Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-02 / 52. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. március 2., szombat A tiszteletes. Gyertyás László fotója Az egyetlen magyar alapítású rend: A pálosok A római katolikus egyház egyetlen magyar alapítású szerzete, az „Első Remete Szent Pálról” elnevezett, közismert nevén a pálosok szerzetesrendje. A pálcásokat a később boldoggá avatott Özséb, esztergomi kanonokból lett remete alapította. 1250 körül a pilisi erdőben, ....ahol hat társával lakott a forrás m ellett, a Szent Kereszt tiszteletére megalapította a Rend Főmonostorát...” — írja Gyöngyösi Gergely pálos szerzetes, a rend 16. századi történetírója. Özséb Esztergomban született előkelő szülőktől, s fiatalon papi pályára lépett, majd 1246-ban lemondott a kanonoki méltóságról, s néhány remetetársával a világtól elvonultan élt. 1263-ban Rómába utazott, ahol Aquinói Szent Tamás segítségével szerette volna elnyerni a pápa jóváhagyását ahhoz, hogy megalapíthassa a rendet. Ezt az engedélyt azonban csak 1308-ban, Gentilis bíboros, pápai követ látogatásakor kapta meg. Ettől az évtől beszélhetünk a pálosokról mint önálló szerzetesrendről, amely a püspöki joghatóság alól kivéve, külön rendi szabályok, mégpedig Szent Ágoston regulája szerint, saját rendfőnök irányítása alatt, önállóan működött s működik napjainkig. 1319-ben Lőrinc generálissal (rendfőnökkel) kezdődött a pálosok aranykora. 14—15. századi uralkodóink, főpapjaink és főuraink sokat áldoztak a magyar rend felvirágoztatásáért. Kolostoraik száma már 1327-ben meghaladta a félszázat. Nagy Lajos királyunk Velencétől megszerezte számukra Remete Szent Pál földi maradványait, amelyet 1381 -ben helyeztek el a budaszentlőrinci kolostorukban. 1417-től csak az lehetett a hófehér kámzsát viselő pálosok rendfőnöke, akit a Magyarországon tartott nagykáptalan választott meg. „Ha valaki élő szenteket akar látni — írta Ka- pisztrán Szent János a Mária- nosztrán tett látogatása után —, az jöjjön a márijinosztrai kolostorba.” A török hódoltság kezdetén Magyarországon 170 pálos kolostorban éltek a fehér kámzsás remete barátok. Lelkipásztorkodás, hittérítés, tanítás, az irodalom és a művészetek művelése terén a rend jelentős tényezőjévé vált hazánk életének. A nemzeti irodalom művelése különösen is jellemezte őket: pálos barát volt a bibliafordító Báthory László, a történetíró Gyöngyösi Gergely és Tatay Antal, a vértanú Cseppelé- nyi György; később Ányos Pál, Virág Benedek, Verseghy Ferenc. A jezsuiták mellett pálosok tanítottak a híres nagyszombati egyetemen is. Még egy jeles államférfiút is adtak a nemzetnek Martti- nuzzi (Utyeszenits) Fráter György bíboros, esztergomi érsek személyében. A rend virágzását a török megjelenése taposta el. 1600-ban magyarföldön mindössze hat kolostoruk maradt. Miután azonban a rend még a középkor folyamán fél Európában elterjedt (Németországban, Lengyelországban, Portugáliában és Spanyolországban voltak kolostoraik), a török kiűzése után a szerzet a külföldi pálos testvérek segítségével hamarosan talpra állt. Újonnan létesített iskoláik népszerűsége és keresettsége nőttön-nőtt. A pálosok a nemzet szeretetében fokozatosan visszaszerezték azt a kiváltságos helyet, amelyet a mohácsi vész előtt élveztek. A 18. század végére a magyar pálos kolostorok száma 37-re emelkedett. S ekkor érte a rendet az újabb csapás. II. József, a kalapos király 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendeket, a pálos barátokat is szélnek eresztette. Ugyanez a sors várt 1810-ben azokra a lengyel kolostorokra, amelyek Lengyelország felosztásakor Frigyes porosz király fennhatósága alá kerültek. 1818-ban pedig az orosz cár szüntetett meg kilencet, 1864-ben pedig — kettő kivételével — valamennyit. Több sikertelen próbálkozás után, lengyel segítséggel, 1934- ben a budapesti Gellérthegyen, a Sziklakápolnában és kolostorban, 1935-ben Pécsett, 1940-ben Pálosszentkúton, 1944-ben Solt- vadkerten, majd 1945-ben a Pécs melletti Jakab-hegyen kezdtek újból közösségi életet. 1950-ben, amikor a rendet a kormány feloszlatta, 40 pálos barát élt Magyarországon. 1990-ben a pálosok megkezdték a magyar rendtartomány újjászervezését. Dr. Csonkaréti Károly SZERZETESRENDEK MAGYARORSZÁGON Kik a szerzetesek? Napjainkban már egyre kevesebben emlékeznek azokra az időkre, amikor csaknem minden jelentősebb városban — esetenként nagyobb községben — működtek szerzetesek által fenntartott templomok, plébániák, iskolák, kollégiumok. Kik a szerzetesek, s milyen szerzetesrendek működtek az utóbbi negyven évet megelőző századokban Magyarországon? Szerzetes — női vagy férfi — az, aki valamely szerzetben fogadalmat, azaz ígéretet tett Istennek, hogy követi az evangéliumi tanácsokat, nevezetesen vállalja a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet. Az ünnepélyes fogadalom élethosszig volt érvényes, az egyszerű fogadalom lehetett akár bizonyos időre szóló. A három szerzetesi fogadalom tartalma a következő: a szerzetes elveszíti vagyonát, amit pedig szerzetessége alatt munkájával szerez, az a szerzetesrendé. Vállalja külön a tízparancsolat hatodik és a kilencedik pontjának a betartását (ne paráználkodj, felebarátod feleségét ne kívánd), továbbá megígéri, hogy törvényes elöljárójának engedelmeskedik. A szerzeteseket tömörítő szerzetesrendek azok az egyházilag jóváhagyott testületek, amelyek a szerzetesség eszményét különleges alapszabályaik szerint, céljaik szemmel tartásával törekszenek megvalósítani. E célok és szabályok szerint vannak — férfi és női — ún. igazi rendek (ordók) és egyszerű társulatok (kongregációk), továbbá megkülönböztetünk szemlélődő, tevékeny és vegyes (tevékeny és szemlélődő) rendeket. A hazánkban működő szerzetesrendek jelentős hatással voltak Magyarország keresztényeurópai arculatának kialakítására, kezdve az Árpád-kori bencés hittérítőkön, az európai, fejlettebb mezőgazdaságot és kertgazdálkodást meghonosító cisztereken, folytatva a lelki életre, elmélkedésre nevelő pálosokon, a harcos katolicizmust és tudományt hirdető jezsuitákon, a műveltséget, a kultúrát terjesztő premontreiken át a XX. század közepéig a leánynevelésben, betegápolásban kitűnő női rendekig. Úgyszólván nem volt az életnek olyan területe, ahol ne tevékenykedett volna valamilyen szerzetesrend. (Ha tanítórend volt, 1948-ig, az egyházi iskolák államosításáig vagy 1950-ig, a szerzetesrendek feloszlatásáig. Ez idő után mindössze hat fiú- és két leányiskolát tarthattak meg, mégpedig a bencések Pannonhalmán és Győrött, a ferencesek Esztergomban és Szentendrén, a piaristák Budapesten és Kecskeméten, míg a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővérek (Notre Dame) Budapesten és Debrecenben. A világ minden táján elterjedt sok száz katolikus női és férfi szerzetesrend felsorolását meg sem kíséreljük. Magyarországon 25 férfi szerzetesrend működött, de ezek közül némelyik csak II. József hírhedt feloszlató rendeletéig. A női rendek száma 43 volt. A következő hetekben bemutatjuk azokat a szerzetesrendeket, amelyek tevékenysége hazánkban jelentős volt. Párizsban írt hazai történelem SEGESDI KRÓNIKA A napokban kaptam kézhez Párizsból Bozsoky Pál Gerő ferences gvardián Segesdi krónikacimű, csaknem 1000 oldalas, nagy formátumú — rotaprint — kéziratkötetét. Bozso- ky Pál Segesd szülötte. Valahányszor hazajött, csaknem mindig felkeresett a levéltárban. Ilyenkor beszámolt kutatásairól, és számba vettük újabb tennivalóinak a lehetőségeit. Nagy vállalkozásából korábban is tett közzé kisebb-na- gyobb részleteket, ilyen kiadványáról már magam is írtam a megye honismereti tájékoztatójában és a Somogy folyóiratban is. Már a mű első látása is nagy örömet váltott ki belőlem, hiszen a szerző „földim” volt, mégpedig azok közül való, akinek ugyanaz a cél lebegett a szeme előtt, mint jómagámnak is, hogy megírhassa szülőföldje történetét, a legszebb és a legnemesebb vállalkozást hajtva végre. Nagy dolog a szülőföld története! Nekem is az a véleményem, aki megírja azt, nagyobb és értékesebb munkát végez, mintha egyetemes történelmet írna. A vaskos munka az öröm mellett meglepetést is okozott a számomra. Szinte életműként került az asztalomra, amelyet a szerző nagyrészt Párizsban fogalmazott meg és fejezett be 1990. május 5-én. A 16 nagy fejezetre tagolt monográfia a nagy múltú település, Següsd megye centrum mezővárosának történelmét vitte a honfoglalás előtti időktől 1848-ig. A párját ritkító vállalkozás, egy hazai mezőváros-történet megírása külföldön, igen merész vállalkozásnak tűnhetik még egy hazai kutatónak is, noha — hazai források hiányában — a bécsi és a párizsi könyvtárak, levéltárak, rendházi, egyetemi és akadémiai bibliotékák mindig a segítségére voltak. A hazai kutatók közül jómagámon kívül Magyar Kálmán régészt, Erdős Mátyás kanonokot, Körmendy Józsefet, a veszprémi püspöki levéltár és könyvtár igazgatóját, és Török József budapesti teológiai tanárt, a rendtörténészek közül pedig Párizsból Damien Vorreux-otés Theofil Desbonets s Szántó Konrádot Budapestről, Pozsonyból pedig M. N. Balogh és Asbe- ta Sissy Zaradnikova történészek munkáit forgatta kezében. A segesdi helytörténeti és topográfiai kérdések megoldásában pedig P. Bozsoky Sándor Lehel, volt segesdi katolikus plébános, a szerző testvér- öccse és Bencze Imre volt községi tanácselnök támogatták. De segítette munkáját Szepesi Zsuzsa, az Akadémia Zenetörténeti Intézetének könyvtárosa is. Miért volt mindezek ellenére nehéz: Segesd történetének a tető alá hozása? Azért, mert a ferencesek segesdi történetéről nagyon kevés levéltári anyag maradt ránk a rendhaz hajdani épületében. A rendházat ugyanis — törvénytelenül — 1950-ben „államosították”, felforgatták, belőlük az iratokat, a könyveket és a bútorokat szétszórták, még a szerzetesi fekvőhelyek párnáit és szalmazsákjait is felhasogatták. Magam is láttam a nagyatádi ferences kolostort, a barbár és embertelen államosítás utáni órákban, amikor a megtizedelt iratok átvételére kirendeltek. A segesdi rendházat a megye szociális otthonná alakította át, ahová a kutató többé a lábát sem tehette be. Ez idő tájt kerültek a megyei levéltárba az an- docsi (1724—1911), a felsősegesdi (1744— 1942), a nagyatádi (1759—1936) és a szigetvári (1760—1900) ferences rendházak töredékes iratai . A mesztegnyői rendházban nem voltak iratok. A felsősegesdi ferences levéltári fond levéltárba menekített iratainak a terjedelme 2 iratfolyóméter volt. A rendházak többségében könyvtárak is voltak. Felsősegesden 1845-ben már 1014 kötet volt található, a XX. század közepén azonban már 3000 kötet. Ennyi volt Andocson, Nagyatádon és Szigetváron is. Különösképp a patikával rendelkező rendházak könyvtárai voltak rendkívül értékesek. Felsősegesden pl. megtalálható volt Csapó József neves debreceni orvos Pesten, 1791-ben megjelent,,Orvosló köny- vetskéje”. Itt működött Steinmahler Fausztin mellett a móri születésű Kozma sebész is. E sebész és gyógyszerész szerzetesek jól ismerték a korabeli közkézen forgó recept- és füvészkönyveket is. E könyvtárak sokszor őriztek hasznos utasításokat és recepteket tartalmazó orvosi kéziratokat is. A rendházak könyvtárait — végül is — megyei központokba szállították be, onnan nagy részüket pedig a pécsi egyetemi könyvtárba, emlékezetem szerint. Még szerencse, hogy a budai ferences könyvtár és levéltár elkerülhette a pártdiktatúra „tisztogató” akcióit, s így benne sok nyomtatott és kéziratos forrást talált a szerző, amelyeket — hatalmas kötetében — fel is tudott használni. De nemcsak a második világháború levéltártemetőjében pusztultak el pótolhatatlan iratok Segesd történetére vonatkozóan, hanem évtizedekkel később is, a háború után. Itt tűnt el — érthetetlen módon — a plébánián a szerző szerint 1687- től vezetett História domus is, a Komáromi Titus és Bozsoky János plébánosok hivatalváltása közötti időszakban. Az a História domus, amely átvészelte nemcsak a kuruc kor hadieseményeit, de a második világháborút is. A szerző még látta Komáromi Titus plébános kezében, temetése után azonban már nem szerepelt a hivatalos iratok átvételi leltárain. Nagy szerencséjére azonban a szerzőnek visszamaradtak azok a kutatási cédulái, amelyeket 1944—45 telén, mint „szabadságolt" teológus készített, s amelyeket édesanyja őrzött meg a számára. Á kétkötetes História domus elvesztése nemcsak a regionális történeti kutatások miatt, hanem a legújabb kor kronológiájának a feljegyzése miatt is nagy veszteség volt, hiszen benne a ferences krónikás feljegyezte a segesdi „fronthónapok” történetét, a templom felrobbantását 1945 nagypéntekének előestéjén, a romok eltakarítását s a templom restaurálását is. Nagy szerencse volt azonban, hogy a második világháború segesdi cselekményeit az akkori házfőnök: Péter Weiss Mihály is feljegyezte napról napra, s amelynek eredeti példányát azóta is az eisen- stadtiferences kolostorban őrzik. Jó lenne, ha az értékes forrást a somogyi levéltár xeroxban megszerezné kortörténeti gyűjteménye számára a kismartoni levéltárból. Hatalmas olvasottságra és széles körű forrásbázisra épülő elemző munka a Segesdi krónika, amely felhasználta a hazai köz- és helytörténetírás csaknem minden alkotását. Ám nemcsak a régmúlt Segesdjére utaló könyveket vette kézbe a szerző, hanem a legújabb Segesdre vonatkozó publikációkat is, akár régészeti kutatásokra (Magyar Kálmán, Bakay Kornél stb.), akár pedig Petneházyné Mály Bice vagy Országhné Tropsa Ilona Nagyatádon, 1978-ban kiadott egyháztörténetére vonatkoznak is azok. A kötetet több száz jegyzet kíséri a segesdi plébánosok 1687—1848 közötti névsorával és számtalan korabeli térkép-, metszet- és illusztrációmelléklettel segíti jobb felhasználhatóságát. Munkáját a szerző az alsósegesdi ferences templom felszentelésének 1995-ben esedékes 700 éves jubileumára ajánlotta fel — szinte a honfoglalás 1100-ik évfordulójára — Szendi József veszprémi megyés püspöknek, továbbá Somogy megyének és Segesd nagyközség polgárainak. Bozsoky Pál nagyszerű vállalkozása impozáns életmű, a megye és a mezőváros felemelő története. Minden közgyűjtemény könyvtárának a polcaira tenném, különösképp Somogy intézményeiben, de az iskolák könyvtáraiban is. Ezért is írhatnám a kötet elejére: vestigia terrent, azaz mélyek és félelmesek a település gyökerei, amelyek még ma is pilléreiken tartják a település múltját. Nem árt, ha az olvasók is megtudhatják belőle azt, hogy a kis nemzeteknek is lehetnek nagy gyökérzetű történelmük. S * zeretném hinni, hogy a szerzőt Segesd ön- kormányzata, sőt a megye is mielőbb meghívja életműve bemutatására. Bozsoky nem „somogyi történész”, a szó provincialitá- sa nem illik hozzá, hanem a szülőföld és a táj, a régió tudományos kutatója, ám a hazai köztörténetírás művelője is. Hadd köszöntsék olvasói és szülőföldje —jómagam is — azzal, hogy várják a kötet legújabb kori folytatását is. Kanyar József
