Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-18 / 114. szám

1991. május 18., szombat

9

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

Hagyományaink nyomában

A fagyosszentek és Orbán

A földközelben élő emberek, elsősorban a pásztorok és a földművesek megfigyelték, hogy május közepe táján hirtelen alásüllyed a hőmérséklet. Sőt fagyveszéllyel is számolhatunk. A hűvös idő kárt tehet a fiatal jószágban és a még érzékeny növényzetben.

A meteorológia figyeli a változást, de tudomásunk szerint kellő és elfogadható magyarázatot még nem adott rá. A jelenség meg évenként ismétlődik, tehát nem kivételes, hanem rendszeres az időváltozás.

Pongrác, Szervác, Bonifác

Népünk a kellemetlen lehűlésért három fura nevű szentet okol, akiket úgy hívnak hogy: Pongrác, Szervác és Bonifác. A névnapjuk meg május 12-én, 13-án és 14-én van. Németország déli részén úgy hívják őket, hogy „eismánner" (jégemberek), Észak-Németor- szágban meg „Die drei gestrengen H errn"-ként ( a három rideg nagy úr) tisztelik pket.

A pogány Rómában az agrárszertartások sorát a Super- calia ünnepe nyitotta meg február 15-én. A föld bő termését és a nyájak jólétben maradását kérték a jóságos, de ártani is tudó istenségtől. Egy hónappal később a Saliusok, a dárdát és pajzsot viselő Mars-papok körmenete kért oltalmat a népnek, és kíméletet a vetésnek Marmartól, a rettenetestől. Ismét egy hónappal később körmenetet szerveztek, s a római nép a gabonarozsda ellen kért védelmet. Négy héttel később, tehát május második felében a föld istennője, Dea Dia tiszteletére rendeztek háromnapos áj- tatosságot. Február közepétől tehát május végéig egymást érték a agrár vonatkozású körmenetek, könyörgések. Csoda-e ha az őskeresztény egyház sokat átvett, és saját szelleméhez idomított az ősrégi hagyományokból?

Virág vagy sár?

Általában nem sorolják a fagyosszentek közé, de véle fejeződik be a fagyveszély, tehát meg kell emlékezni róla: Orbán püspökről. Május 25-én frank földön a múltban a szőlőművesek a szent szobrát a vásártéren egy asztalra állították, amelyet virágokkal hintettek tele. Ha szép, derűs napra virradtak,

a szobrot megkoszorúzták, és jól meglocsolták borral. Ha viszont zord idővel köszöntött be Orbán, akkor szennyes vízzel öntötték le, és sárral dobálták meg.

A napnak derült voltából ugyanis jó őszre és bő szüretre következtettek. Az esős, hűvös időt viszont rossz előjelnek vélték. Orbán tehát Európa több népénél a szőlőművelők, a kádárok és a kocsmárosok féltve tisztelt patrónusa volt.

A népies meteorológia több százados megfigyelésére utal bizonyára az „Orbán szelének” meg az „Orbán lelkének” emlegetése. Olyan közmondásunk is van, hogy „jár-kel, mint az Orbán lelke”. A Sirisaka-féle

közmondásgyűjteményben erre magyárázatot is találunk: „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván, feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő, éjféltájt lepedőt vett magára, s a jegyző ablaka alatt sétálgatott, és az asszonyt ijesztegette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort, csakugyan az Orbán lelkének gondolák. ” Nem sokkal több hitelt érdemel az a magyarázat sem, amelyik az „Orbán süvegéhez” fűződik. Állítólag az történt, hogy „II. Ulászló koronáztatásához 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri püspök kivételével, mind püspöki süvegben állottak a király körül. Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha valaki nagyon fölöntött a garatra, azt mondták: „Ez is feltette az Orbán süvegét”. Azt hiszem, hogy a közmondás eredete teljesen elveszett. Elégedjünk meg tehát a jelentésével: nagyon jó kedve van, többet ivott a kelleténél. S miért ne ivott volna a bortermelők, kádárok, és kocsmárosok védőszentjének ünnepén.

A bor barátai

Orbán napjának veszélyeiről mindenesetre van elegendő tapasztalatunk, csakúgy mint a fagyosszentekhez fűződő néphiedelem igazáról. S ha mégis szép napra ébredtek május 25-én, akkor azt megünnepelték, különösen a bortermelő vidéken, például, az Alsó-Rajna mentén, amely már a római korban is híres volt bortermeléséről.

Tripolszki Géza

MÁTYÁS FERENC:

Elhanyatló csönd

Zsúptetős tanyánk leomolva, erre jártunk összekarolva, nem csupán a testi örömért, kerestük a véglet örömét.

Elhanyatló csönd, volt ifjúság, rácsapódott a vadsors-husáng, erre jártunk, itt cseng neved még a kiserdőn, kergetve lepkét, erre midőn minden kizöldült s vágyunk gyújtotta fel az erdőt.

Erre, — s aztán kedvesem lettél, csak engemet s nagyon szerettél, erre, de aztán elszaladtál,

s számomra többé nem maradt nyár, — elgyalogoltak rég a vágyak, s beálltak a sorshoz halálnak.

x

Balogh István: Kiszáradt fa. Kép a kaposvári tárlatról.

A TIT MÚLTJÁBÓL

A HŐSKOR

A TIT a legrégibb tudományos és kulturális intézmények egyike 150 évvel ezelőtt alakult meg Magyar Természettudományi Társulat néven. Elődeink a Magyar Tudományos Akadémiával egyenrangúnak tartották.

A Társulat megalakulását Bugát Pál készítette elő. 1841. május 28-án magyar királyi universitas orvosi karának gyűlése előtt aláírási ívet köröztetett a szervezet létrehozása érdekében. A 134 aláíró között olyan tudósok szerepeltek, mint Irinyi János, Jedlik Ányos, gróf Teleki József. Az alakuló közgyűlés június 13-án első elnöknek Bugát Pált, a MTA rendes tagját választotta meg. A Társulatot kettős szándék hozta létre. A természettudományos műveltség jelentős lemaradásának felszámolása. Ennek pótlására több kísérlet történt a XVIII. századtól, de a magyar tudományos nyelv hiányában nem járhatott sikerrel. A nyelvújítás mint előfeltétel, (bebizonyította, hogy a magyar nyelv megújho- dott, alkalmassá vált a legújabb nyugati gondolatok kifejezésére is, ezzel pedig bebizonyosodott, hogy a rendi alkotmány hagyományos nyelve a—„latin”—éppúgy használhatatlan a magyar nemzet számára, „mint a férfinak a gyermekruha”.

Szakmai önbecsülésen és értékekeken

túl a lángoló hazaszeretet a nemzet életrevalóságának, alkalmazkodóképességének a megmutatása is cél volt. Az egész ország mozgásban, szellemi pezsgésben volt. A hatalom gyanakvása miatt a Helytartó Tanács magánegyesületként ismerte el — nyilvánosnak, országosnak nem. Az engedély „kieszközlése” miatt 1843. március 14-i nagygyűlés egy szívvel, egy lélekkel fejezte ki óhaját István Ő Fensége pártfogóként történő megnyerésére. A siker érdekében a Királyi Magyar Természettudományi Társulat nevet is felvették. A későbbi nádor jó választásnak bizonyult, megszűnt a gyanakvás és a megalakulás után 3 évvel, 1844. október 22-én engedélyezték a működést. A Társulat alapító tagjai között volt Bugát Pál, Irinyi János, Jedlik Ányos. 1848 előtt csatlakozott még Kopácsy János hercegprímás, gróf Mailath Ántal főkancellár, gróf Mailath György országbíró, gróf Széchenyi István. Kossuth Lajos később a turini száműzetéséből csatlakozott a szervezethez. A Társulat első korszakában az anyagi lehetőségek jelentős korlátokat jelentettek. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc szétzilálta a szervezetet. Bugáttal az élen nagyon sokan vettek részt a nemzet függetlenségért folytatott harcban. Bugátot

1849 elején az Országos Honvédelmi Bizottmány Magyarország főorvosának nevezte ki. Emiatt nemcsak állását, hanem nyugdíját is elvesztette. Az 1850-es közgyűlésen kelt újra életre a szervezet. Kiadványaikat az évtized végétől német nyelven is megjelentették. Ez kettős haszonnal járt. A hazai német nyelvű tudósok csatlakozásával és egy gyorsuló nemzetközi ismeretséggel.

A 60-as években meghirdetik a tudománynépszerűsítés már korunkhoz közel álló feladatait. Az élő beszédnek az egyik legnagyobb pártolójává Hermann Ottó kiváló földrajztudós és polihisztor vált. 1869-ben indították a Természettudományi Közlönyt, amely ma a Természet Világa néven jelenik meg. A népszerűsítő folyóirat létrehozása Híres tudósaink „leereszkedése” jótékonyan hatott a Társulat működésére, jelentősen nőtt a tagok létszáma. Az 1870-es év fordulatot hozott, az országggyűlés állami támogatást biztosított a Társulat munkájához. Ezzel megalapozottá vált a jövő és lezárult a hőskorszak, melynek eredményeképpen kialakulhatott a Magyar Tudományos Akadémia mellett az ország egyik legfontosabb tudományos intézménye.

Horváth László Árpád

A TOLVAJ

Világított a hó, nem húzták be a függönyt.

— Fölkapcsoljam a lámpát?

— nyújtózkodott a kicsi.

— Mondta valaki?—förmedt rá Kiss János.

A félhomály kijött a sarokból, leült a konyha közepén, nézte őket. Néha még barátságos volt, családias, de már egyre ritkábban.

— Kérek még — mondta a kicsi. Tányérján egyetlen morzsa sem maradt.

— Nincs több — Kiss Já- nosné magához ölelte, fejét mellei közé rejtette, bárcsak még mindig szoptathatnám, elbújtatta, el az éhség, el az apja haragja elől, el a minden esti két zsíros kenyér elől, ami minden este kevés.

— Neked semmi sem elég?

— Kiss János felemelkedett, aztán leült, zavarodottan, szégyenkezve, mint akit rajtakaptak. Mint aki rajtakapta magát.

— Gyere ide hozzám is — mondta.

— Nem — a kicsi kikémlelt Kiss Jánosné karjai közül. — Nem.

— Majd én odamegyek — ajánlkozott a nagylány.

Kiss János végighúzta kezét az arcán. Bőre sercegett.

—Szúrsz—mondta a lánya, nevettek mindketten.

Kiss Jánosné nézte őket, a kicsi fészkelődött, s hirtelen nagyokat kellett nyelnie. Kettő

nagyot és mélyet, így nyeli az ember a keserűségét, ne tudja senki, ne lássa senki.

Kiss János tudta, Kiss János látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem lehetett.

— Mi volt az iskolában? — kérdezte a nagylányt.

A gyerek szeme elsötétedett, fel kellett kapcsolni a villanyt.

— Megint csúfoltak a ruhám miatt — mondta. Hangja elcsuklott.

Kiss János összeszorította a száját. Kiss Jánosné látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem tudott.

— Ki? — kérdezte Kiss János. Keze beletúrt a gyerek hajába, összeborzolta, simogatta. Mint a szél, gondolta Kiss Jánosné, olyan finomak ezek a nagy, vastag ujjak, mint a szél, amit úgy szerettem lánykoromban.

— ATatai Dóri meg aTakács Pityu — a gyerek már pityer- gett. — Mikor veszünk nekem új ruhát?

— Bemenjek szólni? — ringatta Kiss János térdén a lányát. — Akarod?

— Nem, azt nem—ijedt meg a gyerek. — Azt nem szabad, Apu.

Nézték egymást, két egyforma szempár, az egyik valamin még innen, a másik valamin már túl.

— Na, gyerünk lefeküdni — szólt rájuk Kiss Jánosné.

— Ma nem fürdünk? — kérdezte a kicsi.

— Tegnap fürödtünk — magyarázta a nagylány. — Holnap fogunk megint.

— Kell a villany? — szólt vissza Kiss Jánosné a konyhaajtóból.

— Nem, kapcsold le nyugodtan — felelte Kiss János.

Világított a hó, hideg volt, reggelre még hidegebb lesz, ha kialszik a tűz, Kiss János összerázkódott, brr, mintha a félhomály mordult volna föl, szerette volna ököllel verni az asztalt, vagy a fejét, vagy valamit, bármit, föl kellett állnia, lépnie kellett, beleütközött a feleségébe, istenem, istenem,

istenem, ahogy ölelgette, nem lehetett tudni, védi-e vagy védelmet kér tőle.

— Nézd csak — súgta Kiss Jánosné fülébe, a sötétben kitapogatta a táskáját, kivett belőle valamit, s az asszony kezébe tette.

— Tudod, mi ez? — kapcsolta föl a villanyt.

Kiss Jánosné nézte a szerszámot, BOSCH, hirdették rajta a betűk, új volt, vadonatúj

— Nem — válaszolta.

— Ez egy sarokcsiszoló — mondta Kiss János. — Vagy flex, ha úgy jobban tetszik. Az üzletben tizenkétezer forint. Én odaadom nyolcért.

Kiss Jánosné ránézett, nem szólt, óvatosan letette az asztalra a szerszámot, aztán hátat fordított neki. Várnia kellett kicsit, utána összeszedte a tányérokat, s a hideg vízben lelötykölte őket.

Az asztal felől előbb szipo- gás, aztán nyüszítés hallatszott, mintha a félhomályba belerúgtak volna. Kiss Jánosné nem fordult meg, mosogatott tovább. Csak akkor hagyta abba, amikor felismerte azt a hangot, amit életében egyszer hallott. Kiss János édesapjának a temetésén.

Akkor aztán átölelte, és magához szorította Kiss János fejét, mint előbb a kicsiét, és így maradtak, nagyon sokáig, istenem, istenem, istenem...