olyanok beszélnek, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, válságprogramot emlegetnek, de őket a válság gyakorlatilag nem érinti. Lassan oda jutnak, hogy a lakás rezsijét sem tudják kifizetni. A nagyfiúnak új cipő kellene, és nincs miből. Újabban segít a feleségének elmosogatni. Borzasztóan bántja, hogy a napi nyolc órai munka után még bevásárol, cipekedik, vacsorát főz, és amikor mindenki bevonul a szobába a tévé elé, ő még mosogat. Bár eddig is így volt ez, de akkor nem tűnt fel neki. Olyan magától értetődő volt. Most bántja a dolog. — Hagyd — mondja rekedten —, majd én elmosogatok. Egész nap nincs semmi dolgom, te meg fáradtan jössz haza. — Menj csak be a gyerekekhez, majd én elrendezem. A felesége ránéz, és kicsit szomorkásán elmosolyodik. — Megszoktam már. Ne törődj vele! Ott toporog a konyhában, nekikezd az asztalt letörölni, de közben a kőre esik a porcelán sótartó, és ezer darabra törik. — Jaj, fiam, menj már be a szobába! — szól rá a felesége idegesen. — Csak bajt csinálsz, annyit szerencsétlenkedsz itt! Máskor nevetett volna rajta, most ez is fáj. Pedig igaza van az asszonynak, hónapok óta csak szerencsétlenkedik. Áll az asztal mellett határozatlanul, aztán azt mondja: — Elmegyek levegőzni egy kicsit. Megfájdult a fejem. — Menj! — feleli az asszony, és a mosogató fölé hajol. Valami krimi mehet a tévében, mert szirénavijjogás, sikoltozás hallatszik, de most nincs kedve bemenni a gyerekek közé. Megint csak a fiú cipője jutna az eszébe, meg a lány szavai: egész héten krumplit ettünk. A lépcsőházban sültkolbász illata csapja meg az orrát, és nyel egyet. Telik annak, aki dolgozik. Kora tavaszi csípős levegő fogadja kint, felhajtja a kabátja gallé rját, és elindul a főtér felé. Gyakorlatilag mindegy neki, hogy merre megy, valahogy mégis arra viszi a lába. A borozó előtt régi iskolatársa köszön rá. — Szevasz, Karesz! De régen nem láttalak! — Szevasz — néz fel, és kezet nyújt. — Hát hogy vagytok? — kérdezi az iskolatársa. — Meghívhatlak egy hosszúlépésre? Kis gondolkodás után bemegy vele. — Nincs ám pénz nálam... Csak úgy leugrottam járni egyet. — Én hívtalak. Na mi van? Olyan kámpicso- rodott képet vágsz. — Minek örüljek? Nyolc hónapja munkanélküli vagyok. Egyszerűen nem... — A te szakmáddal? Ezt se hittem volna, komám! Na igyunk! Egészségedrer! — emeli fel a poharát a másik. H osszan iszik, mint aki napokig szomjazott. Jólesik a fröccs. Megtörli a száját a keze fejével, és megpróbál mosolyogni, de nem nagyon sikerül. — Az én szakmámmal — mondja. — Valamikor én is azt hittem, hogy onnan megyek majd nyugdíjba. Aztán most itt van. Negyven valahányan kerültünk az utcára egyszerre. Mit mondjak? Néha megfordul a fejemben, hogy felkötöm magam. Emlékszel, amikor suliba jártunk? Mást se hallottuk, mint hogy: Tiétek a jövő! Még el is hittem. A szüléink is ebben bizakodtak. Hogy nekünk talán majd könnyebb lesz kicsit. És most ők segítenek a nyugdíjukból, hogy ne maradjunk éhen. Ez az a jövő, ami az enyém. Ez a jelen. És most én is azt mondjam a fiamnak, akinek egy cipőt nem tudok venni, hogy nem baj, tiéd a jövő? Az asztalt nézi maga előtt, az iskolatárs még két hosszúlépést rendel közben. — Ide figyelj! — mondja hirtelen — Nyílt egy éjszakai bár a környékünkön, ismerem a tulajdonost. Szólok neki, hogy vegyen fel pincérnek. Hainaliq kell dolgozni, de a lóvé meqvan. Vállalnád? — Pincér? Én? Sose csináltam ilyent. — Nem érdekes. Kell a munka, vagy nem? — Hát... nem is tudom, mit mondjak... rendes tőled, hogy segíteni akarsz. Mire hazaért, az asszony már aludt. Csak reggel tudta megemlíteni a dolgot, akkor meg azt mondta, próbálja meg! Nincsenek abban a helyzetben, hogy nagyon válogathatnának. Este tízre járt dolgozni, hajnali négyig. A tulaj inkább csinos fiatal lányokat akart alkalmazni, de a régi iskolatárs rábeszélésére felvette Kareszt. — Annyiból nem is baj, hogyha netán valami randalírozás lenne, van, aki kitessékeli a vendéget. Én se lehetek itt mindig. Ilyen kifejezéseket kellett megtanulnia, hogy tessék parancsolni, mit parancsolnak, igenis. Hát parancsolgatás az aztán volt, magas fokon, a vendégek oldaláról is, meg a tulajtól is. Nehéz volt megtanulni a tálcákkal egyensúlyozást, az asztalok kerülgetését, nehéz volt parancsra ugrálni egész éjjel. Úgy egyeztek meg, hogy havonta tizenötezer forint a fizetése tisztán. A munkanélküli segély folyósítását le kellett állítani. Bármilyen nehéz volt, azért állta a sarat. Azt gondolta, mindjárt az első fizetés után elmegy a fiával cipőt venni. A régi leválófélben levő gumitalpát megragasztotta addig technocollal, azt remélte, addig kihúzza így a gyerek. S ha erre gondolt, le tudta nyelni a megaláztatásokat. M unka után nem érezte a lábait. Lefeküdt otthon, sokszor azt sem vette észre, mikor ment el a család. Dél felé felkelt, zuhanyozott, megmelegítete a tegnapról maradt ételt. Aztán bevásárolt, mert ezt átvette az asz- szonytól, hogy ne kelljen még munka után hazafelé jövet cipekednie. Kicsit jobb volt azért a közérzete így. — Na, gondolta—a jövő hónapban már nem fogunk mindig krumplit enni! Aztán eljött a fizetésnap végre. Azt hitte, sosem éri meg. Kezdődött a munka tízkor, de a tulaj nem említette a pénzt. Sőt, úgy tűnt, mintha a pillantását is kerülné. Két rendelés között aztán szóvá tette a dolgot. — Nem azt mondtad, hogy ma fizetsz? — kérdezte. — Hát azt mondtam. De van egy kis kóc, Karesz. — Kóc? — Kezdett ideges lenni. — Mi a baj? — Ide figyelj. Nekem is kellemetlen az egész, de amióta itt vagy, ebben a haónpban tizenötezer hiányunk volt. Én nem kutatom az okát, most már mindegy. De le kell vonnom a fizetésedből. Ezt meg kell értened. Lehet, hogy gyakorlatlan voltál, lehet, hogy a következő hónapban jobban sikerül, de nem tudok mást mondani. Karesz körül forogni kezdett a világ. — Arra gondolsz, hogy loptam a pénzt? — Ne kiabálja! — De az úristenit, mi ez? Hogyhogy levonod a fizetésemből? Én dolgozom itt egyedül? Ha hiány volt, annak csak én lehetek az oka? — Tekintve, hogy eddig nem volt ilyen hónapunk, mi mást mondhatok? Ne izgasd magad, biztosan nem szándékosan okoztad, elszámoltad magad, miegymás... Borítsunk rá fátylat, nem doblak ki, de a tizenötezret levonom. Karesz állt villámcsapottan. Eszébe jutott a szakszervezet. Itt nincs ilyen. Eszébejutottafia cipője, amit másnap akart megvenni. A felesége arca. E lső pillanatban arra gondolt, hogy megfojtja ezt a szemetet. Benne lehetet a gondolat a pillantásában, mert a tulaj hátrálni kezdett a telefon felé. Eszébe jutott, hogy két napja egy részeg vendég miatt is hogyan szólt bele. — Gyertek ki, Tibi! — mondta, miután tárcsázott, és kért egy melléket —, van egy kis feladat... Látta magát szembesprézve a rendőrkko- csiban vakon, mint azt az embert. Bement az öltözőbe, levetette a pincérruhát, felvette a sajátját, és köszönés nélkül elment. Tizenegy óra volt. A sovány, izzadtságszagú lány ilyenkor kezdte el nyomorúságos vetkőzőszámát odabent. Csak annyit tudott róla, hogy intézeti volt, és hogy annyi idős, mint a fia. Nem sokkal tíz után a volt munkahelyi főnöke telepedett népes társasággal az egyik sarokasztalhoz. Szemcsére nem az ő asztala volt. Hogy az üzem,, ahonnan negyvenedmagával kitették gazdaságalanul működött, annak nem ők, hanem az üzem vezetői voltak az okai. Mégsem azok kerültek az utcára. Sőt. Valami külföldi partnerrel társulva megvették az üzemet. Szinte hallotta, amint a honatyák áhítatosan azt mondják, hogy a vállalkozók fogják megmenteni ezt az országot. — De kinek? — gondolta — mialatt hazafelé bandukolt. — Talán nekem meg a gyerkeimnek? Nem vette észre, hogy furcsán meggörnyed a háta, ahogy azelőtt sohasem... Szentmihályi Szabó Péter: Anyám Imádkoztál, aggódtál értem, egészséges, jó felnőtt legyek, jó úttörő, jó elsőáldozó, engedelmes és okos gyerek. A házimunka igájába dőlve önként szolgáltál erőseket, ünnep a kávé nálad reggelente, dolgod van: te nem lehetsz beteg Szép arcod szinte észrevétlen lett fáradt, titkon már komor, de áttűz rajta, Isten napjaként, az örökké szerető mosoly. Imádkozom, aggódom érted, (nem szoktam írni ilyen verseket), költő vagyok, mogorva felnőtt, neked engedelmes, jó gyerek. Foto: Gyertyas László Utassy József: Kritikusom színe előtt Özvegy Utasy Vadász Józsefné, faggatlak félve: versem jó vers-é. fürkészem orcád, homlokod ráncát, pillád rebbenését, moccanását, szemöldöködet, ama hatalmas meződ, mi fölött kereng a nagy sas. és kulcsra zárja a naplementét, mielőtt szemed rólam levennéd. Kedves barátom, tulajdonképpen csak kettőnkre tartozik, hogy hol, mikor, mit mondtam neked. Nyári délelőtt, valamelyik utcádon, talán a Baross úton, vagy a régi megyeháza környéki sikátorokban a sárga homloké, barokk házak között; egyik parkodban októberi estén, ködben, egykedvű fák között, miközben a padok támláin ijesztő, nagy szíveket világított meg a hold; vagy harapós novemberi széllel a sarkamban, a vasúti híd lépcsőin, amikor mozdonyfüstpalástban a Kálvária utca felé igyekeztem. (A szelek a Kálvária domb tetejéről rohannak le, s az egykori vesztőhely kísértő lelkei üzennek velük.) Havas estéken sokszor kerülő utakon mentem haza, hogy vénembermaszkodban gyönyörködhessem, amíg lehet, mert egyszer majd — reQyőrben — irodalmi vendégségben mélem — te ütsz a vállamra tavaszi- asan, pajkosan, mondván: „Öregapó, hát hogy vagy mindig?” Ilyenkor, vagy máskor, régi kóborlásaim közben, amikor a hajnalig kitartó legjobb társ te voltál — talán éppen akkor mondtam neked valami fontosat, de az sem biztos, hogy ki- mondtam, lehet, hogy csak átsuhant rajtam, hiszen az igazi testvérbarátságot nem a vallomások éltetik; szóval, az is lehet, hogy soha, sehol semmit sem mondtam neked, amikor vendéglőidben, kis kocsmáidban üldögéltünk, halászlét ettünk, fröccsö- ket ittunk, és írtunk cikket, verset, elbeszélést, s te észrevétlen jelenlévőként emelted a poharat, szívtad a cigarettát, ügyes mondatokat csempésztél a papíromra... Megvalljuk-e hálánkat nap-nap után a levegőnek, a fénynek, víznek? Most megvallom, Győr. Talán, mert régóta nem láttalak. Ezúttal — a megérkezés lázában — nagy szavakat is leírnék, ha nem tudnám, hogy viszolyogsz tőlük, hogy nem vagy patetikus lélek. Azt azért hadd jelentsem ki, hogy érthetetlen, néha milyen könnyedén száll vonatra az ember. Ha új állomások felé indul, igen kevés nosztalgiával adózik a hátramaradónak, eszembe sem jut, hogy elhagyott valakit. Csak amikor visszafelé robog a vonat... Amikor feltűnnek sudár tornyaid, s a mozdony már lassít... Csak te tudod, mi az oka, hogy én ilyenkor már nem lelem a helyen a vasúti fülkében, hogy úgy érzem, vánszorognak a percek, és amikor „földet érek”, mintha terméskő szakadna le a mellemről... És mindjárt sietek a Baross útra, hogy belevessem magam a „sűrűbe”, napfényt, holdfényt áhítok, hogy teljes ragyogásban láthassam újra vízpartjaidat, bebarangoljam utcáid, tereid, mint a szép kóborlások idején, hogy gondolatban minden régi barátot, szerelmet felköszönt- sek. És halászlét eszem egy vízparti vendéglőben, ahol horgászkülsejü emberek üldögélnek fehér galléros söröskancsók mellett, elgyalogolok külvárosi tájaidra, hogy útközben megcsodálhassam a zöld üveglevelekkel ékes jegenyéket a gyárak sötétlő, dünnyögő udvarán... Ilyenkor rendszerint meglátogatom Kisfaludy Károlyt is, az apaszo- morító, makcs fiút, aki talán soha életében nem volt ilyen délceg, rátarti legény, mint érc alakban a karmelita templom előtti téren. Már kisdiák korában ismerted, amikor az intők sűrűn röpködtek göndör fürtjei körül, s évek múltán felfedezhetted homlokán a halálos betegség és a halhatatlanság jelét. Jó barátod volt, akárcsak Révai Miklós. Czuczor Gergely. Gárdonyi Géza. Sok halhatatlan barátod van, de te mégis inkább a halandóké vagy, a névteleneké, akik egymáshoz illesztették köveidet, és a századok során nem hagyták, hogy mégmerevedj, hogy múzeummá töpörödj. Kedves Győr, én bízom a jövőd- ben, meggyőződésem, hogy nagyra nősz, és nemcsak méreteiddel nyűgözöd le majd az utánam jövőket, hanem szellemeddel, műveltségeddel is. Mert egy város igazán nagy csak akkor lesz, ha az anyagi javak fundamentumát a szellem is fölragyog- tathatja sokemeletes épületeit... Szapudi András
