Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-25 / 120. szám
6 1991. május 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK Tarany aranya: a hűsége Évek óta járom utcáit, és mégsem ismerem igazán Ta- ranyt. Régebben Kóczián Géza tragikusan fiatalon elhunyt neves atádi gyógyszerész itt gyűjtötte értékes népi gyógyászati tapasztalatainak nagy részét. Jártam a népszerű költővel a cigánysoron. Tudom, itt készítette eM Soós György a fotóit a sündisznósü- tőkről. Beszélgettem az „ame- rikásokkal” is, akik a tengerentúlon születtek, de hazatértek. Emlékszem egy idős asz- szonyra: egydollárost őrzött az imakönyvében — egykor ez volt az útravalója hazafelé. — 1904-ben — a korabeli Nagyatád című újság tanúsága szerint — negyvenhatan vándoroltak ki Amerikába a járásból. Egy évvel később 115-en. 1906-ban pedig már 221-en. Csak október közepéig és csupán Taranyból 134-en. Miért? Azok sem tudták a választ, akik Amerikában születtek. Csak azt, hogy haza kellett jönni. Ott sem volt jobb. Szeghalmy Gyula 1939-ben ezt írta Taranyról: „Területe 8982 kataszteri hold. Lakosainak száma 2162, akik közül 1843 magyar, 289 vend, 9 hor- vát, 2 német és 19 egyéb anyanyelvű”. Biztosan így volt? Emlékezzünk a dátumra: 1939-re. Nem illett akkor vagy nem mindig volt ajánlatos a származást és a vallást bevallani. Amikor leültem beszélgetni az önkormányzat képviselőivel, nem is mertem rákérdezni erre. Ma sem illendő ilyesmit firtatni. — Az apósom is amerikás. Én 1953-ban kerültem haza, s azóta itt élek. Gelencsér Lajos 1929-ben született. Amikor hazatért a flottilától, itt talált munkát a laktanyák építésénél. Falujában újabb sorsfordító évek kezdődtek akkor. Sok mindent átélt már ez a falu. Valamikor Török Bálint, majd Zrínyi Miklós bírta ezeket a földeket. A hódoltság alatt elnéptelenedett a vidék. Szeghalmy kutatásai szerint 1733-tól a Festetics család birtoka. Nekik köszönhető, hogy két évvel később a Mura menti falvakból vendeket telepítettek ide. Gelencsér Lajos még emlékszik arra, hogy késői leszármazottaik beszélték még az anyanyelvűket. Tarany nem volt gazdag falu, má azonban szépen gyarapodik. A laktanyák megszűnésével eltűnt a félelem. Nem kell rettegni a lőtér miatt, a kóborló orosz katonáktól. Ismerősök mesélik, hogy volt itt minden... Pincéket törtek föl, benzinnel és olajjal kereskedtek. „Azon sem csodálkoznék — mondta egy hivatásos katonatiszt —, ha kiderülne, fegyvereket is árultak. Én csak egyet tudok, hogy innen szereztem gyűjteményembe vörös csillagos egyensapkát. Szállítóm azt mondta, hogy tucatnyit hozhatna még. Mi lehet ma abban a titokzatos laktanyában?” — Mindenki tudja, hogy lokátorállomás volt — mondják helybeliek, akik előtt semmi sem maradhatott titokban. többségükben a válás szorgalmazói nem azért perelnek, mert házasságba vitték őket, hanem azért, mert az mindenféle logikának ellentmondott. Akkor, a hetvenes években Ta- rany keresőképes lakosságának 80 százaléka a 6-7 kilométerre levő Nagyatádra járt dolgozni. (Ma is így van.) Ha hivatalos útra kellett menniük a tanácshoz, akkor körbe kellett buszozni a vidéket. Az idő pénz a taranyiaknak is. Az meg az önérzetüket sértette, hogy egy náluk jóval kisebb település lesz a székhelyközség. Tarany hűségesen makacs. Az egyik képviselő, Vida Já- nosné mesélte: egyre több új ház épül. Sokan jönnek ide lakni, még a város zajából is. Utazni is egyszerű már. Járjuk az utcákat és meg-megállunk az új porták előtt. Szemnek szép épületek. Az itteniek nemcsak holnapra terveznek. Egyre több fát ültetnek... Nagy Jenő (Gyertyás László felvételei) Csak előttünk maradnak zárva a kapuk, amikor be akarunk jutni arra a bizonyos bázisra. A vagyonügynökség leginkább a sajtóra ügyel. Még kívülről sem fényképezhetünk. Mit kell tudni mindenről, amit amúgy is tudunk már. De hagyjuk a lőteret, a „bázist”, a katonákat. Sétáljunk inkább Taranyban. Beszélgessünk arról, hogy afa- lut gazdaggá tehetné egy ipari üzem, hogy meleg víz rejtőzik a mélyben, új házak épülnek, hogy a falut még azt sem rengette meg, hogy kényszerházasságba vitték Háromfával. Saját kezdeményezésükre mondták ki a válást. Ok sürgették. Ha várnak, enélkül is megtörtént volna a frigybontás. Ok azonban minél előbb bizonyítani akartak. Az egykori „hitvest” nem szidják. Szó ami szó: akkor szép hozományhoz jutottak, amit senki sem kér vissza. Az önkormányzat mai tagjai, MAGASRÓL NÉZVÉST Somogymeggyes nem öregszik F iatal falu, 1947 óta van községi „rangja”, előtte puszta volt. Kötcse-Csi- csalnak nevezték. Talán mert a lakosság részben Kötéséről származik; a mostani középkorúak nagyszülei voltak a honfoglalók valamikor a 20-as évek elején. A megvásárolt, vagy örökölt föld közelében építették fel házaikat — később a nagybirtok földhöz jutott cselédei ugyanezt tették —, ezért magasról nézvést ma is kissé szétszórtnak, a lakossága számához képest (valamivel több mint 600 lélek) túl nagynak tetszik a falu. Most pedig „magasról”, a somogymeggyesi szőlőhegyről nézzük, amely természetesen csak somogyi értlemben véve hegy, valójában szelíd domb, amely sokáig — mivel csak legelőnek használták — őrizni volt kénytelen a titkát: jó szőlőtermő hely, iható rizling- gel jutalmazza művelőit. Varga Sándort például, aki Kapoly központú termelőszövetkezet terménygazdálkodási ágazatvezetője, és a meggyesi önkormányzat képviselőtestületének tagja. — 1983-ban keztdük zártkertté parcellázni ezt a három hektárnyi területet, s kezdetben nemigen törték magukat érte a gazdák—mondja.—Aztán kiderült, hogy nemcsak veteményeskertnek, de szőlőültetvénynek is alkalmas, s most már tizenöt embernek van itt szőlője. Majd pincék, présházak is épültek a 440 négyszögölnyi területeken. Nyolc pince, illetve présház van a hegyen. A tájba illő épületek közül az egyik éppen Varga Sándoré. Fiatal ember, lelkes lokálpatrióta, lenn a faluban már készülőben a családi háza is. A szülői porta melletti telken építi fel otthonát. Sok új ház mindenfelé a faluban, mely bizonyság a látogató előtt: a meggyesi fiatalok nem hagyták sorsára apáik hagyatékát, nem vándoroltak el szerencsésebb csillagzatú településekre: tsz-központokba, városokba. Most azonban sokat—talán túl sokat—várnak a képviselő- testülettől. — Megértem a lakosság türelmetlenségét, hiszen bizonyos esetekben magam is türelmetlen vagyok — mondja Szabó László polgármester. — A társközségi állapot megszűnése, az önállóság nem oszlatott el egyszerre minden felhőt. Itt van például a vagyonmegosztás és a céltámogatás kérdése... Mint ismeretes, Tabhoz tartozunk, s még most sem sikerült dűlőre jutnunk az örökség dolgában. Irtunk már segítségkérő levelet a köztársasági megbízottnak és a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkárának is. Ok fel is szólították a tabi polgármestert, hogy tárgyaljon velünk (velem és a többi hat egykori társközség polgármesterével), s mielőbb történjék meg az igazságos elszámolás. Az évi költségvetésünk mintegy 8 millió forint, s ehhez még legalább 800 ezret várnánk a vagyonmegosztás révén, és 150 ezer forint céltámogatást. A késlekedést nehezen érti meg a lakosság... Hamarosan, napokon belül elkészül a vízvezeték a faluban; ennek mindenki örül, de még nagyon sok a hiányosság. Úton-útfélen mondják: eddig folyton függtünk valakitől. Most önkormányzat van. Megválasztottunk benneteket. Csináljatok már valamit! ■ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csicsali csárda, ahol — a legenda szerint — valaha híres betyárok mulatoztak; volt egy műemlék kúria is, gyönyörű parkkal körülvéve, de nyoma sincs már... — Talán néhány féltégla azért még akadna, ha megnézné a kastély helyét — mondja Speri József képviselő. — Nemrég műemlékvédők jöttek, és keresték. Lennie kell itt valahol egy kastélynak, mondták. Csak a „hűlt helyét” mutathattuk meg nekik. Lebontották. A 70-es évek végén tűnt el. Megjegyzem, most meg attól tartunk, hogy mielőtt az önkormányzati vagyonról döntenének odafönn, kivágják, elviszik a nyárfást is. 200 nyárfa... Valaha a község lakói ültették, de most a Vízgazdálkodási és Talajvédelmi Társulaté. Mert van egy olyan szabály, hogy az árok közepétől számítva jobbra és balra négy méterig a társulat a tulajdonos. A fák — körülbelül félmillió forint érték — a négy méteren belül vannak. Sok mindent elvittek már ebből a faluból. Egy időben szinte csak vittek. Most már jó volna, ha a javaival maga a falu rendelkezhetne. Speri József, foglalkozását tekintve autóbusz sofőr. A képviselőtestület azzal bízta meg, hogy foglalkozzék a.falu kulturális életével, ezért afféle „botcsinálta népművelőnek” mondja magát. — Alkalmasabb híján vállalnom kellett a feladatot, amelyet valaha az iskolaigazgató úr végzett — mondja. — Most csak alsótagozatos iskolánk van (a felsősök Tabra járnak, az óvodások Kapolyra), s a két tanító közül az egyik bejáró, a másik pedig friss diplomás, akinek egyelőre minden energiáját leköti az iskolai munka. En megteszem, ami tőlem telik (már szerveztem is egy köny- nyűzenei koncertet), de bízom abban, hogy előbb, vagy utóbk akad majd egy szakképzett ér telmiségi erre a posztra. A kul turházat azért építették az el ődeink, mert tudták: szükséc van rá. Templomokat, imaházaka is építettek. Öt felekezet ott hona Somogymeggyes. Kató likusok, reformátusok, evangé likusok (az utóbbi két vallás temploma közös), baptisták, és unitáriusok élnek itt, de leikés: nem lakik a faluban. (A papol más településekről járnak id< istentiszteletet tartani.) — Sok még a földes út a fa luban, esős időben aztán ven dégmarasztaló a sár — sóhaj a polgármester még mindig i vagyonmegosztás igazságta lanságán mernegve. — A hegyre viszont esőbei is fel lehet jönni — jegyzi mec — Autóval is. Elég jó ez az út — Téglatörmelékkel javítói tűk meg — mondja Varga Sán dór. — De majdnem megbán tűk. — Nocsak. Miért? — Mihelyt elkészült az út, be törlek egy pincébe. Autós be törő volt, esőben jött fel, éj szaka. Biztosra ment. Vadona túj gépek voltak a péncéber elvitt vagy 60 ezer forint érté két. Ha nincs jó út, rablás sincs De hát, Istenem. Nem ragadha tunk a sárba. Szapudi Andrá
