Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
1991. március 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 A bécsi tanár Fotó: Király Béla Hagyományaink Húsvéti népszokások FÉREGŰZÉS, ÉTELSZENTELÉS Ettől tanévtől kezdődően a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola két csoportjában idegen nyelvű négyéves kísérleti képzés folyik. Christian Grill, a főiskola idegen nyelvi és irodalmi tanszékének oktatója heti 2 órában német nyelvtant, 5 órában pedig nyelv- és stílusgyakorlatot tanít a speciális csoportban. Az alsó-ausztriai Altenmarktból származó fiatalember néhány éve német-történelem szakon végzett Bécsben. Egy esztendeig gimnáziumban tanított, majd megpályázott egy professzora által ajánlott ösztöndíjat. így került hazánkba. Örömmel jött, és szeretne még néhány évet Kaposváron tölteni. —Tanítványaimmal elégedett vagyok, hiszen a speciális csoportban lévő hallgatók többségének már van némi előképzettsége németből — mondja, de azt is hozzáteszi: — A normál képzésben részt vevők nyelvi tudása viszont nagyon eltérő. Christian Grillt nemcsak a főiskolai hallgatók ismerik, hiszen a város német szakos középiskolai tanárainak a kortárs osztrák irodalomból előadás- sorozatot tart, s a főiskola oktatói is tanulnak kollégájuktól. Amikor kedvenceiről faggatom, a világirodalom nagyjai közül Handke, Dürrenmatt, Hesse, Plenzdorf, Dosztojevszkij, Sartre és Sallinger nevét említi. A magyarok közül József Attilát és Kosztolányi Dezsőt emeli ki. A „homo aest- heticus” verseinek hangulatával, gazdag képi világával ba- bonázta meg. Leginkább az őszről írott lágy, lírai sorok (amelyeket magyarul is meghallgatott) ragadták meg. A 28 esztendős tanár másfél éve él hazánkban. Akarva-aka- ratlanul is összehesonlítja az osztrákokat a magyarokkal: —A bürokrácia ugyanolyan, mint nálunk — jegyzi meg. — Ott is, itt is hosszú ideig kell várnunk arra, míg egy-egy ügyet el tudunk rendezni. A magyar emberek általában lassabban dolgoznak, mint az osztrákok, de ez véleményem szerint a rendszerből adódó különbségekkel magyarázható. A magyarok viszont nyitottab- bak, és barátságosabbak. — Még nem voltam az úgynevezett „keleti blokk” országaiban, ezért a kultúrán kívül rendkívüli érdeklődéssel szemlélem a kelet-európai változásokat. Most innen, közelről, közös történelmünk kapcsán arra is van módom, hogy feltérképezzem Ausztria és Magyarország hasonló és eltérő vonásait. Christian Grill elmondta azt is, hogy szabad idejében Somogy és Baranya tájait járja, ismerkedik a Pannon vidékkel. Ha teheti, zenét hallgat — Beethovent kedveli—, és doktori disszertációjához gyűjti az anyagot. Lőrincz A húsvét a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, Krisztus feltámadásának a napja. Ellentétben a karácsonnyal, a húsvét a naptárban mozgó, változó ünnep, március 22-e és április 25-e között évenként más-más napon tartják. A húsvéti ünnepkörben a keresztény vallás motívumai között ősi, pogány, tavaszt köszöntő szokások is megtalálhatók. A tisztulás pogány formái a keresztény kultúrkörben nagypéntekhez kapcsolódtak. Nagypéntek hajnalán Veszprém, Győr, Szeged környékén patakhoz, folyóhoz mentek mosakodni. Volt község, ahol a lányokat fűzfa alatt fésülték, hogy szép, hosszú hajuk legyen. A gonosztól szabadulást a féregűzés szimbolizálta. Az egyház ezen a napon Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. A templomokban, a városok, falvak szabad terein a középkorban passiójátékokon elevenítették fel a bibliai történetet. A katolikus vallás hívei körében mind a mai napig tartó szokás a böjtölés. Hanzel László somogyvá- mosi tojáspatkoló A húsvét megünneplése — főleg a katolikus vidékeken — már nagyszombat délutánján elkezdődött. Megszólaltak a harangok, a falu népe feltámadási körmeneten, misén vett részt. A hosszú böjt után a húsvé- tot gazdagon terített asztallal, sokféle étellel köszöntötték mindenütt. A régi húsvét egyik legnagyobb eseménye az ételszentelés volt. A délelőtti misére gondosan előkészített, színes kendővel letakart kosarat vittek. Kalács, tojás, sonka volt benne. A templomban a pap megáldotta az ételeket. Legelterjedtebb húsvéti szokás országszerte a locsolko- dás. Korabeli dokumentumok szerint a 16. században nem locsolták, hanem megfürösz- tötték a lányt, szó szerint vízbe hányták. Ebben a szokásban tulajdonképpen tovább élt az ősi, Bujáki locsolkodók pogány, egészségvarázsló, tavaszi rituális mosakodás. A századok során a szokás fokozatosan szelídült, s a 18. század elején már csak friss vízzel öntötték nyakon a lányokat a bandákba verődő legények. Persze ott is kijutott a lánynak a húsvéti megpróbáltatásokból, ahol nem volt szokásban a locsolkodás. Számos dunántúli tájon pedig korbácsolni jártak a legények. A Hortobágyon és a nagykun városokban - például Karcagon - húsvét keddjén a lányok és az asszonyok locsolkodtak. Húsvétkor számos helyen mulatságot, bált rendeztek. Budán, a századfordulótól kezdve húsvéthétfőn tartották a híres gellérthegyi búcsút, amely a környék fiataljainak volt kedvelt mulatsága. K. Gy. M. MOZIT — MENNYIÉRT? A Somogy Megyei Moziüzemi Vállalatnál megbeszélést tartottak azoknak a moziüzemeltetőknek — magánvállalkozóknak, önkormányzatok, illetve az általuk fenntartott művelődési központok képviselőinek — akik 16 mm-es filmekkel dolgoznak. Az InterCom és a Duna — a filmforgalmazók közül szinte a legjelentősebbek — nem foglalkoznak 16 mm-es filmekkel, egyedül a Mokép nyilatkozott úgy, hogy a továbbiakban is megteszi ezt két feltétellel. Egyrészt az új filmeket kópiánként 30 ezer forintért, másrészt pedig a régi filmjeit előadásonként 500 forintért adja. Ám ilyen feltételek mellett is, az igényt tükröző évi 40-50 film helyett csupán 15-20 filmet tud 1991-ben keskenyíteni. S ez nem biztosítja a gördülékeny és folyamatos filmellátást. Eddig a moziüzemi vállalat vásárolta meg a filmeket, s meghatározott kölcsöndíjért adta tovább az üzemeltetőknek. A filmek ára 6-8 hónap múlva térült meg. A moziüzemi vállalat gazdasági helyzete — az energia és szállítási költségek jelentős áremelkedése, az állami támogatás megvonása, s a nézőszám visszaesése, tehát a jegyárbevétel csökkenése miatt — megromlott, ezért nem tudja vállalni a filmenként 30 ezer forint megelőlegezését. Emiatt ezekután nem be- vételarányosan részesül a vetítések után, hanem az üzemeltetőktől havonta 10 ezer forintot kér, tehát a 26 üzemeltetőnek kellene a filmek árát megelőlegezni. Felvetődött a kérdés: a megjelentek vállalják-e ezt? A szándéknyilatkozatokból kiderült, hogy — néhány kivételtől eltekintve — a magánvállalkozók nem kívánják ilyen körülmények között tovább működtetni a mozit, ám az önkormányzatok, valamint a művelődési házak képviselőinek több mint a fele igennel válaszolt a kérdésre. /Tamási/ Szapudi András: LIDÉRC S ízél fúj a Berek felől, hideg van. Az öregasz- szony megáll a konyhaajtóban, visszanéz a Berekre, mond valamit, de nem értem. — Mit mondott, néném? Talán nem is azért beszélt, hogy megértsem, de ha már megkérdeztem, válaszol. — Csak sóhajtozik egész nap — mondja, és elfordítja a fejét. , — Kicsoda? Úgy néz rám, mint egy értetlen gyerekre. — Kicsoda, kicsoda... Hát a Berek. — A Berek. — Az hát. A konyhában meleg van, de az öregasszony nem veti le a kabátját, kendőjét. Összekucorodik a sparherd mellett, s csak néz rám rejtelmes szemével. — Lidérc is van — szólal meg egy idő után suttogva, mintha titkot mondana. * * * Aznap reggelre aranyba borult a csitkesövény. Június volt. A fiatal erdész szétterpesztett lábbal állt az udvar közepén, előtte a hokedlin friss vízzel telemert sajtár. Nagy élvezettel locsolta magát, közben a körülötte ide-oda csoszogó Ruzicska nénivel beszélgetett. — Furcsa álmom volt, néném — villogtatta nedves mosolyát. — Nocsak! — Ravatalon voltam kiterítve. — Ejnye, te bolond—hökkent meg az öregasszony, és bütykös mutatóujjával megfenyegette a férfit. — Vigyázz, még megversz isten az ilyen beszédért! A konyhából kilépett az erdészéé, középmagas, arányos termetű szép asszony. Fél arcát szite beárnyékolta hosszú, fekete szempillája. — Mit beszélnek? — Semmi istennek tetszőt — dörmögte az öregasszony. — Azt mondom éppen — hunyorított a férfi —, hogy olyan szép lánnyal álmodtam az éjszaka, hogy még most is lúdbő- rözik tőle a hátam. Brr... — Harsogó nevetésére madárcsapat rebbent föl a csitkesövényrőt. — No, nézd csak! — mosolygott halványan az asszony, és kis ideig elnézte a mosakodó férfit. — Megyek — mondta aztán —, fölébredtek a gyerekek. — A küszöbön, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megállt. — Benézel apádékhoz? — Egyenesen oda megyek. Egy kis munkára invitálom az öcsémet. — Tiszteltetem őket—mondta az erdészné, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi fölvette zöldgalléros, makkos kiskabát- ját, fejébe csapta a fácántollas kalapot, és elindult. A ház, ahová igyekezett, mindössze három kilométerrel odébb, a hercegi erdő túlsó végében volt. Erdész lakott ott is: az apja. Az irtáson haladt fölfelé, a betyárcsárdáig, majd elkanyarodott a csatorna irányába. A riasztó külsejű csárda láttán a mostohaanyja jutott eszébe, és ettől lelohadt a kedve. Mert igaz, hogy Patkó, a betyár is járt ide valaha mulatni, de legutóbb a mostohaanyja volt benne a kocsmáros, még özvegyasszony korában. Akkoriban kezdett inni olyan eszeveszetten az apja. Mindig ott ült az özvegynél, amíg maga is meg nem özvegyült, és a házába vihette az asszonyt. Azóta érzi ő olyan hosszúnak azt a három kilométert a két erdészház között. Fújják rám a tüzet, gondolta keserűen, talán mert az arcomra van írva, hogy nem szenvedhetem a „kocsmárosnét”. Vagy a juss miatt? Azért a rongyos tíz holdért, ami rám és az öcsémre néz majd apám halála után? Talán az is annak az asszonynak kellene? Amikor az udvarra lépett, az apja éppen az ólak felől jött nehézkes léptekkel, koszos csizmában, tomposán. — Hätte? — nézett rá vé rágás szemmel. Amint közelebb lépett hozzá, megérezte a pálinkaszagot. — Csak eljöttem. — Mi a fenét akarsz? — dör- mögött kedvetlenül, és a fia előtt lépett be a házba. — Adjon isten! Az öccse szemében öröm villant. Szerették egymást, de mostanában ritkán találkoztak. Az asszony sárga arccal állt az ablaknál. — Nem nyug hatsz, mi ?!—nézett rá gyűlölettel. — Eljöttél, hogy megint megkeverd a... — Nem magához jöttem — szólt a férfi metsző hangon, és megölelte az öccsét. — Az apámhoz meg az öcsémhez benézhetek talán néhanapján... — Hallja, apjuk?!—süvített az asszony hangja. — így mer ez beszélni velem! Idepofátlanko- dik, rámnéz azzal a kigúvadt szemével; úgy beszél velem, mint valami ringyóval, maga meg tűri! Hát jól van! Nem maradok én itt egy percig sem. Hanem ha jót akar, az adósságát... — Kussl— vicsorított a gazda. — Te pedig — reccsent a fiára — kotródj innen. Semmi keresnivalód ebben a házban I — Ki akar lökni? — méltatlankodott a férfi. — Hát bántottam én valakit?! — Takarodj! — üvöltött az apja, és fölkapta a vadászpuskáját. A fiatal erdész elsápadt. — Hát így vagyunk — mondta csendesen, és keserű pillantást vetett az asszonyra. Erre az, mintha megsebezte volna, fölsi- koltott: — Te haramia, te gyújtogató... Apjuk, meggyilkol engem ez az állat! — Odaviharzott a férjéhez, mindkét kezével belekapaszkodott a fegyverbe. — Kifelé! — rikácsolta eszelősen. A férfi egy lépést tett előre, azután összerogyott. A fegyver még egyet szólt, és az erdészház megtelt a lőporfüst szúrós szagával. A kisebbik fiú felüvöltött, rohant volna a bátyjához, de apja ütésre emelte a puskát. Az öregember közelebb van már a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, remegő feje folyton „nemet’’ int. Ha volt bűne, megszenvedett miatta, nincs az a bíró, aki felróná neki még egyszer. Csak hát az öregség... Ez a szüntelen remegés és az az átkozott könnyezés, amikor a lányt, a nagyobbik unokáját meglátja. Miután a lány megszerezte az erdőmérnöki diplomát, öccsével együtt meglátogatta az öreget. — Mégiscsak az apánk apja — mondta, és keményen összeszorította az ajkát. — Az öregember először a fiú arcába nézett. — Engem keresnek? — kérdezte közönyösen. A lány közelebb lépett hozzá. — Magát—mondta rezzenéstelen arccal. Az öregember egy ideig meredten nézte, azután átmenet nélkül könnyezni kezdett. És könnyezett, amíg einem mentek, zóta a lány (már maga is : {felnőtt gyermekek i \anyja), amikor csak teheti, meglátogatja. Nem szól hozzá, csak nézi az öregembert, aki olyankor mindig könnyezik. Az erdészné pedig — aki mindössze két esztendeig volt erdészné — ma is azon töpreng, mivel hívta ki maga ellen a sorsot. Úgy véli, valami nagy bűn terheli a lelkét, amiről maga sem tud, amit csak az égiek tartanak számon. És téli éjszakákon lidércet lát a kert alatt.
