Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-13 / 61. szám

1991. március 13., szerda SOMOGYI HÍRLAP — MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN 7 „A Romániában épülő de­mokrácia jövője nagyrészt a ki­sebbségek sorsától függ” — ezzel a veretes francia mondat­tal kezdődik a világ kétségtele­nül egyik legszínvonalasabb folyóiratának, a Le Monde Dip- lomatique-nak a cikke a „kará­csonyi forradalom” utáni Romá­niáról. Vajon a sors arra pre­desztinálja az erdélyi magyar­ságot, hogy a demokráciát soha többé ne lássa viszont? Az alig egy és egyharmad százada lé­tező Romániához tartoznak immár több mint 70 éve azok az ősi magyar területek, amelyek honfoglaló őseink első szállás­területei voltak a kárpát­medencei berendezkedés so­rán, sőt azt megelőzően. Ez­alatt a 70 év alatt csak megkü­lönböztetésben, elnyomásban, megalázásban volt részük, vagyis helyzetük szinte re­ménytelen kisebbségi sors volt, s ha ez így folytatódik (a román múlteztvalószínűsíti):nem lesz demokrácia a Déli- és Keleti- Kárpátok koszorúinak környé­kén. Ez pedig nem a magyarok­on múlt. Vezetői, legjobbjai le­vonták a szörnyű Trianon tanul­ságait: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” — mondta Kós Károly, majd a min­dent megszépítő régi kor árnya felé visszamerengő honfitársai­nak, véreinek kölcseys láto­mással azt mondja: „Az imád­kozás ideje eltelt. És el az átko- zódás ideje is. Az álmodozás­nak is vége és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza... Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki gyenge, az lépjen ki a sor­ból. Az menjen... A rni igazsá­gunk: a mi erőnk!” És mi a mi igazságunk? Az, hogy hosszú évszázadok során jól megfért Magyarország legősibb térsé­gének meleg, harangszavú, kertes kis falvacskáiban az őshonos magyar és a (betelepített) német (Géza ki­rály 1150 táján telepíti Erdélybe a szászokat, frankokat, flaman- dokat, vallonokat), a magyar és a román (okleveleink 1210-ben említenek először viachokat Erdélyben), akiknek betelepíté­se — betelepedése — 1242 után történik (a kunokkal és a besenyőkkel együtt); Bogdán vajda oláh népe az északi terü­letekre (Máramarosba) pedig csak 1343-ban. Mátyás 4 mil­liós Magyarországán a lakosság 80%-a magyar ezen telepítések, bevándorlások el­lenére is! Újabb lökést ad Havasalföld­ről az oláh beözönlésnek a tö­rök támadás, és Erdélyben már 1567-ben a magyar, székely, szász és oláh nemzetiség aránya egyenlő! S alig múlik el másfél évszázad, Erdély félmil­liós lakosságának fele (1700 után) már „afféle szegény jöve­vény emberek”: román (150 ezer magyar, 100 ezer szász, 250 ezer román). Az 1784/87-es első magyar- országi népszámlálás szerint a románok lélekszáma Magyar- országon már 787 ezer (Erdély­ben az 1 millió fős lakosságnak már több mint fele: 580 ezer fő). S mit követelnek (Supplex Li- bellus Valachörum) 1791-ben? Mindössze annyit, hogy a ma­gyarok, székelyek és szászok mellett Erdély negyedik nemze­teként ismerjék el. Ez a negyedik nemzet a forra­dalom és szabadságharc leve­rése után (az 1850/51-es nép- számlálás szerint) az Erdélyi Nagyfejedelemségben (tehát a Részek nélkül) a lakosság 57%-át adta: 1 044 000 fő volt; a magyarok aránya 26% (488 ezer), a németeké 10% (192 ezer). Végül 1910-ben, egy fél évszázad múlva (most már az egész későbbi, 1920-ban el­szakított területet, a 103 093 km2-t számolva) az 5,3 milliós lakosság 53%-a román volt! Igaz, csaknem harmada (32%) magyar, és mintegy tizede a lakosságnak német. Míg né­mettől, tatártól, töröktől, oszt­ráktól, orosztól a magyar (itt élő más népekkel együtt) védte az DR. BENKE JÓZSEF A Trianon-szindróma NEPEK KEVEREDESE ERDÉLYBEN ország függetlenségét, harcolt az elnyomás és a megsemmisí­tési kísérletek ellen, addig rajta kívül minden más, országon belül élő nép, az országhatáro­kon túl élő „fajtestvéreitől” ka­pott utánpótlást: ezért, ha a hont védve voltak is veszteségei, ezek viszonylag könnyen pótol­hatóak voltak. Míg mi — a min­den népben meglévő természe­tes szaporodás emellett — leg­feljebb csak abban bízhattunk, hogy az a türelmes magatartás, amely — a honfoglalástól Ár­pád-házi királyainkon át — min­dig is jellemzője volt a magyar nemzetnek, meghozza gyü­mölcsét: betelepülő és betele­pített, más ajkú népeink nem minket asszimilálnak, hanem asszimilálódnak hozzánk. Persze, itt a Kárpát-medencé­ben igen gyakran a remény és a valóság nem fedték egymást. 700 évvel ezelőtt történt Er­dély területén az első románok megjelenése, a románok első említése. Most, 700 évvel ké­sőbb elvitték az ország csak­nem egyharmadát (32%), la­kosságának negyedét (25%)! Erdély területi elszakításának veszélyére 1848 előtt már Pető­fi Sándor felhívta a figyelmet. Senki nem vette komolyan. Amint nem vették komolyan az egyházak papjainak azon fi­gyelmeztetését sem, hogy előbb vallást, majd anyanyel­vet, végül nemzetiséget változ­tatnak az emberek, amit egyik kiemelkedően nagy írónk olyan drámai erővel jelenített meg: „a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bőd Péter hatal­mas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végig­kongott a völgyön, s hosszú, mély zengése mintha zokogás volna... A pap húzta, szakadat­lanul húzta... Homlokát elborí­totta a verejték... És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül, és az oláh pap aranyos ruháját csókolgat­ták. A öreg harang zokogott,, a kisebbik harang sikoltozott... És nem jött senki... A pap erei kida­gadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a húst véresre tépték a kötelek... És nem jött senki... És egyszerre egyet roppant vala­mi... a kötelek elszakadtak... a harangok ércnyelve egyet-ket­tőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége... A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meg­halt az Isten!” Ne feledjük: Er­délyből származik az a bölcs észrevétel: a templom és az iskola az alapja annak, hogy a magyarság mint nemzeti ki­sebbség megmaradjon. Joggal érezhette minden magyar 1910 októbere és 1920 júniusa között, hogy meghalt az Isten, hiszen Románia nemcsak ezeréves magyar te­rületeket kapott (éspedig na­gyobbat, mint amennyi a cson­ka országnak maradt), nem­csak azért, mert legalább 1 2/3 millió magyar az egyik legfejlet­lenebb európai országhoz ke­rült, hanem azért is, mert na­gyon sokan a kortársak közül még gondolták: Trianon bün­tetés vezetőink bűneiért (min­denekelőtt a forradalom fekete lovára felkapaszkodott Károlyi bűneiért). Jajgattak internacionalistáink — Jászitól Hanákig — a szá­zadforduló magyar sovinizmu­sa miatt, hogy egymás után zár­ták be a nemzetiségi nyelvű is­kolákat. Nos, a tények: 1880- ban Magyarországon 2756 román tannyelvű iskola volt, 1913-ban pedig 2170. Ez ter­mészetesen valóságos csök­kentés a harmad évszázad alatt (mégpedig 20%-kall). De mit szóljunk ahhoz, hogy az 1920- at követő egy-két év alatt a ro­mán hatóságok ezernél több magyar tannyelvű iskolát szün­tettek meg, összesen 820 fele­kezeti és 112 népiskolánk ma­radt (gyakorlatilag anyagi források nélkül, a magyar egy­házakat sújtó földreform miatt). 1913-ban egy román tannyelvű iskolára 1300 román anyanyel­vű magyar állampolgár jutott, az 1920-as években pedig 1800 magyar anyanyelvű román ál­lampolgár. Ördögi stratégia Az ezen a 103 ezer km2-en élő magyarság elsősorban a Szatmárnémeti—Nagyvárad— Arad vonal és a trianoni határ között élt (mintegy egyharmad millió fő), azután a Székelyföl­dön (félmillió), a maradék Er­dély csaknem tucatnyi további vármegyéjében (valamivel több mint 400 ezer), a Bánát Romá­niához került részében (mint­egy 100 ezer), és végül (mint­egy 1/3 millió) a Partium domb- és hegyvidéki területein és és­zak 3 megyéjében (Ugocsa, Máramaros és Szilágy). A Magyarországon élő csaknem 2 millió német 12%-a (234 ezer fő) élt Erdélyben, ebből Nagy-Küküllő vármegyé­ben több mint 62 ezer, Szeben vármegyében ugyancsak fél százezer. De a németség a leg­koncentráltabban a Tisza-Ma- ros szög 5 vármegyéjében élt, összesen több mint 427 ezer fő (ha a Bácskát, Bánátot, Sze- rémséget együtt számítjuk: fél­millió németi). Etnikailag egyértelmű — ter­mészetesen a fentebb említett igen lényeges területek kivéte­lével — a románok túlsúlya. Ahhoz nekem túl gyorsnak tűnik az 1210-es első említéshez az, hogy három és fél század múlva (1567 táján) már Erdély lakos­ságának negyedét, ehhez vi­szonyítva 150 év sem kell, és máris felét teszik ki (1720 körül), hogy azután ez stabilizálódjon nemcsak a Királyhágón túli tör­ténelmi Erdélyben, hanem északon és nyugaton (egy csaknem ugyanakkora területű félkört vonnak köréje). Ha nem tudnám, hogy ez a betelepülés spontán volt, többször gazda­sági, mint politikai kényszerű­ségből, egy ördögi stratégiának is tarthatnám talán egész Euró­pa egyik legszebb tájának be­kebelezésére. Először a ma­gas, lakatlan, legfeljebb juhtar- tásra alkalmas hegyeket száll­ták meg (vlach — pásztor), majd fokozatosan húzódtak le a völgyekbe, végül a városokba is. Olyan ősi magyar települé­sek, mint Gyulafehérvár, már 1910-re csaknem román több­ségűvé válik (5226 magyar, 5710 román), Besztercén még nem többség, de csaknem két­szer annyi, mint a magyar (2824—4470). Vízakna városá­ban pedig a csata eldőlt: 1910- re román többség lett, 4048 fő­ből 2649 a román és mindössze 1232 a magyar! Hátszeg, Szászváros: több a román, mint a magyar (1438—1514.2145— 3821). Medgyes, Segesvár, Nagyszeben: több a román anyanyelvű, mint a magyar, Szászsebesben pedig a lakos­ság többségét adják (875 ma­gyar— 4980 román). Karánse- bes „elveszett”: 1413 magyar — 3916 román. A Temes-parti Lúgos, az egykori magyar— szász mezőváros ekkorra 1/3- 1/3 részben magyar—román— német várossá vált. Fogaras vármegye 1910-re 89%-ban román! Rajta kívül még 10 megye van, ahol abszo­lút többségű etnikum lett. Egyedül Udvarhely várme­gye volt képes magát kemé­nyen tartani: 2%-os volt mind­össze a román anyanyelvűek aránya. Csíkban 12, Három­székben 15; de Maros-Tordá- ban már 33% (Marosvásárhely őrizte még a vártát: 7%). Azt hiszem: az a tény, hogy törté­nelmünk során a finnugoroktól a török népelemeken át szlá- vokkal keveredtünk a honfogla­lást megelőző vándorlásaink során, továbbá, hogy Árpád­házi királyaink már az „Európá­hoz való felzárkózás jegyében” német és más népeket hoztak be a termelőerők fejlesztése céljából, majd földrajzi helyze­tünkből következően egy sor nép — keleti barbárok elől me­nekülve — bebocsáttatást nyert, megtelepedett köztünk, olyan kevertté tette országunk lakosságát a 18. századra, a nemzeti mozgalmak kelet-eu­rópai ébredésének idejére, hogy legalább ekkorra a ma­gyarság vezetőinek fel kellett volna erre a tényre figyelniük. De nem ekkor, még 1848-ban sem merült fel politikusainkban — a költő megérezte — ve­szélyérzet. Amikor egy másik költő, Vörösmarty a határok le­zárásának javaslatával próbál­ja a veszélyt elhárítani, már késő! És erre a tényre fel kellett vol­na figyelni, mert éppen itt, Er­délyben volt (Horvát-Szlavon- országot nem számítva) a leg­alacsonyabb a nem magyar aj­kúak körében a magyarul tudók aránya: mindössze 15%. A trianoni békediktátum reví­ziója 1940-ben, az ún. II. bécsi döntéssel történt meg, amely­nek értelmében Erdély keleti, északi és nyugati részét a né­met és az olasz kormány visz- szajuttatta Magyarországnak 43 ezer km2-rel és 2,4 millió la­kossal (52% magyar). Ez to­Mátyás király kolozsvári szobra (Archív felvétel) vább fokozta a két nép közötti feszültséget még akkor is, ha nagyobb összeütközések nem voltak (ebben változást az or­szág német megszállása ho­zott, amikor a Gestapo ide is be­fészkelte magát, és megkezdő­dött az erdélyi zsidók össze­gyűjtése). Nem így az ún. felszabadulás után. A reguláris csapatokat követő Maniu-gárdisták barbár gyilkosai középkori kegyetlen­séggel végeztek magyar áldo­zataikkal: „A szárazajtai hősök összegyűjtöttek a községben egy csoport székely kisgazdát és „népbíróság” elé állították őket. A „népbíróság” egymagá­ban Stan volt, és akire kimondta a halálos ítéletet, azt az ítélet- végrehajtó azonnal ki is végez­te, éspedig úgy, hogy a megkö­tözött áldozat egy tőkére kellett lehajtsa a fejét, és a hóhér egy nehéz fejszével lenyakazta.” A mi igazságunk — a mi erőnk: vallotta Kós Károly. Igen, a történelmi Erdélyben esett meg a gyönyörű csoda: három nép élt benne ezer esztendőn keresztül, egymás mellett, bé­kében. A szászoknak külön himnuszuk van az eltartó erdé­lyi földről. A románoknak ez a föld adott olyan nagyságokat, mint Avram Jancu, Octavian Goga, Petru Groza. Es nekünk? Felsorolni is le­hetetlen a Bocskaikat, Bethle­neket, Rákócziakat. Apáczai, Mikes, a két Bolyai, Kemény Zsigmond, Arany, Ady, Kós, Áprily, Tamási, Nyíró, Sütő, Reményik. Amint felsorolni lehetetlen a százezreket, akik elhagyták. Pedig, mondja a költő, bárhol lel hazát, árva lesz: „És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim.” És elveszhet ez a föld? El­veszhet Erdély? „Mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. Elmerült székely faluk hangja szól Halkan, halkan a tenger­fenéken. Magyar hajósok, hallgatózzatok. Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: Erdély harangoz, harangoz a mélyben.” Pedig e sorok írásakor csak fasiszta rendszerű, kormányza­té volt Románia, a Vasgárda országa. Azóta kommunista lett. Ezt már csak úgy lehetett fokozni, hogy conducator, a Kárpátok géniusza, Ceausescu lett, ez az amerikai kormányok és a nemzetközi sajtó egy része által körülrajongott elmebeteg, rémnek is ronda kommunista akadémikus feleségével, Ele- nával. Az emberiségnek — benne a román népnek — nem volt alja­sabb ellensége, mint ez a há­zaspár. Havonként zengték: legfőbb érték az ember. Közben szisztematizáltak. Vérszívó Drakula és „tudós” felesége hetenként biztosították az or­szágot (és a világot — melynek egy része el is hitte): jövőnk zá­loga a gyermek, s 1966-tól ural­kodott a téboly: 2000-re 30 mil­lió románnak kell lennie az or­szágban. Ennyi alattvalónak. Aztán ország-világ láthatta a kommunizmus román változa­tának ékes tanúbizonyságait: szürkészöld fejű, dísztrófeás gyerekeket, e kényszerszülte- ket, a leendő 30 millió mai, tény­leges áldozatait. Láttuk Iont, a 18 hónapos koravén emberkét, 3,5 kilóval. És voltak olyan magyarok, akik kiszolgálták ezt az átkos rendszert. Ezek hatottak oda, hogy homogenizálni akarták a székelyeket (legkevesebb fél­millió), a csángókat (kb. 100 ezer), a szórványmagyarokat. Ez utóbbiak 7 nagyobb erdélyi városban és Bukarestben kb. félmillióan vannak. A többi, kö­zel egymillió: Erdély többi részén és a Partiumban. Szak­értők becslése szerint ma mint­egy 2,2 millió lehet a lélekszá­múk. Erdély és Románia etnikai viszonyai a hivatalos román statisztikák szerint (anyanyelv, ezer fő): Románia Erdély Népesség 1930 1948 1966 1977 1930 1948 1966 1977 román 13181 13 598 16 771 19 207 3233 3752 4570 5321 magyar 1 554 1500 1652 1671 1481 1482 1626 1651 német 761 344 388 332 541 332 374 323 zsidó 519 139 5 25 111 30 1 8 (jiddis) cigány 101 m 49 76 44 32 44 egyéb 1938 292 238 248 138 165 117 153 összesen: 18057 15 873 1910321 559 5548 5761 6720 7500 És végre demokrácia van. De ebbe még belefér, hogy egy magyaros ruhadarabért meg­pofozzák az embert. Esetleg kiverik a szemét. Csak azért, mert magyar. Ma már nem a szekusok. Legfeljebb a bányá­szok. A hatalom által, érdeké­ben. Mit várhat a magyarság — kérdezi a Die Zeit újságírója — „olyan egykori Ceausescu- talpnyalóktól, mint Iliescu és Roman." És mégis: az ún. szabad vá­lasztásokon Iliescut 85%-kal elnökké választották tavaly má­jusban. Székelyföld magyarsá­ga 10 képviselői helyből kilen­cet, 6 szenátoriból négyet megszerzett. Ezrek és ezrek, magyarok és románok, menekülnek a de­mokrácia ellenére. Hogy a fo­lyamat megálljon, a legilletéke­sebb Sütő András véleménye: „Nemzetiségek kollektív jogai­nak elismerése, kulturális ön- rendelkezés annak tudomásul­vételére, hogy miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is tár­sadalmi — történeti kategória, jól meghatározható etnikum, amely emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kol­lektív egyéniségét.” (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom