Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-23 / 118. szám

1991. május 23., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 szitkozódva, láttuk csinosan kiöltözve, láttuk előítéletei kisszerűségében s egy nagy­szerű (ám mégsem makulát­lan) szerelem igézetében. Meghatódva és megmoso­lyogva néztük. Szereptanulmányra utaló ki­váló színészmesterséggel épí­tette magából és maga köré azt a sugárzó sávot, mélyben — Szegvári Menyhért, a rendező — rokonszenves színészköz­pontúsággal hagyta élni, meg­élni a többi hús-vér figurát. Mindenekelőtt Fazekas Ist­ván esendő, karakterében igen igényesen pontosított, kiszol­gáltatottságában is megejtően önironikus sofőrét. A kisembert nagyságában! Mert—ugyebár ez egy pontos pikantéria?— ő csak sofőr a szegény szicíliai, míg kései szíve választottjának elhunyt hites ura és szívsze­relme viszont A Sofőr volt, a szicíliai ex-báró... Tehát valóban eljött Ten­nessee Williams Kaposvárra, hol kedves, hol kemény törté­netével, A tetovált rózsával — mely virágot a szerelem tüze szokta volt átégetni a hevült férj izzó melléről a hevült feleség izzó keblére. A távolban pedig A vágy vil­lamosa csengetett egy picit. *■ Tröszt Tibor A rózsa — Pécsről Megérkezett a színházi ta­lálkozóra Tennessee Williams is, Pécsről. Tudtuk, hogy jön, azt is, hogy ezúttal nem A vágy villamosa hozza, jelenlétéről — bár elkezdődött az előadás — csak egy idő után bizonyosod­hattunk meg. Mintha egy ideig „elbújtatták” volna a játékban a „szuperszicíliai” harsány, tem­peramentumos gesztusok, „neoreálos” zsúfoltságok, a hir­telen felpörgő sodrás — olykor némi esetlenséggel is... Az is lehet, hogy eleinte maga a szerző is bújkál darabjában, hagyja terjengeni a fecsegő felszínt, hogy aztán... S tény­leg! A tetovált rózsából egy­szerre elővarázsolta magát. Az amerikai szicíliai kolóniá­ban profán poézissel, bővérű komédiával fűszerezve, szoci­ográfiai pontosságú élet-hát­térből megidézik a szereplők Williams belső világát. Azt, amely szenvedésben, gyűlö­letben, szerelemben és szo­rongásban kiül a színész ar­cára; szikráztatja vagy fátyo­lozza tekintetét, vezérli mozdu­latait. Itt volt tehát Tennessee Wil­liams. Mindenekelőtt a fősze Vári Éva a darab egyik jelenetében. (Fotó: Csobod Péter) replő, Vári Éva alakításában, aki az immár közhelyszerű szi­cíliai karakter obiigáit ellen­pontjait egy valóságos asz- szony hűségének, életfelfogá­sának, kapcsolatteremtésé­nek, tartózkodásának és vá­gyakozásának igazi végletei­ben vergődik, vajúdja végig. Láttuk tomposán, hangosan Országos Színházi Találkozó „NEMSZERETEM A LANGYOS SZÍNHÁZAT” Szegvári Menyhért a pécsi színházról „Alig” tizenöt éve volt, hogy diáklányokként izgalommal vártuk a pécsi színházban a függöny felgördülését: Szeg­vári Menyhért játszott főszere­pet. Most, ennyi idő után a szí­nész-rendező alkata mit sem változott, talán arcvonásai ke- ményedtek meg valamelyest. — A véleményét szeretném kérni a pécsi színház jelenéről, törekvéseiről. — Ebben nem én vagyok az autentikus, úgy tudom, most fe­jeződött be a jövő év tervezése. A színház jövőjében igen jelen­tős momentum, hogy befeje­ződött a nagyszínház felújí­tása, szeptemberben már a szépséges épület ad otthont a nyitóelőadásnak. Ez azt jelenti, hogy a továbbiakban többek között az operát, a balettot is méltó körülmények között lehet játszani. Ugyanakkor a kama­raszínházban több stúdióhe­lyiségünk is van, tehát a továb­biakban gondot a „rengeteg” játszóhely miatt az egyeztetés okoz. — Mit jelent az, hogy szí­nészszínház született Pé­csett? _ — Úgy gondolom, a most bemutatott színdarab olyan, hogy főként két színészre épül, nevezetesen Vári Évára és Fa­zekas Pistára, ám a két fiatal színész is igen fontos. Tipikus szerepdarab, tehát az előadás a színészi játékra koncentrált. Semmiféle rendezői trükkel nem lehet helyettesíteni a sze­repek megformálását. — Évekkel ezelőtt a pécsi színház egy komplex műhely volt. Tehát a nagyobb drámától a balettig, az operától a musica­lig minden rangos helyet kapott az igényes műsorpolitikájá­ban... — Az opera, a balett, a musi­cal olyan műfaj, amihez tér kell. Márpedig a kamaraszínpa­dunk ma már hagyományos — szinte egy kultúrotthoni — színpadként működik. Látvá­nyos műfajoknak tehát igazán nem adhat megfelelő körülmé­nyeket. Emiatt bizonyos érte­lemben csonkolódott a színház lehetősége. — Az utóbbi időben szinte csak rendezőként találkozha­tunk nevével. Színésznek, vagy rendezőnek vallja önma­gát? — Legszívesebben: szín­házi embernek. Annakidején, amikor gimnazistaként amatőr együttesekben játszottam, megtanultam, hogy mindenhez — a súgástól az ügyelésig, a díszletfestéstől a rendezésig — mindenhez kell érteni. Bár színész szakot végeztem, de Pécsett lehetőséget kaptam a rendezésre is. Mostanában csak azért nem játszom, mert nincs időm rá. — Vannak rendezői tervei, álmai? — Természetesen, de ezek­ről nem szívesen beszélek. Vannak olyan színdarabok, amelyeket nagyon szerenék megrendezni, de mivel úgy ér­zem, nálam még nem jött el az idejük, még megnevezni is félek őket. Többek között ilye­nek Csehov és Ibsen örökbe­csű művei. — Temperamentumát te­kintve milyen rendező ön? — Ez változó, mert nem sze­retem a langyos színházat. Szerintem csak a feszült ideg- rendszer, a robbanékonyság az alkotó állapot színésznek és rendezőnek egyaránt. Mivel „eredetileg” színész vagyok, nagyon óvatosan bánok a da­rab szereplőivel: tudom, hogy mikor szabad bántani őket és mikor nem. A próbákon olyan pillanatok születnek, amilye­nek az előadásokon talán soha. Ezért érdemes ezt csi­nálni... Tamási Rita (Fotó: Csobod) KÜLFÖLDRŐL A ZSŰRIBEN Sipos Gyula, a SZER tudósítója — Ön azt kérte, hogy írjak meg előre egy Önnel készített — nem létező — beszélgetést, amit már csak korrigálnia kell. Jól gondolom, hogy nem iga­zán szeret nyilatkozni? — Nem. Nagyon nem! És nem szeretem a hangomat sem hallatni, miután az a fogla­kozásom, hogy naponta három anyagot meg kell írnom és be kell olvasnom a mikrofonba... Szóval nem egy örömteli dolog ez nekem. Sipos Gyula Fran­ciaországban élő magyar származású kritikus, gyors be­szédével, homlokáról sűrűn or­rára bukó szemüvegével és sa­játos humorával a fesztivál ér­dekes egyénisége. — Mivel foglalkozik jelen­leg? — A Szabad Európa Rádió­nak vagyok a párizsi tudósítója, egyébként író és kritikus lenne a főfoglalkozásom. Jelenleg — két esztendő óta — politikai kommentátorként és politikai újságíróként dolgozom, remé­lem, hogy előbb-utóbb majd megint visszatérek a valósabb szakmámhoz. — Miként került a találkozó zsűrijébe? — Jár ez a szerkezet köz­ben?...Gálád módon?! — mu­tat a magnóra. — Enélkül nehéz lenne... — Nos, a Babarczy baráti ro- konszenvéből kerültem ide. Őt ismerem régről, neki támadt ez a végtelenül kedves ötlete, hogy talán most utoljára van magyar színházi szemle és most már olyan időket élünk, amikor arra egy külföldit is meg lehet hívni. — Gyakran jár itthon? — Várjunk csak...56 kará­csonya és 1989 augusztusa között nem voltam. Azóta most vagyok itt harmadszor. — Önnek mi a véleménye a fesztiválról? — Miután én az utcáról behí­vott laikus vagyok, aki ráadásul külföldi, mégis, fenenagy tájé­kozatlanságomban is van azért némi sarkított véleményem: a kurátor bevezetésével teljesen egyetértek, mivel ő egysze- mélyben vállalja a felelőssé­get. Sokkal szerencsésebb ez, mintha öten dugják össze a fe­jüket, vagy ha túl intézményesí­tett a dolog. Annak szintén örü­lök, hogy vidéki városban van, mivel így egymásra vannak utalva az emberek, s ez több emberi kapcsolatot tesz lehe­tővé. — Az előadásokról mit gon­dol? — Korai lenne erről nyilat­kozni... (Balassa) (Fotó: Lang Róbert) Filmjegyzet Farkasokkal táncoló Az évek során sokan próbálták megújítani a westernt. A műfajt, mely a jó és rossz harcának nézőcsalogató meséivel olyannyira alkalmas az amerikai önbecsüléá erősítésére. Volt, aki kemény naturalizmussal próbálta csökkenteni a wes­tern melodramatikus hajlamát, erre azonban a nézők milliói kevéssé voltak vevők. É kísérletek bizonyították: a vadnyu­gati történetből a romantika ugyanúgy nem hiányozhat, ahogy a karakán jellemek sem. Azután szériában jöttek a western paródiák, melyek humorban oldották a gicset. Ez sem hozta meg azonban a műfaj nagy vérátömlesztését. A western azelőtt maga volt „az akciófilm”. A mostani akciófilm dömpingben, viszont legvéresebbjei is csak széphistóriáknak tűntek fel, a sokkoló hatásokkal telítődött nézőknek. A máig is vetített klasszikus westernek- mint a Hét mesterlövész- után évek óta csak a jólmegcsináltságával kimagasló Volt egyszer egy vadnyugatért el világsikert. Az Oscar-d íjak sorsáról elöntő amerikai filmakadémia zsűrijének dolgát nyilván megkönnyí­tette Kevin Costner Farkasokkal táncoló című alkotása, mely végre lefújta a port a westernről, s az üzleti világ siker-ígéretét művészi igényességgel ötvözte. A film értékét mi sem mutatja jobban, minthogy témája ellenére nem a May Károly történe­tekből készített hajdani indiánromantikus filmekkel kínál pár­huzamot. Ezekhez legföljebb annyi köze van, hogy a Farka­sokkal táncolóban is csaknem minden indián „jó” és csaknem minden fehér „rossz” ember. Kézenfekvőbb az összehasonlí­tás Kuroszava Derszu Uzalajával, a Dustin Hoffmann alakítá­sától emlékezetes Kisnagyemberrel, sőt akár David Attenbo- rough természetfilmjeivel.Costner nem egyszerűen ügyes mesterember, aki ismeri a látvány és a hatás minden csín- ját-bínját. Művész ő aki alkotásával képes megérinteni a né­zőt, legyen szó fiatalról vagy idősebbről, vájtfülő filmbarátról, vagy egyszerű szórakoztatófilm fogyasztóról.Ez utóbbiak a Farkasokkal táncolnak talán csak a majd három órás időtar­tamot nem tudják megbocsátani. Costner mindvégig sikerrel lavíroz az érzelmek és érzelmesség között, s sugárzó ember­sége megvédi a melodráma csapdáitól is. Nem hagyható szó nélkül Dean Semler - Oscarral méltán jutalmazott - ope­ratőri munkájában, A dél-dakotai prérik, vagy a bölényvadá­szat képsorai elnémítóan szépek. Bölénycsordák vonulását persze már több filmben láthattuk ehhez fogható költészettel látvánnyá fogalmazva azonban még sohasem. Remeklés a film John Barry által komponált - ugyan csak Oscar-díjas - zenéje is, mely egyetlen „fütyülhető, Morricone-s” dallam nél­kül is helyet követel majd magának az örökzöldek között. Az iparszerű filmtermelés világában - legalábbis az összes filmhez képest - egyre ritkábbnak érezzük a jelentős alkotást. (Jóllehet az idén díjazottak között több kiemelkedő is van. Gondoljunk csak a műholdas adókon rövidesen bemutatásra kerülő Nyomorúság-ra, vagy a Teleclubon már látható svájci alkotásra a Reménység útjára...). A Farkasokkal táncoló különös jelentősége abban áll, hogy egy „kommersz” műfajban tudott túllépni a kommerszen. Egyéni ízű filmköltemény született, mely nemcsak elringatja, hanem föl is emeli a nézőt. • Bíró Ferenc Merre ballagott az atádi diák? A nagyatádi Ady Endre Gim­názium és Egészségügyi Szakközépiskolában Varga József igazgatót kérdeztem: — Hová, merre tartanak a végzősök; mi lesz a további sorsuk? — A gimnázium két osztá­lyában 58-an tesznek érettségi vizsgát, s közülük 34-en jelent­keznek továbbtanulásra. Az egészségügyisek közül 29-en fejezik be tanulmányaikat; kö­zülük mindössze négyen sze­retnék folytatni a tanulmányo­kat nappali tagozaton. Nincs divatos pálya a végző­sök között. Talán a tanítóképző főiskola az, ahová többen, ösz- szesen 11 -en pályáznak. Bí­zom abban, hogy 75-80 száza­lékuknak sikerül bejutni a felső­fokú intézménybe. Egyes fel­sőfokú intézményekbe felvételi vizsga nélkül is bekerülhetnek tanulmányi eredményeik alap­ján. Ilyen többek között a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főis­kola és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Kara. Többen éltek is ezzel a lehető­séggel. — Mi lesz azokkal, akik nem tanulnak tovább? — Az egészségügyiseknél nincs gond: valamennyiüknek lesz állása helyben vagy a me­gye más településein. Az egészségügyi intézmények­ben szükség van a középfokú végzettségű szakemberekre. Gondot a gimnazisták, közülük is azok a leányok jelentenek, akik nem tanultak a fakultatív oktatás keretében gépírást. Az idén 15 tanulónk tesz érettségi vizsgát ebből a tárgyból. Szeptemberben a gimnázi­umban ismét két első osztályt indítanak. Eddig 46 tanulót ír­tak be és még tízet várnak át­irányítás révén a megye más területeiről. Egészségügyi szakon egy osztály indul negy­ven tanulóval. Az ide jelentke­zők közül hetet kellett elutasí­tani. — Az új tanévben az első osztályok speciális nyelvi kép­zést is kapnak: heti hat órában tanulnak majd német, angol vagy francia nyelvet. Az okta­tás személyi és tárgyi feltételei jók: az ősszel 6-7 új, fiatal tanár áll nálunk munkába; vala­mennyinek tud lakást adni a vá­rosi önkormányzat. Ami a távo­labbi kilátásokat illeti: egy vizs­gálódás tapasztalata, hogy az általános iskolában végzőknek 18-20 százaléka üti meg azt a szintet, amely nélkülözhetetlen a gimnáziumi tanulmányok végzéséhez. Ezen minden­képpen változtatni kell. (Dorcsi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom