Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-20 / 92. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA Szerzetesrendek Magyarországon Kolduló és betegápoló barátok A ferencesek Ki ne ismerné a barna barát- csuhás, kámzsás, tonzúrás, sarut viselő Ferenc-rendi szerzetes jellegzetes alakját legalább valamilyen ábrázolásról? Mintha egyenesen a középkorból lépne elénk... A ferencesek rendjét Assisi Szent Ferenc alapította. 1210-ben kérte a pápától szabályzatának megerősítését. III. Ince pápa először vonakodott a jóváhagyástól, ám álmában összedőlni látta a lateráni bazilikát, amelyet egy koldusféle ember néhány társával megtámasztott és megóvott az összedőléstől. A pápa a koldusban felismerte Assisi Ferencet, s másnap jóváhagyta a rendi szabályzatot. Assisi Ferenc és társai tüstént megkezdték a munkát, ami az addigi, kolostorokban visszahúzódó szerzetesi életmódhoz képest meghökkentően új stílusú volt: a világban jártak-keltek, elsősorban a szegényekkel keresték a kapcsolatot, s hirdették az evangéliumot. A népszerzetesség a ferenceseknek napjainkig érvényes, sajátos jellege. Ők az igazi koldulóbarátok. A rend Reguláját véglegesen III. Honorius pápa erősítette meg 1223-ban. A rendet két erő formálta: az alapító szelleme és az egyház rendszerező törekvése. Assisi Ferenc a szabadságot, az evangéliumi élet gondtalanságát, s a tökéletes szegénységet hirdette. Kunyhókban laktak, énekelve kóboroltak er- dőn-mezőn, városon át. Az egyházjogi rendszerezéshez viszont klauzúrás kőkolostorokat akart. Ez a két irányzat megosztotta a rendet, s 1517-ben a pápa függetlenítette egymástól a két különböző irányzatot: az erdeti szegénység érvényesült az obszervánsok (megtartók), míg a másik irányzat lett úrrá a konventuálisok (minoriták) pártjában. Később az obszervánsok kebelében újabb szigorításkövetelők léptek fel, s a Szentszék engedelmével 1619-ben ezek is külön — a kapucinus— rendbe tömörültek. A ferencesek II. Endre királyunk uralkodása idejében telepedtek le hazánkban. Első kolostoruk 1228-ban épült Esztergomban. A rend elterjedésére jellemző, hogy 1232-ben már külön magyar provinciájuk volt. A Ferenc-rendi barátok története könyvtárakat tölthetne meg, a róluk szóló ismeret- anyag bősége zavarba ejtő. Akármelyik korszakához nyúlunk hazánk történetének, mindenütt találkozunk e koldulószerzet testvéreivel. Az Ómagyar Mária-siralomtól, amely ferences barát verse, Temesvári Pelbártonát, akinek történeti és hittudományi munkái négy évtized alatt 90 kiadást értek meg, Laskai Osvá- tig, Kapisztrán Szent Jánosig, Tömöri Pálig és számtalan ferencesig, akiknek talán még a nevét sem ismerjük, pedig életüket adták a hitért, a magyarságért hazánkba költözésüktől a 20. század közepéig, Kis Szalézig... Természetesen a ferencesek minden nálunk dolgozó ágát felosztotta a magyar nép nevében törvénykező állam. 1950-ben csak a kapisztrán rendtartomány kapott korlátozott működési engedélyt: Esztergomban és Szentendrén vezethetnek gimnáziumot. Az irgalmasok Juan Ciudad — később Istenes Szent Jánosként ismerte meg a világ — Portugáliában született, Montemor városában, 1495-ben. Spanyol katonaként Magyarországon is harcolt a török ellen, egyébként nyugtalan, kalandor mindaddig, amíg nem hallgatta Avilai János egyik prédikációját. Ekkor olyan heves, túlzó bűnbánatot tartott, hogy bolondokházába zárták, ahonnan Avilai János szabadította ki. Vértanúság helyett azt ajánlotta a megtörtnek, hogy inkább gyakorolja az irgalmasságot. Juan Ciudad megfogadta a tanácsot: megtakarított fillérein 1540-ben Granadában házat bérelt, összeszedte a betegeket, összekoldulta számukra az élelmet, cipelte a tűzifát, saját házában ápolta, kötözte, gondozta a senkinek sem kellő nyomorultakat, lep- rásokat, katonákat, utcalányokat. Tizenhárom év alatt a szó szoros értelmében elemésztette magát betegeiért. 1550-ben halt meg, és 1690-ben szentté avatták. Ünnepe március 8. Az irgalmasokat (Ordo Hos- pitalarius S. Joannis de Deo) nem ő alapította, ő csak kórházat létesített, s betegápolókat vett maga mellé. A rend 1571-ben alakult Istenes Szent János szellemében. Végleges szabályzatukat 1617-ben hagyta jóvá V. Pál pápa. Magyarországon 1650-ben telepedtek le, betegápoló és kodu- lórendként. Az 1856-tól önálló magyar rendtartománynak Trianon után a következő városokban maradt rendházuk, kórházuk és gyógyszertáruk: Eger, Vác, Pápa, Pécs és Budapest. 1950-ben mindegyiket feloszlatták, de napjainkban már megkezdték újjászervezésüket. Dr.Csonkaréti Károly A ferencrendiek volt pécsi temploma és kolostora (A szerző felvétele) 1991. április 20., szombat SZEPESI ATTILA ' Felparázslik... Felparázslik a pillanat, suttogások, izzó szavak, szikrák és forró áramok, szemsugarak, kék illatok. A vérbe-forrt ujjak hegyén forgó szavak: én-te, te-én. Dadogások, örvény-szavak parázslón világítanak. Izzó percek, izzó igék, ez almazöld, az búzakék. A lehellet gyúló parázs, a pupilla csak ámulás. A lélegzet kifényesül hajfürt hajfürtöt lobog körül. Rózsa-örvény bozót alatt: zsarátnok-fény a pillanat, a mozdulat forró zene, a teremtő üdvözlete: távolodás, közeledés, páros tánc, tenger-lüktetés. Kelet és Nyugat között 7. A MODERN NEMZET KÉT ÉVSZÁZADA Államok, nyelvek, kisebbségek Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a nagy közép-európai átalakulásban szót kér az a közösség, amelyet meghatározni sem mindig könnyű, és a kommunista korszakban gyakran mint az egyetemes célok akadályozóját emlegették. Nyugaton értetlenül szemlélik a tájainkon ismét erőteljesen jelentkező nacionalizmust, azt föltételezvén, hogy modernizáció és nemzet egymással mindenképpen szemben áll. Pedig a totalitarizmussal való szakítás a nemzeti méltóság visszaszerzésének a szándékát is jelentette, hiszen a kommunista rendet elsősorban külső erő kényszerítette térségünk népeire. Sorozatunk arra a kérdésre szándékozik válaszolni, mi áll a mai törekvések hátterében, milyen történelmi meghatározottságok szabnak medret az eseményeknek. A jövendő európai integráció közösségi szubjektumairól van szó, hiszen az egységet nem a homogeni- zálás, hanem éppen a sokszínűség alapján képzeljük el. Nem tudom, eszébe jutott-e valakinek az elmúlt esztendő sorsfordító politikai változásai közepette, hogy milyen mérföldkövet jelentett a modern magyar nemzet megalapozásában az 1790-91 -es országgyűlés. Nemcsak a korona került vissza akkor Budára, hanem komoly küzdelem bontakozott ki a magyar nyelv közéleti elismertetéséért, s ha ez a küzdelem csak rész- eredményeket hozott is (főleg az oktatásügy területén), ettől fogva nyilvánvalóvá vált, a politika és a közigazgatás szempontjából is mekkora súlya van annak a ténynek, ki milyen nyelven beszél. A felvilágosodás eszméinek szellemében kívánták a rendi magyar országgyűlés követei a magyar nyelv jogait biztosítani a közéletben is, mint a királyság különállásának egyik fontos megkülönböztető jegyét; a né- metesítő II. József gondolatát alkalmazva Magyarországra: terjedjen ki az anyanyelv használata az ország egész területére. Ahogy a felvilágosult uralkodó sem számolt azzal a ténnyel, hogy nem csupán modernizáció és elavult politikai szerkezet ellentmondásáról van szó, hanem a kulturális fef- lődésben alig elmaradt más nyelvekről és az állami-tartományi különállás gazdag hagyományáról is, a magyar politikusok sem érzékelték kellő mértékben, hogy mögöttük, mellettük ott vannak az ország jelentős számú nem magyar etnikumai, amelyek hamarosan szintén készek politikát alapozni a nyelvi különbség tényére. 1790-ben a magyyarországi szer- bek kongresszusa külön jogokat, területi autonómiát követelt. 1791 -ben Erdélyben a román főpapok és értelmiségiek felségfolyamodványban (Supplex Libellus Valachorum) fordultak az uralkodóhoz a román nemzet egyenjogúsítása érdekében. Alig múlt el tehát egy-két esztendő azután, hogy teljes vértezetben színre lépett a forradalmi Franciaországban a modern nemzet (mint az állam polgárainak a közössége, a nép mint politikai szereplő), és Európa közepén is megjelentek ennek a logikának a csírái, elindult a fejlődés ebbe az irányba, az első pillanattól szinte föloldhatatlan ellentmondások közepette. A sajátos politikai, társadalmi és etnikai körülmények következtében másképpen tudott válaszolni erre a kihívásra a kontinensnek az a középső része, mety kisebb-nagyobb fáziskéséssel követte az európai társadalom és gazdaság fejlődését, mint az elöljáró nyugat-európai területek vagy a kelet-európai orosz birodalom. A nemzetté válás folyamata jelentősen különbözött ezért Nyugat- illetőleg Közép-Európában. Mik voltak a legfontosabb különbségek? A Rajnától nyugatra fekvő területeken a politikai lojalitásnak ez a formája egy jóval hosszabb ideig tartó folyamatban alakult ki. Korábban létrejöttek az egységes köznyelv normái, régebben működött egy többé-kevésbé egységesített állami közigazgatás és jogszolgáltatás. Közép-Európában ezzel szemben az államok kulturális-nyelvi tekintetben meglehetősen tarkák voltak, lehetetlen volt jelentős népcsoportok sérelme nélkül etnikai-nyelvi közösségeket összekapcsolni politikai (állami) szervezettel. A 18. század végén és a 19. század elején nagy dinasztikus birodalmak osztoztak ezen a területen. A birodalmak alattvalói sokféle anyanyelvű, kulturális és vallási hagyományú közösségekhez tartoztak, gyakran nagy mértékbenn eltérő gazdasági és civilizációs szinten éltek. A modern nemzet így a mi tájainkon eleinte inkább törekvés, cél, ideológia volt, nem pedig valóság. Nyugati importárú, — ha úgy tetszik —, amely sok tekintetben nem felelt meg az itteni valóság szerkezetének. Nincs mit csodálkozni azon, hogy e törekvéseket először a történészek, a néprajz- kutatók, az írók fogalmazták meg. A megtervezett nemzetállam szemben állt a dinasztikus birodalmak valóságával. Gondoljunk például a lengyelekre, a múlt században hiányzott hazájuk az európai térképekről; a lengyel területeken a Habsburg birodalom, Poroszország (később Németország) és Oroszország osztozott. És ha a jövendő nemzetállmnak nemzet és állam egységén kell alapulnia, nehéz feladatot vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazói. A lengyelek, magyarok, csehek történelmi állama ugyanis igen nagy számban foglalt magába más anyanyelvűeket, akikre azt lehetett mondani, hogy nem a nemzet tagjai, de akkor mi legyen velük: hagyják el azt a földet vagy váljanak nyelvileg is lengyellé, magyarrá, csehhé? A német felvilágosodás hagyományából származik a nemzet fogalmának másik értelmezési lehetőségé. Eszerint nem az a döntő, hogy ki melyik államnak a polgára, hanem az, hogy milyen az anyanyelve, népi kultúrája, etnikai származása. Magától értetődő, hogy azok a népek, amelyeknek vagy nagyon távoli vagy igen csekély volt az állami hagyománya, elsősorban ezeket a tulajdonságokat akarták figyelembe venni. Többek között a kisebb szláv népek — szlovákok, szlovénok — és részben a románok és a szerbek. Ők először az egységes kultúra és nyelv fontosságát hangsúlyozták, de csakhamar kiderült, hogy a cél azonos: a nemzetállam létrehozása. Ám ez maradéktalanul soha, és Ke- let-Közép-Európában sehol sem sikerülhetett. Vagy ha igen, akkor a szomszédok, a szóbanforgó területen élő kisebbségek rovására. így végül is csak korlátozott értelemben nevezhetjük nemzetállamnak a kiegyezés utáni Magyarországot, hiszen a mintegy 50 százalékát kitevő nem-magyarok lehettek ugyan a magyar nemzet tagjai, de ahhoz le kellett mondaniuk nyelvükről, erre pedig túlnyomó többségük em volt hajlandó. Nemzetállamot kívántak. S az leső világháború utáni „nemzetállamok” szintén csak korlátozott értelemben voltak azok, mivel milliós más nyelvű tömböket foglaltak magukba. Úgy tetszik, ez az ellentmondás ennek a századnak a végén is föloldhatatlan. Kiss Gy. Csaba
