Somogyi Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-99. szám)
1991-04-20 / 92. szám
1991. április 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Sumonyi Zoltán: Pál apostol ajeruzsálemi zsinaton D amaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz! Mintha bizony csak ez lenne! Mintha más nem is történt volna vele! Azóta! Azóta, ha egy kis szerencséje van, most már ő a harmadik vértanú! Mintha erről se tudnának! A lisztrai megkö- vezéséről, ahol már mindenki holtnak hitte, s mint egy tetemet, vonszolták ki a városból... De az Úrnak tervei vannak vele! Ezek meg még mindig csak: Damaszkusz! Az ötven felé közeledő köpcös, kopaszt férfi mindkét karjával a térdére könyököl, s előregörnyedve úgy támasztja lecsüggő fejét, hogy a jelenlevők azt hihetik, nem is figyel rájuk, hiszen a fülét is betapasztja. Persze, nem nagyon figyel, bár tenyere csak a fülkagylók mögött, s ideges tömzsi ujjai a körben megmaradt göndör és zsíros fürtöket mar- kolásszák, — úgyhogy ettől még nyugodtan hallhatná Jakob apostol érvelését. Meg azt az alig leplezett figyelmeztetést: vigyázz, mi tudjuk amit tudunk, hogy milyen előzmények után csatlakoztál az Úrhoz! Barnabás, akivel együtt citálták fel az atyák Antiochiából, egyre aggodalmasabban figyeli; ő tudja, hogy amikor ilyen tompán fénylik sírna koponyáján a bőr, s a zsíros fényen áttűnik egy-egy lila vagy vörös folt, akkor könnyen rájöhet a roham. Ő, Barnabás, már kétszer tanúja volt ennek: elvágódik, a szeme fennakad, egész testében rángatózik, és habzik a szája. Legutóbb is valami kötéldarabot kellett a fogai közé erőltetni, nehogy elharapja a nyelvét. Hát igen, ez is a damaszkuszi út öröksége, mint mondta, akkor jött rá először. A kísérete csak azt látta, hogy lezuhan a lováról, tajtékozva fet- reng a forró porban, a száján véres hab. Borzasztóan megrémültek. De ő ekkor hallotta meg a Kinyilatkoztatást. Jézus Krisztus hívó szavait. Tizenöt éve. r A m most Pál is érzi, hogy ez a Damaszkusz, ami véletlenül kicsúszott Jakab száján, a legrosszabb esetben is csak egy kis játékos oldalvágás lehet, hiszen az ellentétek már sokkal komolyabbak a jeruzsálemiek és őkö- zötte, fontos egyházszervezési kérdésben kellene itt közös nevezőre jutniuk, — s mot már azon dühöng, hogy nem tud uralkodni. De mit tegyen, ha egyszer nem tud... — Saul, Saul, Saul! Még csak véletlenül sem szólítaná Pálnak! Vagy Pau- lusnak! Mert biztosan azt hiszi ez a volt halász, hogy a Paulus név is a „damaszkuszi úf-tal van kapcsolatban! Hogy azóta! Egyszerre Saulusból Paulus?! Milyen egyszerű! Hát föl se tudja fogni ez a buzgó galileai, hogy ő már római polgárnak született, s kezdettől joga volt a Paulus név használatára?! Már az Augustus-i összeíráskor két néven szerepelt! Egy zsidó és egy latin név. Megillette! Már az apja római polgárjogot vett magának...! Csak most veszi észre, hogy percek óta társa, Barnabás beszél; ismerősen érvel, hiszen az ő érveit mondja, s úgy mutogatja a tizenegy jeruzsálemi- nek Tituszt, mint elméletük élő bizonyságát:,, Lám, itt van ez az antiochiai fiatalember, aki pogány volt, soha nem ismerte Mózes törvényeit, s most ugyanúgy el van telve Szent Lélekkel, ugyanolyan jó keresztény mint ti, akik még testileg ismertétek az Urat. Mint ti, akik Jézussal sétáltatok a Genezáret partján, akik ott voltatok a Csodálatos Halfogásnál. Ha pedig ugyanolyan jó keresztény mint ti, márpedig meggyőződhettek róla, hogy ugyanolyan, akkor miért kellene neki is betartni a legszigorúbb Mózesi törvényeket,’ és miért kellene előbb körülmetélkednie? Hiszen nem a test szerint üdvözöl az ember, hanem a hit által és a lélek szerint." A z ismerős emeleti teremben mocorgás, morgás hullámzik, a tanítványok és a presbiterek közül egyesek a Mester szavait idézik, mások a vértanú István diakónus védekező beszédéből emelnek ki egy-egy mondatot. S végül is akár az ősatyáktól, akár valamely későbbi prófétától citálnak néhány szállóigévé közhe- lyesült jövendölést, csak azt bizonygatják, hogy a választott nép, amelynek most, a Messiás eljövetele után immáron kereszténnyé kell válnia, csakis Ábrahám népe lehet! Hiszen testileg Jézus is az volt, ahogy ők is, az első tanítványok, s mindnyájan azok, akiket eddig megkereszteltek. Ha pedig a pogányok és a vadak közül valaki csatlakozni kíván hozzájuk, hát az előbb metéltessen körül, s tartsa be Mózes törvényét! Nem lehet ám csak úgy nyakra-főre mindenkit megkeresztelni, ahogy ez a Saul meg Barnabás elképzeli a távoli s romlott Antiochiában! Ez anarchia! Hová is fajulna így a Mozgalom?! — Szörnyű, szörnyű, szörnyű! — s Pál most már valóban befogja a fülést. — Hát mit akarnak ezek?! Egy szűk szektát?! Különc zsidók maroknyi csoportját, akikkel itt Jeruzsálemben meg Szamária egy-két városában titkos összejöveteleiken ellenzékieskedhetnek?! Míg ő, az Úr Jézus Krisztus kinyilatkoztatására jószerint már fél Ázsiát megkeresztelte! Hát ez a baj? Ezért rendelték ide?! S őt, Gemáel rabbi egykori tanítványát oktatják ki ezek a félanalfabéták Mózes törvényeiből?! Hát hogy merészelik...?! Pál érzi, hogyha most nem szorítaná tenyerét ilyen erősen a fülére, ha a fejét nem fogná két oldalról össze, az szétrobbanna egy pillanat alatt. Felugrik, ki kell rohannia a teremből, mielőtt még itt kezd vonaglani az apostolok szeme láttán. De ekkor már Péter beszél, Péter, a nagy taktikázó, a kompromisszumok embere. Nyugodt hangon, s felé fordulva, mint aki már csakis őt akarja megnyugtatni. „Rendben van. Pál, Barnabás és Titusz térítse tovább is a pogá- nyokat. S a következő szükséges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjanak rájuk. Ezek pedig: tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állattói és a törvénytelen házasságtói! Testvérünk, Pál, fogalmazd meg eme levelünket, s mi mindnyájan aláírjuk. ” A dühödt kis tömzsi ember bólint, általában látszik csak, hogy milyen alacsony, s megdagadt jobblábát húzva, az asztalhoz biceg. Ahhoz az asztalhoz, amelynél egykor az utolsó vacsorát költötték el a többiek, — az Úr Jézus társaságában. Ott írja meg első zsinatuk határozatát. De pontosan tudja, hogy ez nagyon is időszakos megállapodás, hogy nagyon is sok baja leszmég apostol-társaival. Akiknek behozhatatlan előnyük végül legfőbb érdemükké is magasztosul: ők testileg ismerték az Urat, amikor ő, Saul, még Gemáel rabbinál eminenskedett. Ezt soha nem nézik el neki... LEONARDO MÍTOSZA ÉS AKTUALITÁSA A FECSKE ÉS A NYÁR NAGY FERENC TOLLÁBÓL „Élve élt” versek Isteni és csodálatos elme volt, s mivel remekül értett a geometriához, nemcsak szoborműveket alkotott, hanem sok építési tervet is fölvázolt, alaprajzot s egyéb épületterveket. Ifjú fővel elsőként fejtette ki, hogy gátak közé kellene szorítani az Arno folyó Pisa és Firenze közötti szakaszát; vízi erővel működő malmokat, kal- lózókat, és gépeket tervezett, s mivel a festészetet választotta hivatásának, nagyon sokat gyakorolta a természet után való ábrázolást — írja híres életrajzában Vásári, Leonardó- ról. És mintha ez az ötszázéves életrajz folytatódna most a Széchenyi könyvtárban, az Aktualitás és mítosz című kiállítás Emelögépezet óriás-ágyúk szállítására is egységben tárgyalja a festő, a szobrász, a grafikus meg a mérnök, az anatómus, a geológus, a botanikus, a feltaláló, a filozófus, a repülést és az optikai jelenségeket kutató Leonardo életművét. Az Olasz Kul- túrintézetés az Országos Széchenyi Könyvtár a magyarországi olasz kulturális napok alkalmából igazi attraktív tárlatot állított össze, amelyen felvonultatja a reneszánsz legnagyobb alakjának alkotásait. Eredeti Leonardo festményeket, leheletfinom rajzokat, tanulmányokat, metszeteket, másolatokat, olasz magyar és angol gyűjteményekből. Láthatunk mérnöki rajzokat, építészeti terveket és rekonstruált modelleket, anatómiai tanulmányokat, betűterveket, térképeket, a művész első önéletrajzát, korabeli kéziratokat. A kiállítást összeállító Ales- sandro Vezzosi professzor, a firenzei Museo Ideale igazgatója, feltárta és dokumentálta Leonardo da Vinci életművének magyar vonatkozásait is. Nemcsak azáltal, hogy részletesen elemezte Leonardónak a magyarországi gyűjteményekben levő alkotásait, hanem bemutatja azokat a dokumentumokat is, amelyek bizonyítják: az itáliai reneszánsz festőfejedelme, ha nem is járt Magyarországon, ismerte, számon tartotta országunkat. Bemutatják azokat a térképeket, amelyeken Leonardo lerajzolta Magyarországot, a Kárpátok vonulatát, a Duna folyását. Megtudhatjuk e kiállításon, hogy barátai és tanítváKéztanulmányok (ezüst- vesszö-rajzok) nyai révén Leonardo kapcsolatban állt Mátyás udvarával, s hogy egy Madonna-képet is festett a királynak. Feltárta a kutatás, hogy Leonardo motívumai jelennek meg egy far- kashidai palota kerámia padozatán. Leonardóról már a kortársak is ámulattal beszéltek, írtak. Azóta is megszámlálhatatlanul sok könyv, tanulmány foglalkozik rejtélyes életével és kimeríthetetlenül gazdag munkásságával. E kiállításra is megjelentettek egy igényes és az újabb kutatások eredményeit reprezentáló katalógust. (Kádár) „Él nálunk egy nagyon tehetsége fiatalember. Verseket ír, de kevesen ismerik, pedig nagyon tehetséges. Nyomorúságosak a körülményei és nem nagyon tudja magát népszerűsíteni. Azt kérem Öntől, hogy olvassa el a verseskötetét." Ezzel az ajánlással vettem kézbe Nagy Ferenc barcsi alkotó vékonyka kötetét Rózsás Mártontól a Dráva múzeum munkatársától. Szándékosan alkotót írok és nem költőt, mert Nagy Ferenc ezt a kifejezést— úgymond — „kikéri magának". Meghökkentő ez az elzárkózás, de egyben izgalmas is. A Fecske és a Nyár— olvasom a kis sárga kötet címlapján —, s alatta zárójelben: versek. A verseket, a poézist tehát „gyermekének" tekinti Nagy Ferenc. Az előszóban a kishitűség, a szerénység és a láttatni akarás ambivalens érzésének megfogalmazása Utassy József segítségével: „Mert a verset nem írják: a verset élve élik!” A tevékeny magányosságában és kirekesztettségében is teljes emberi életre vágyó alkotó, Lao-ce nyomán „indul útjára". A kínai tudós-filozófus életbölcselete meghatározza gondolkodását. Az önmagáért szóló költészet helyett az emberért tenni vágyó kerül előtérbe. „S a költő is csak költögeti elvetett gondolatait a Népben s mire életét is elkölti, elfelejti, hogy nem szólt az Emberhez, míg szólt a Néphez" Nagy Ferenc a „civilizált szabadság kényszerzubbonyából” igyekszik szabadulni, s keserű iróniával szól a valóságról: „Mikor a Népjólétről kezdenek beszélni, már tudom, gyomorból kell azt hallgatni, vagy nézni. ” A „magabiztos ostobaság” félelemmel tölti el, s keserű iróniával beszél a „jót akarók” ha- szonelvűségéről. Szójátékai nem önkényesek, a tartalom mindig idomul a formához. ÉLESLÁTÁS A szúrós szeműek közt ami szemet szúrt neked barátom, azt úgy látom, kiszúrta a szemed Az abszurd sem idegen tőle, és amilyen kegyetlen tömörséggel fogalmazza meg világunk rothadását, ugyanolyan erővel vágyik annak szebbé tételére. A FECSKE ÉS A NYÁR Ősz van. Avar mindenütt vastagon. Hullaszag van, Fecske- hulla-szag. Egy-egy Fecske időnként, mint üstökös az égre eljön hozzánk. Csőrébe hozza a Nyarat. De vannak mindig, kik zsebükben csúzlival durva kavicsok közt matatnak s lesik az eget, mert azt hagyták rájuk: „egy föcske nem csinál nyarat”. Ősz van. Már vagy ezer éve. „Ó, sanda simplicitasl" „Nem igaz, hogy Barcs művészeti életét csak a|Rézfúvós Zenei Tábornak kell jelentenie...” — írta méltatlankodva a kötet ajánlója. Igazához nem fér kétség. S mert a versnek is meg kell mutatnia magát ahhoz, hogy értőjére találjon, most mi is az olvasó figyelméte ajánljuk a fiatal barcsi alkotó írásait. Tehetjük, mert akadt a Dráva-menti városkának két önzetlen mecénása, Vértes György művelődésiház-igaz- gató és Gurdán Vilmos tipográfus személyében. Ők bocsátották útjára Nagy Ferenc kötetét, mely legalább annyira a vállalt vidékiség, mint amennyire egy univerzális gondolkodó századvégi üzenetét közvetíti számunkra. „A kenyérharchoz fegyver nékem nem adatott, könyökem sem hegyes, nem tolakodhatok, az én fegyverem nevét e versben olvashatod, a kenyérharchoz fegyver nekem nem adatott. ” Várnai Ágnes
