Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-02 / 52. szám

1991. március 2., szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 |--------1 yolcéves koromtól már n em tudott rám záródni |___| az udvart, a portát ölelő k erítés. Kitörtem, mint zabolát­lan csikó a karámból. Várt a fa­luvég, ahonnan az utak az er­dőbe, a legelőre, a Latorcához csábítottak. A szélső házak­ban, a szegénysoron lakó ma- gamkorú fiúk voltak a cimbo­ráim, akiket a jobb családokból valók lenéztek. Előttem ők vol­tak a szabadság sasfiai. Klott- gatyában, mezítláb öten-hatan felkerekedtünk, mint a hirtelen támadt szél, s az út forró porá­ba toppantgatva száguldtunk a Latorca felé. Füstölt utánunk a marhajáró út... Egy kilométerre húzódott a töltés, onnan még olyan széles délibábot táncoltató legelő nyújtózott. Távol, itt-ott fehér szőrű csordák szövődtek bele a láthatárba. Kinyílt, elénk te­rült a táj. Parancs, tilalom nem emelhetett gátat kiáradó ka­maszindulatunk elé. A Latorca volt a cél. S bár szívünk kalitká­ba kényszerített madárként ugrált, s bordáink között kis vil­lámok nyilalltak a futástól, a fo- lyóig meg se álltunk. Ott a me­redek parton eldőltünk, mint a kuglibábuk, heverésztünk a szikkadt tehénlepényeket át- döfködő, dúsan sarjadó fűcso­mók között. Aztán nekirontot­tunk a folyónak. Sikolyainkkal felszaggattuk a folyókanyar surrogó csendjét, s indiánordí­tással rohamoztuk meg a vizet. A túloldalon széles homok­padot épített a víz. Ha elfárad­tunk, betemettük magunkat a fehéren izzó tiszta homokba. Csak a fejünk volt kinn: messzi­ről dinnyeföldnek tűnt a homok- pad. Majd kergettük a sok rú­gástól megszotyósodott gumi­labdát. Szabadon tüzelt ránk a nyári nap. A kanyaron túl kis forrásból bugyogott a friss víz. Ittuk, s mintha vastag, hideg szalag csúszott volna a gyom­runkig, mely morogva jelezte, ha enni kért. Ősszel már szór­ták apró, mézédes gyümölcsü­ket a vadkörtefák. S árnyék- paplanukon elnyúlva kapkod­tuk szánkba a körtéket. Csak a szárát köptük ki. De addig? Addig ott volt Gezemér, fut­ballozó társunk. Egy-két évvel idősebb nálunk, aki a korbács cikázásánál is kacskaringó- sabban tudott káromkodni. Tekintélye volt: tartottunk tőle. Ellene futballozni nem volt öröm: kérges-kemény, száraz­repedezett, agyagúton edzett lábával (ő volt a falusi csordás bojtára), mindenkit sántára rugdalt. De könnyen ki lehetett cselezni. Ő mindig Bucsákkal együtt játszott, akit szintén kemény csalánkötélből szőt­tek, s nálunk fiatalabb volt. Gezemér minden dühe rajta füstölgött el: ha gólt kaptak (s kaptak bőven), seggbe rugdos­ta, ha nem is tehetett róla. Ad­dig szünetelt a játék... Sose töprengtünk rajta, miért hívják Gezemérnek. Harminc év múl­va fejtettem meg: apja Elemér volt, ő Géza. Hogy ki szabdalta darabokra a két nevet, s ra­gasztott belőle egy harmadi­kat, sose tudom már meg. Gezemér... Keményen, kor- bácsosan pattogott a fülünk­ben. A Bucsák örök rejtély ma­rad. Ha delelőn kérődzték a tehe­nek a Latorca-parti csendet, Gezemér velünk futballozott, fürdött. S ha hangosan követe­lőzött a hasunk, adott a vá­szontarisznyából fekete ke­nyeret, öklömnyi vöröshagy­mát. Ittuk rá a forrásvizet. Az ízt ma is nyelvemen érzem. Az ilyen egész napos kirán­dulásokon (anyám naponta a mezőn görnyedezett, nem is sejtette, merre bóklászik a fia) ágaskodott fel bennem a hor­gászösztön. Az öreg Jenei ta­nított meg tízes cérnából, kör­mön erős zsinórt sodorni. Ger­gelytől, aki Szergejnek szüle­tett valahol a Volga mentén, s a háborút a falunkba nősülve fe­jezte be, ellestem a puliszkafő­zés titkát (vízzel keverni a ten­gerilisztet, kiszaggatva forró vízbe hányni, kiszedni, össze­gyúrni, s nem ázik le a horog­ról). Hétvégeken két napra kibi­cikliztem a Latorcához. Nem a fürdőhelyünkre, ahol Gezemér delelt, hanem oda, ahol a folyó egy nagy S-kanyar után — mintha búvópatak lenne — besurrant két erdő: a Peres és a Kiseke közé. Elnyelték a lom­bok. Az S betű egyik ölét kerí­tés vágta el a legelőtől — ez volt a karám. Mellette terpesz­kedett a kunyhó, fából eszká- bált priccsekkel. Minden enni­való a felső gerendáról lógott le madzagon, hogy az egerek, pockok, kutyák el ne érjék. Masztirák bácsi (igazából Or­bánnak hívták) lakott benne nyáron a fiával, Jancsival, aki szintén cimborám volt. Sok­szor elmesélte, hogy a háború előtt Tornyospálca környékén, a Tisza partján pásztorkodott. A vizet a meredek agyagpart- homiokba faragott lépcsőn merítették kannákba, s reggel­re megtisztult, lehűlt, ihatóvá érett. Az erdőn belül, ahol a Lator­ca újabb kanyarra szánta el magát, a könyökben apró ör­vénytölcséreket pörgetett a mély víz. Nyaktörő merészség­nek számított leereszkedni a vízhez; s a korhadt fáknak már csak egy-egy ághegye emelke­dett ki, mint a vízisiklók feje. Az alámosott, gyökerekkel sűrűn átvarrt part erkélyként hajolt fölénk; esőtől is védett. Mint szántóvető a hantokba, hete­kig vetettem itt a vízbe a csut­káról faragott tejeskukoricát. Egy hajnalban, amikor még alig ébredt pislogva a láthatár, kiül­tem az agyagba vájt, fűvel kár­pitozott lepcsőszékbe. Mogyo­róhusángon körmön font cér­na, dugó, horog, kukorica. Egy villanás, s olyan hirtelen tűnt el a dugó, mint a szárcsa bukik alá. Remegett a lábam, mint a cimbalomhúr, mint a víz alatti fatörzs. Rántom a mogyoróbo­tot, reccsen a cérna: sárgás, lomha test cikkan a víztükör alatt, mintha réztányért forgat­tak volna meg a lenti lakók. Úgy éreztem, rám vigyorgott, kirö­högött a ponty... De néhány kukoricacső nagyságú paduc kijött. Lüktetett minden sejtem. Ha fogtam halat — néhány tenyérnyi keszeget. De a hal­szag átitatott minden ruhámat, mint a naftalin. A macskánk már az utcán elém futott éles nyávogással — megérezte, hogy jövök. Anyám meg szórta GYORKE ZOLTÁN GEZEMÉR fejemre már fényesre kopott szavait: „Mongyad, érdemes volt ezért két napig ott ülni, én meg itt rettegek miattad...” Mentségül mit kotorhattam vol­na elő fejemből, lyukas zse­bemből? Megértette volna: amíg ott ülök, mellém térdepel­nek a fák, körém gurulnak — mint kotlós — a bokrok, madár­dalt lengetnek fejem fölött az ágak, engem becéz szellőujjai- val ászéi, rám mosolyog pajko­san a nap, nekem épít távol a legelőn színes katedrálist a dé­libáb. Vonzott az éjjeli, titokszőttes csend, a holdmécs ezüstöshal­vány fénye. Kipróbálom: éjjel járnak a nagy halak... Akkor már damilom is akadt. Drótelőkét fúrtam finoman a küsz csalihal hátbőre alá, vé­gére kétágú horog került. Ka­nálnyi ólommal belendítettem a folyo közepére. A damilt egy bokorhoz kötöttem. Rablót akartam fogni: csukát, süllőt, harcsát. Még láttam: a damilt a sodrás 40 fokos szögbe állítja. Bekéredzkedtem Masztirákék kunyhójába. Falkányi pulija és korcsa egész éjjel narapdálta az éj posztóját, csaholasukát visszagörgette a víztükör, s ott pattogtak a kunyhó körül. A karámból hallatszott, ahogy a kolomp nyelve tompán neki­nekiütődik a sötétség falának. A bolhák tűzijátékot rendeztek hátamon, a bordáim közt. Tűr­tem. Masztirákot és fiát mindez elkerülte: mély gödörbe zuhan­va aludtak, sűrű horkolások görögtek elő gégéjük lép­csőin... B orán, még alig rejtőztek el az éjszaka árnyai az erdőben, előbújtam a szénaágyamból. A horoghoz. A damil roggyantan lóg a bo­korról a vízbe, a part mellett, de a folyással szemben! Könnyen jön. Loccsanás: süllő. Kétkiló­nyi. Első nagy, nagyobb, legna­gyobb halam... Én fogtam, vagy a bokor? Ez fel se villant agyamban. Délig még néhány keszeg. S haza, álmosan vaka­rózva, mint a frontkatonák... Az udvarra lépek, anyám kezdi fényesre koptatott mon- dókáját: „Mongyad mán, te fiú...” — a többi visszatüremlik a torkán. Meglátja repedezett, hajdanvolt iskolatáskámból a süllő integető farkát... Nagyobb halat fogtam azóta — szebbet nem. A megáradt idő messze sodorta Latorcától. A Dunáig. Fogok még ott vala­ha süllőt? SZIRMAY ENDRE Köszöntő mindazoknak... Tisztesség adassák mindazoknak akik szabadult lélekkel szólnak — igazat, jót és szépet a töprengőknek, a botladozóknak tisztesség adassák mindeneknek akik népünknek rendet tesznek — bánatot, sebeket, múltat gyógyítva örömöt énekelnek tisztesség adassék mindazoknak akik hitet adnak az alkotóknak — áldoznak vagy tán varázsolnak és partot állnak az időfolyónak tisztesség adassék mindeneknek akik kétségek közt is szeretnek — akiknek sajgó szíve lángra gyúl tudják: jövendőt teremthetnek. PAP GÁBOR Késői szerelem Szemem bogarán, az éji kapun vonulnak szakadatlan betűk, mondatok. Tömik agyamat színes, tarka képek; néhány lehullik a sejtekről a sárba. Helyükön gyermekkori emlékek kártyáznak, ifjúkori szerelmek fel-felágaskodnak, lelapulnak az örömök, bánatok, múltam ajtajának megkopott küszöbére. Késői szerelem, a megnőtt éjszakai árnyék, követi apró lépéseim a mába, a dobverő hangok fülem dobhártyáján verik a halkuló élet mindennapi ritmusát. EGRI BÉLA Hazatérőben A két szürke szaporán lépkedett, puhán siklott a szán a porhavon. A görnyedt, terhes ágú fák felett varjúcsapat körözött károgón. Közelgett az est, s az ég-harangban a holdnak sápadt sarlója fénylett, a hajtó lapult a bélelt kasban, fázósan a messzi útra nézett. A bagószemű csillagok égtek, mint a karácsonyfán megannyi dísz. Szívta szagát az északi szélnek pirosra csattant arccal a kocsis. Tudta, hogy várja meleg konyhában forró étellel gyerek, feleség, a lovakra vágott ostorával, hisz olyan távol van a haza még. Zengtek a csengők és repült a szán, látta már a tanya rajzolatát, fény szűrődött ki keskeny ablakán, mely fel-felvillant a bokrokon át. Iackie(1966) „Az üzleti művészet olyan okozat, amelyik a Művészet Jtán következik. Én reklámgra- ikusként indultam, és üzleti nűvészként akarom befejezni, yliután már csináltam azt a dol- |Ot, amit »művészetnek« agy minek hívnak, átmentem i bizniszbe. Művészeti üzlet­imben vagy üzleti művész kartam lenni. Jó üzletet csi- álni az egyik legcsodálato- abb művészet... Pénzt csinál- i művészet, dolgozni művé- zet, és a jó üzlet a legjobb mű- észet” — írta 1975-ben Andy Varhol, Amerika talán legis- íertebb művésze. Neve épp- gy fogalommá lett, mint leghí­vebb művének modellje, larilyn Monroe-é. Ahogy Món­ié Amerika első számú szex­szimbóluma, úgy Andy Warhol a pop-arté. Andy Warhol a csoda, a le­genda, a modern amerikai élet­érzés egyik első megfogalma­zója, természetesen nem volt amerikai. Szülei a századelőn vándoroltak ki a mai Csehszlo­vákia területéről. És ezt éppen a most megnyílott budapesti műcsarnokbeli kiállítás kap­csán fontos megemlíteni. Hi­szen a kiállítás úgy született, hogy a prágai Narodni Galéria kéréssel fordult a New York-i Museum of Modern Arthoz, hogy állítson össze egy kollek­ciót Warhol műveiből. Azért, hogy a művész munkásságát ősei hazájában is bemutathas­sák- A New York-i múzeum tel­jesítette a kérést, az utaztatás­hoz pedig a francia Cartier Ala­pítványtól érkezett segítség. A Híres és gazdag akart lenni ANDY WARHOL NYOMATAI Cartier Alapítvány, amely főleg a francia kortárs művészettel óhajtja megismertetni a világot, vállalkozott a profiljától eltérő Holdséta (1987) feladatra. És úgy határozott, hogy európai turnéra viszi az anyagot. Előbb Jouy-en Josas- ban, az alapítvány székhelyén mutatták be tavaly nyáron a kollekciót. Most pedig Prága és Drezda után, Belgrád és Varsó előtt Budapestre is megérke­zett a szenzációs kiállítás. Az 1928-ban a pennsylvaniai Pittsburgban született, és 1987-ben New York-ban el­hunyt Warhol eredetileg reklámgrafikusnak készült. És ez az indíttatás, a használati tárgyak alkalmazásával, fetisi- zálásával mindvégig jelen volt művészetében. Pályája kezde­tén elhatározta, hogy híres és gazdag lesz. Ezért aztán híres emberek portréit kezdte készí­teni. Sikerrel. A 60-as években már ő volt a pop-art legfőbb képviselője. Képei szitanyomatok, amelyek felnagyított fotók különböző variációinak reprodukciói. Ezekről más-más színű nyo­matokat készített, és ezeket egymás mellé helyezte. Motí­Marilyn Monroe (1987) vumai mindennapi használati tárgyak, fogyasztási cikkek. Vagy a modern idők bálványai, mint Marilyn Monroe vagy Elvis Presley. Ez a kiállítás 85 nagyméretű szerigráfiát (nyomatot) tartal­maz. Itt vannak Warhol legis­mertebb portréi, Marilyn Mon- roe-ról, Mao-ról, Jackie Kenne­dyről, Mick Jaggerről, Leninről. Itt vannak a Virágok és a híres­nevezetes Campbell leveskon­zervdobozok. Itt vannak a rajz­filmsorozatok hősei: a Super­man és Miki egér, meg Moon- walk, az űr legyőzője. Láthatjuk a Sarló és Kalapács, a Villa­mosszék, a Vezúv című nyo­matát. Az Andy Warhol kiállítás március 24-ig látható a Mű­csarnokban. (kádár)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom