Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-04 / 102. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. május 4., szombat

Szerzetesrendek Magyarországon

A premontreiek és a piaristák

Lengett a szent levegő

A premontrei kanonokrendet Szent Norbert alapította az észak-franciaországi Pré- montré völgyben 1120-ban, Szent Ágoston szabályai szerint akképpen, hogy egybekötötte a szerzetesi és kanonoki életmódot. A rendet 1126-ban erősítette meg II. Honorlus pápa. A rendalapító halálakor — 1134-ben — a szerzet már igen elterjedt volt. A Szentszék kivette a premontreieket a püspökjoghatósága alól, tagjainak jogot adott egyházi javadalmak elfogadására, és sok egyéb kiváltságban is részesítette őket. 1150-ben hozzávetőleg 100 kolostorban 10.000 rendtag élt. A 15. századra kolostoraik száma elérte a háromezret.

Préspostságok

Magyarországon még Szent Norbert életében megalakultak az első premontrei prépostsá- gok (a premontreiek ugyanis préspostságnak nevezik apátságaikat). A rendalapító ugyanis rokonságban állt I. Géza, I. Béla és Szent László királlyal, s ez is közrejátszott a premontreiek rendkívül gyors magyaroszági letelepedésében. Az első kolostort tehát II. István király alapította Nagyvá- radhegyfokon 1130-ban. IV. Béla királyunk idejében már 45 premontrei prépostság állt hazánkban, élükön a préposttal, akinek jogi helyzete azonos az apátéval. A premontrei szerzetesek által nyugatról hozott ízlésvilágnak és kultúrának ma is látható jelei az ócsai, a bényi és a még romjaiban is nagyszerű zsámbéki templomok. A premontreiek évszázadokon át folytattak ún. hiteleshelyi működést Csornán, Jászón, Ságon, Túróéban, Nagyvárad- hegyfokon és Leleszen. (Hiteleshelyek azok a káptalanok vagy konventek voltak, amelyeknek hiteles pecsétjük volt, s ennek birtokában közhitelű okiratokat állíthattak ki az előttük lefolyt vagy közbejöttükkel

végbement jogi cselekményekről, leginkább szerződésekről, végrendeletekről, bírósági tanúvallomásokról stb.”

A premontreiek hazánkban virágzó életének a török hódoltság és reformáció vetett véget. Mindössze két prépost- ságuk maradt, a jászói és a csornai, három gimnáziumuk (Szombathely, Gödölő, Keszthely), és négy plébánia (Felső- novaj, Nyésta, Jánoshida és Tűrje).

1948-ban államosították iskoláikat, 1950-ben pedig feloszlatták a rendet is. A kitűnően képzett premontrei szerzetesek földönfutóként külföldre távoztak.

A rend 1989 augusztusában visszakapta a csornai prépostság épületének egy részét, ahol megtörtént az első „beöltözés” is. 1990-ben pedig a premontrei atyák átvették ősi prépostságuk helyén, Zsám- békon a plébánia vezetését.

A piaristák

Kalazanci Szent József püspöki helynököt a csavargó, éhes, elhagyott gyerekek látványa annyira megindította, hogy elhatározta: életét ezek nevelésére és oktatására szenteli. Ezért 1597-ben, Rómában ingyenes, mindenki számára nyitott iskolát létesített. Ezt az évet tekintjük a rend alapítási évének, melyet XV. Gergely pápa ünnepélyes fo- gadalmas szerzetesrenddé nyilvánította. A rend a gyermekek jámborságban és tudományokban való nevelését tekintette feladatának. Az első években csak elemi iskolákban, de még az alapító életében rátértek a középiskolai oktatásra is.

Miután a tanító rend nagy korszükségletet elégített ki, pápai jóváhagyása után rohamosan terjedt.

Magyarországon először Podolinban (1642), majd Privi- gyén (1666), továbbiakban Breznóbányán (1673) és Pozsonyszentgyörgyön telepedtek le a piaristák. Azért a Felvidéken, mert Magyarország nagy része akkor még török hódoltsági terület volt. A török kiűzése után alapítottak rendházat — természetesen mindenütt iskolával — Nyitrán (1711), Veszprémben (1711), Kecskeméten (1714), Vácott ugyanakkor, Besztercén és Pesten (1717), Debrecenben (1719), Korponán és Szegeden (1720). A következő évben a rendtartomány önállósult, és a század végéig szinte megháromszorozta iskoláinak számát. A piaristák valósággal apostolai lettek a magyar nemzeti eszmének. II. József ezt a rendet nem törölte el.

A piaristák az első világháA premontreiek címere

ború kitörésekor huszonnégy gimnáziumban tanítottak, amelyből tizennégy került Trianon után valamelyik utódállamhoz. A maradék tíz gimnáziumukból nyolc 1948-ig, az egyházi iskolák államosításáig működött, míg az állam meghagyott a rendnek kettőt (Budapest, Kecskemét), amelyek azóta is folyamatosan neve- lik-tanítják fiainkat.

A piaristákról szólva nem lehet nem megemlíteni Sík Sándort, a nagyszerű, lánglelkű szerzetest, költőt, aki 1947-től 1963-ig, tehát a legválságosabb években állt a magyar rendtartomány élén.

Dr. Csonkaréti Károly

Negyven esztendeje, 1951. április végén tartották a a Magyar írók Szövetségének első közgyűlését. Az is esemény volt, de csak olyasféle, mint a sztahanovisták első kongresz- szusa: szomorú, nevetségesen szomorú esemény, hisztérikus támadások, kirohanások, denunciálások, ráolvasások fekete miséje.

— Amikor Révai József, a mindenható belépett, meg- szentségesült, megaranyoso- dott a levegő. — emlékezik vissza rá Takács Imre. — Én akkor voltam fiatal költő, s ugyanúgy vidéken laktam, mint ma, csak nem Fehérváron, hanem egy Vas megyei kis faluban. Ibusz vasúti jegyet kaptam oda-vissza, a tetthelyen meg egy aranyozott feliratú díszdobozt osztogattak szűz, ártatlan jegyzetpapírral tele, hogy rájuk róhassam Révai örökbecsű szavait. Még ma is őrzöm.

— Negyven éve jársz az író- szövetség közgyűléseire; melyik volt a legemlékezetesebb?

— Az az első, az ezerkilenc- százötvenegyes. A Váci utcai Új-Városháza épületében celebrálták. Akkor találkoztam először nemzedéktársaimmal, s a nagyokkal: Veres Péterrel, Szabó Pállal, meg hát azzal a rengeteg élő klasszikussal; úgy néztem rájuk, mint az istenekre. Megállt Illyés a vécében, kinyitotta a csapot, és azt mondta: „Kezet kell mosnom, előre kezet kell mosnom, mert sok kéz fogja bemocskolni.’’ Veres Péter a díszemelvényen ült, és úgy mosolygott, mint egy napraforgó. Nem is mosolygott, röhigcsélt a sületlenségeken. De röhögnie kellett volna: észveszejtő, tébolydába illő komédia volt az egész.

— Például egy suttyó költőre azt a feladatot sózták, hogy Illyésnek rohanjon. Illyés másnap fölolvasta Az építőkhöz című versét, amelyben ezek a sorok is benne vannak: „ Kettős küzdelem /hősei az új épületeken, / rajtatok / fordul meg: börtönt rakjatok / vagy bástyát, jól vigyázzatok!” A bástyával nyilván arra a Rákosi-féle mondatra utalt, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján. ” Ezzel talán megadta

a hatalomnak, ami a hatalomé, viszont az előtte lévő szó: a börtön. 1951-ben börtönt emlegetni egy „szabad” országban, kész felségsértéssel ért föl. S Révaiéknak Illyéstől le kellett nyelniük a békát! Annak a közgyűlésnek ez volt a leghatalmasabb szava. Csak egyetlen szó. Még nem Egy mondat a zsarnokságról, csak hat aprócska hang, de akkorát dü- börgött, hogy még ma is a fülemben ekhózik. Olvasd el, benne van a közgyűlés jegyzőkönyvében. Mi, akik odalent ültünk, hallottuk, értettük a szót, Révai meg a szolgája, Horváth Márton annyira süket volt rá, hogy a könyvből se cenzúrázták ki.

— Igen, hát egy nagy rituálé volt az egész, nekem mégiscsak a legemlékezetesebb. A többire nemigen vélekszem. Melyiken is? Valamelyiken egyszer azt mondta Darvas József: „Már hallom a trombita- szót.” Mit hallhatott? Semmit. Nem hallatszott akkor még semmiféle trombitaszó. Az 1986-os közgyűlésen már igen. A Vigadóban. Az volt az ötvenegyesen kívül az egyetlen emlékezetes összejövetel. Legalábbis nekem.

— Lehet még ezután is közgyűlés, én azon se fogok felszólalni, mert az egész írószövetség nem érdekel. Nem először mondom: se Homérosz, se Tolsztoj nem volt írószövetségi tag, anélkül is nagyot teremtettek. Persze azért nem olyan sima a dolog: a kollektivitás borzasztó szép: összekulcsolt tenyeremben tartom a másikat, annak a válla pedig egy harmadikat emel a magasba. Legalábbis így volt, amikor az én nemzedéken, a Nagy Lászlóé, a Juhász Ferencé belépett az irodalomba. Volt egy írószövetségi közgyűlés hajdanán, még a szelleme is régen szertefoszlott, de azért mégsem csak mese, monda, rege, hanem igaz, véresen komoly történet volt.

— Nekem ugyan a legemlékezetesebb, még egy ilyet azért soha többet.

Ezzel a mondattal fejeződik be Takács Imre szóbeli jegyzőkönyve a negyven évvel ezelőttiről. Győri László

Kelet és Nyugat között 3.

ÉS MIT AKARNAK A NEMZETEK?

„Nyelvében él a nemzet"

Széchenyi István szavai szállóigévé váltak, hozzájuk társítjuk azokat a nagyszerű eredményeket is, amelyeket a reformkor hozott az anyanyelvű kultűra fölvirágoztatásában. Magyarul kezdtek beszélni a mágnások, a városi polgárok, a könyvek, az újságok, a színház. Az országgyűlés és a helyi képviselőtestületek. Ugyanakkor az ország lakóinak jelentős része nem magyar anyanyelvű volt. így ami nekünk előrehaladás, eredmény volt — ma is annak tekintjük —, a más nyelvűeknek esetleg veszteség, visszaszorulás. A túlzó magyarosítás veszélyeire híres akadémiai beszédében maga a nemes gróf figyelmeztetett 1842-ben.

A mi Európánkban úgyszólván kétszáz éve szüntelenül az egyik legnehezebb kérdés a nyelvek együttélésének és elválasztásának a problémája. Mennyire jellemző, hogy az utóbbi hónapokban a szerbek és a szlovákok is törvénybe foglalták nyelvük jogait.

Ez a törvényhozói cselekedet nemcsak történelmi késettséget mutat, hanem — a nyelvileg is egységes — nemzetállam létrehozásának a szándékát is, a kisebbségi nyelvek önkéntelen lekezelését.

Joggal tekinthető nyelvek szempontjából színes mozaiknak kontinensünknek ez a középső sávja. Többnyelvű tájak színes szőttesét figyelhetjük meg, vegyes lakosságú városokkal, a társadalmi tagozódás szerinti különböző nyelvhasználattal.

Nem volt ritka eset, hogy más nyelven beszélt az uralkodó, mint alattvalói, más nyelven társalogtak egymás között az arisztokraták és a polgárok, más nyelven szóltak egymáshoz a nemesek és a jobbágyok.

E tájakon később születtek meg a szabályokkal és normákkal meghatározott egységes nemzeti nyelvek, mint Nyugat-Európában. A nemzeti nyelv itt egyszerre volt alapja és célkitűzése is a nemzetté válásnak.

Hosszabb ideig tartott a nyelvi norma rögzítése, többek között azért, mert az itteni nyelveket nem használták az államéletben, a közigazgatásban, szerény szerepet kaptak a tudományos és kulturális életben. Úgy látszott tehát, előbb kell megteremteni a nemzeti nyelvet, utána következhet a nemzet, a nemzetállam létrehozása.

Térségünk nyelveit négy szempont szerint csoportosítjuk, hogy megválaszthassuk azt a kérdést, milyen szerepet játszottak a nemzetté válásban. Először: milyen hagyományra tekintett vissza; másodszor: a nyugati, illetőleg a keleti kereszténység kultúrkö- - réhez tartozik-e; harmadszor: a köznyelv és a nyelvjárások viszonya; negyedszer a nyelvi kérdés jelentősége a nemzeti ideológiában.

A lengyel, a cseh és a magyar nyelv régi anyanyelvi hagyományra tekinthetett vissza a 18. század végén. A kultúrában régen diadalra jutott az anyanyelv (a bibliafordítások a 16. század utolsó negyedében születtek meg), helyet kapott a közéletben és a tudományosságban is.

A 19. század elején sikerült e nyelveket a kor igényeinek megfelelően korszerűvé alakítani. Sokkal töredezettebb volt a délszláv nyelvek hagyománya, a románé és a szlováké. E népek a 18. század végén is vagy a népnyelvtől eléggé különböző írott nyelvet használtak, vagy megmaradtak eltérő nyelvjárások szintjén.

Róma és Bizánc öröksége e tekintetben is különböző utakat szabott térségünk népeinek. Figyelemreméltó európai szempontból is, hogy milyen hosszú ideig megmaradt a latin nyelv a közélet bizonyos szintjein, elsősorban a lengyel-litván nemesi köztársaságban és a magyar királyságban.

A kultúra és a közgondolkodás számos jelenségére máig érezhetően rányomta bélyegét e tradíció. A horvát rendek még az 1836-os magyar országgyűlésen is a latin tárgyalási nyelvért szálltak síkra. A bizánci kultúrkörhöz tartozó népeknél a görög játszott hasonló szerepet, illetőleg az óegyházi szláv. A közeli nyelvjárást beszélő horvát, szerb és boszniai délszláv népek között választó vonalat húzott, hogy a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakoztak.

Hogy mennyire egységes vagy nyelvjárások szerint tagolt egy nyelv, az számos földrajzi és történelmi tényező következménye. A délszláv területeken például a sűrű hegyes vidékek elválasztó jellege mellett fokozta a tarkaságot a török megszállás okozta népvándorlás. Ha az egyik póluson a magyar és a lengyel nyelvet helyezhetjük el, ahol nem voltak túlságosan nagyok a nemzetté válás korában a nyelvjárási különbségek, a másik póluson találhatjuk a horvát és a szlovák

nyelvet. A 16-18. században például mind a három fő horvát nyelvjáráson kialakult irodalmi nyelv. A szlovákoknál igen nagy mértékben eltért a három dialektus; az a nyelvújítási kísérlet — Anton Bernoláké —, amely a nyugat-szlovák nyelvjáráson alapult, nem tudott nemzetközi köznyelvvé válni. A szláv nyelvek között általában nem volt éles a nyelvi határ, így nemegyszer az is kérdés volt hol lehet, hol legyen a nemzeti nyelv határa.

Külön nyelv-e a szlovén és a horvát, a szlovák és a cseh, a szerb és a horvát?

Hogy miképpen döntöttek a nyelvi norma, a köznyelv dolgában, az sorsdöntőén befolyásolta a nemzetté válást. Érdekes egybeesés, hogy a szlovákok 1843-ban döntöttek a saját köznyelv mellett, s hét esztendővel később a horvátok és a szerbek közös normát fogadtak el. Mindkét esetben viszonylag kis értelmiségi csoport választott. Döntésük mind a mai napig meghatározó érvényű. A nyelvi kérdés azoknak a népeknek a nemzetté válás alfája és ómegája volt, amelyeknek viszonylag kevés közjogi-állami hagyományok volt. A szerbeknek, románoknak, szlovéneknek, magyaroknak és horvátoknak pedig a nemzeti lét fontos tulajdonása.

Kiss Gy. Csaba