Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-21 / 67. szám

1991. március 21csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN A történelmi Magyarország nyolc tájegységéből a legtöb­bel egy nevesincs ország ré­szesedett: kapott a,, Duna jobb partja” tájegység négy déli megyéjéből, megkapta a „Duna—Tisza köze” egész déli részét, részesedett a „Tisza— Maros szög" két déli megyéjé­ből valamint megkapta egész „Horvát-Szlavóniát”. A terület, amelyet így nyert 63 113 km2 volt, a lakosság lélekszáma pedig 4,1 millió. Igaz, ennek a 66%-a délszláv volt, amint az is igaz, hogy színmagyar terüle­teket is elraboltak hazánktól. Az alakuló délszláv államhoz csatolt területeken 571 735 magyar élt (az összpopuláció 14%-a). El kell ismerni, hogy Horvát-Szlavónia elszakítása „történelmi jóvátétel” volt, hi­szen a döntés előtt néhány évvel (1910-ben) e terület 2,6 millió lakosából alig több mint százezer volt magyar (vagyis pontosan 4%), ami azt is jelen­ti, hogy a többi térségben min­den harmadik (31%) a mi nyel­vünkön beszélt. Tény azonban, hogy Horvát-Szlavóniában volt olyan megye, ahol a magyarok lélekszáma 22 volt (ezzel szemben Bácsban Magyarka- nizsa 17 ezer magyar lakóját 329 szerb és 1 horvát „elvitte”, az új határtól alig 4-5 km-re). A most széthullani készülő déli szomszédunk nevére em­lékeztető szervezetet éppen háromnegyed évszázada hoz­ták létre a Monarchia délszláv polgári emigráns csoportjai, megalakítva a Jugoszláv Komi­tét. Két évvel később, 1917. jú­lius 20-án a szerb kormány feje, Nikola Pasics jugoszláv állam megalapítására szólít fel (Korfúi Deklaráció). 1918. ok­tóber 29-én megszakították a kapcsolatokat az Osztrák— Magyar Monarchiával, s 1918. december 1-jén kikiáltják a Szerb-Horvát-Szlovén Király­ságot. Ezzel szinte azonnal megkezdődött az ún. nem ál­lamalkotó népek — köztük a magyarok — elnyomása. Egy évtizeddel később, 1929. októ­ber 3-án az ország neve Jugo­szláv Királyság lett. 1945. no­vember 29-én jött létre a Jugo­szláv Szövetségi Népköztársa­ság, 1963. április 7-én pedig a Jugoszláv Szocialista Szövet­ségi Köztársaság.- Tekintettel arra, hogy a ha­zánktól a délszlávokhoz elcsa­tolt területek jóval több mint fe­lét Horvát-Szlavónia tette ki (35 654 km2), és arra, hogy itt mindössze 76 ezer magyar élt (6 ezernél több magyar csak Fiúméban élt, Zágrábban alig több mint 4 ezer, Eszéken ke­vesebb mint 4 ezer, Bródban 2500), alábbi elemzésünk középpontjában Bácska-Bánát valamint a Szerémség térsége és lakossága áll (területe 21 500 km2, amely Bács-Bodrog vármegye nagyobbik felét, To- rontál és Temes megye jelen­tős részét valamint Szerém vármegyét foglalja magában), amelyen az 1910-es népszám­lálás szerint 1,5 millió ember élt, köztük 415 ezer magyar (28%), 324 ezer német (22%) és 601 ezer volt a délszláv né­pek száma (40%). A románoké 74 ezer (5%), a többi népé 70 ezer (5%). A magyar honfoglaláskor, a későbbi országunk délnyugati részén már keresztény király­ság létezett (Tomiszláv 903-tól DR. BENKE JÓZSEF A Trianon-szindróma A MAI VAJDASAG A TOROK HÓDÍTÁSKOR uralkodott). Mind a Dráva— Száva köze, mind pedig a Duna—Tisza közének déli ré­sze, meglehetősen sűrűn la­kott volt, s mint Kniezsa kimu­tatta, „a magyarság itt arány­lag igen sűrű szláv lakosságra települt”, amely a következő évszázadban beolvadt a ma­gyarságba. Csupán a szerém­ség déli részén maradt fenn egy jelentősebb sziget, amely az ottomán törökök balkáni megjelenése, terjeszkedése óta szinte állandó utánpótlást kapott (a tatárok kitakarodása utáni újjáépítés alig fejeződik be, az új ragadozó, az ottomán — oszmán — török birodalom fővárosa 1362-ben Drinápoly — Edirne — lesz, alig 400 km- re a magyar határtól!). A déli szlávoknak ez az észak felé menekülése nemcsak lefékez­te a térség magyar jellegének fokozódását, hanem meg is ál­lította, hiszen a menekülők nemcsak a nagy folyókon, a Száván és a Dunán túli terüle­tekben reméltek biztonságot, hanem az Árpádok, majd az Anjouk kiépítette erős magyar államban is. A Száván és a Dunán túlra menekülő szerbek özönlése akkor ért el hatalmas méreteket, amikor a valaha volt legerősebb és leggazdagabb magyar királyság megalakult Mátyás Magyarországán; 1459-ben hódítja meg Szer­biát, majd a következő két évti­zedben Boszniát és Hercegovi­nát is a Szigetvár mellett 1566- ban elhunyt Szulejmán Kánúni (a Törvényhozó) dédapja, II. Mohamed Fátih (a Hódító). Érthető, hogy a török elől menekülő szerbek (a mai) vaj­daság területét érik el legelőbb, akik az innen még inkább az ország belsejébe húzódó ma­gyarok helyére települnek (a Duna és a Száva között talál­ható Szerémség lakosságának mind nagyobb hányada szerb lesz, 1526-ra már a többsége). Amikor 1526-ban a török el­foglalta a Szerémséget, 20 ezer szerb paraszt települt át innen a Maros folyó jobb partjá­ra (miután elsősorban kereske­delemmel foglalkoztak—a ka­tonáskodás mellett —, szíve­sen telepedtek meg a hajózha­tó folyók mellett Szentendrétől Budán, Ráckevén és Dunaföld- váron át Újvidékig és Zi- monyig). A török hódítás nagy változá­sokat hozott Horvátországban is. A Magyar Királyság által mindig is biztosított autonómia megszűnt (illetve csak a török által el nem foglalt területeken maradt fenn). A horvát arisz­tokrácia mellett a jobbágyok is észak felé húzódtak: előbb csak a Dráva bal partjára, majd Somogy és Zala után Vas, Sopron és Moson megyébe is (ebben nagy segítségükre voltak olyan horvát szárma­zású főurak, mint a Zrínyiek, Batthyányiak, Erdődyek és a Nádasdyak). A Trianonban elcsatolt har­madik térség a Dráva bal part­ján találtatott, amelyen — külö­nösen Vas és Zala vármegye területén — élt a harmadik leg­nagyobb délszláv etnikum, a szlovén (magyarul vendeknek is nevezték őket). A vendek (szlovénok) által lakott területet nevezték—a régi magyar szó- használatban — Tótföldnek, lakóit tótoknak. Lélekszámúk a horvátokéhoz viszonyítva ele­nyésző volt (a török hódításkor néhány ezer lehetett a számuk, a XIX. század elején maximum 50 ezer, és számuk nem sokkal több Trianon idején sem). Tehát e déli területeken azt mondhatjuk: nem az ezernyi fajta népbetegség, a szapora csecsemőhalál, a birtokát óvó urak kikényszerítette kivándor­lások tizedelték-felezték, sőt tüntették el a magyarságot, hanem a török áfium. Ez ellen pedig nem találtak őseink or­vosságot. Maradt: hogy fogyott szép fajunk, hiszen a mai Vaj­daságnak a középkorban csak­nem egységes etnikai képe Mohács után megváltozott. Kb. két észázad alatt 9 fő hullám­ban észak felé menekülő, és az elpusztult, megüresedett ma­gyar falvakban megtelepülő szerbek földjévé vált ez az egy­kor csaknem színmagyar terü­let. Bánát visszafoglalása után kezdődik meg a katolikus né­metek betelepítése Bácska nyugati és Bánát déli részébe. Néhány évtizeddel később ér­keznek a Mária Terézia telepí­tette magyarok, szlovákok, ruszinok és románok (gyakor­latilag ekkor jönnek vissza a mintegy két évszázaddal előbb elmenekült magyarok leszár­mazottai őseik egykori földjei­re). A kiváltságok hatása A szervezett telepítés alkal­mával adott kiváltságok (val­lásszabadság, rendkívül ter­mékeny ingyenföld, 10 évi adó- mentesség) csábítóan hatot­tak, s valóságos népvándorlás indult meg, ismét alaposan átrajzolva a Száva-Duna— Tisza—Maros köze etnikai tér­képét. A vajdasági (illetve délvidéki) lakosság összetételére meg­bízható statisztikai adatokkal 1880-tól rendelkezünk. Nézzük hogyan alakult a századfordu­lón a Vajdaság etnikai képe: szlovákok, idő összlakosság % délszlávok % magyarok % németek % románok, ruszinok %. 1880 1 169 883 100 486 394 41,6 268300 22,9 286036 24,4 122143 10,4 1910 1 501 050 100 601218 40,0 415475 27,7 323624 21,6 140019 9,6 Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a lakosság csak­nem felét a magyarok és a németek alkották a Trianon előtti Vajdaságban. 18 nagyváros közül mind­össze 4 volt, amelyben a dél­szláv lakosság meghaladta az 50%-ot, hat olyan, amelyben a magyar és négy olyan város volt, amelyben a német volt a többségi nyelv. A városok elég erős nyelvi stabilitást mutat­nak, hiszen ott, ahol nagy szá­mú és arányú magyar lakosság élt, a százalékos ingadozások mértéke nem éri el a 20 pontot, sőt néhány kifejezett-stabilitást A szabadkai városháza (Archív felv.) mutat a vizsgált évszázad alatt (Ada, Magyarkanizsa, Óbecse stb.). A magyarság számát a magas természetes szaporo­dás mellett főként a folytonos alföldi utánpótlás és az 1883— 1899 közötti szervezett telepí­tés növelte. A gyarapodást elő­segítette a természetes asszi­miláció, a magyarosítás is (ami elsősorban a városi német, zsi­dó és szerb polgárság körében volt feltűnő). Mindez azt ered­ményezte, hogy a magyarság 1880-hoz viszonyítva 55%-kal gyarapodott 1910-re. A németeket a XVIII. század­ban telepítették, főként a Duna mellé és a legtermékenyebb területekre. 1880 és 1910 kö­zött a tartomány német lakos­sága csekély mértékben gya- rapodott, aránya pedig visz- szaesett a születésszám visz- szafogása következtében. De szerepet játszott a magyarok­kal való asszimiláció és a nagy parcellázások utáni amerikai kivándorlás is (hiszen öröklési rendjük szerint a birtok az el­sőszülöttre szállt). A Vajdaság déli része döntően szerb területnek szá­mított, a horvátok ezzel szem­ben a nyugati községekben él­tek inkább. Alacsony volt a ter­mészetes szaporodás a szer- bek körében (a magas halálo­zási arányból eredően), amit nagyjában pótolt az erős szer­biai bevándorlás. Bár a délszlá­vok lélekszáma ez alatt a 30 év alatt 100 ezerrel nőtt, arányuk valamelyest csökkent (42%-ról 40%-ra). A délszlávok gyara­podása: 24%-os. A románok lélekszáma alig emelkedett (69 ezerről 74 ezer­re), arányuk 6%-ról 5-re csök­kent. Nem kaptak utánpótlást, területi veszteséget mégsem szenvedtek a kedvezőtlen adottságú településeik vonzó­nak egyáltalán nem mondható hatása következtében (gyara­podásuk alig 6%-os). A szlovákok rendkívül sza­porák voltak ez alatt a 30 év alatt. Utánpótlás nélkül is jelen­tős a térnyerésük, különösen a Szerémségben (43 ezerről 57 ezerre; 3,7%-ról 3,8%-ra). Gyarapodásuk a magyarok után az egyik legnagyobb: 30%-os (utánpótlás nélkül). A ruszin ugyan kis lélekszá­mú etnikum volt itt, de annál nagyobb természetes szapo­rodásé: számuk 9 ezerről 13 ezerre nőtt, ami 46%-os gyara­podást jelent, ez megközelítet­te a magyarságét. Ilyen volt a helyzete, az álla­pota Trianon előestéjén a Vaj­daság népeinek. A-pelitika be­avatkozása a természetes fo­lyamatokba összekuszálta a viszonyokat, s megteremtette azokat az ellentéteket, amelyeknek minden vajdasági nép csak a szomorú következ­ményeit láthatta, tapasztalhat­ta a következő 30 évben, majd — legalább ilyen mértékben — az ezt követő harmincban. Gyász, tragédia zúdult rájuk még akkor is, ha kezdetben ezt nem mindegyik egyformán érezte illetve még haszonélve­zőjének is gondolhatta magát. A történelem azonban szá­mukra is kegyetlen. És ez volt a szocializmus. Ez volt — nem­csak a Vajdaság népeinek — a legkegyetlenebb büntetés, ami egy nemzetet, népet, indivi­duumot sújthatott. Nézzük ennek negyedszá­zados előjátékát, a nacionalis­ta, magyarellenes diktatúrák időszakát. A háborúk után Itt, a Vajdaságban az új, az alakuló rezsim diszkriminatív intézkedései elsősorban a magyarokat érintették. A meg­alakulás utáni első fél évtized­ben került sor 40 ezer magyar értelmiségi, közigazgatási al­kalmazott, nagyobb földbirtok­kal rendelkező tulajdonos ki­utasítására. Ezzel párhuzamo­san természetesen folyt a me­nekülés. Ez utóbbihoz hasonló nagyságrendű volt az 1910- ben magukat még magyar anyanyelvűnek valló városi né­met polgárok anyanyelv-vál- toztatása. Nagy veszteséget jelentett a vajdasági magyarok (és németek) amerikai kiván­dorlása (az összes jugoszláviai kivándorlók felétők tették ki!). De súlyos csapás volt az itteni magyarságra a királyság fasi- zálódása (a Vajdaságot az ún. Duna—Bánságba olvasztot­ták). Végül a gazdasági intéz­kedések: a földreformot itt is kifejezett magyarellenes céllal hajtották végre. Mindezek az akciók azt ered­ményezték, hogy 20 év alatt — a születések viszonylag nagy száma ellenére—több mint 50 ezerrel fogyott a vajdasági ma­gyarok lélekszáma, ami az 1910-es adatokhoz viszo­nyítva 13%-os csökkenés (mialatt a németeké 5%-os nö­vekedést mutat!). A szerb-horvátok térhódítá­sa éppen a magyartalanított vidékeken fokozódott: ezt szol­gálták a földreform és a telepí­tések is (a beletepítettek több­sége — csaknem 70%-a szerb volt). Magyarországról valami­vel több mint ezer szerb család települt át a határ déli oldalára. Tehát a királyság hatóságai ugyanazt tették politikai okok­ból, amit a magyar kormányok gazdaságiból. Mindezt a nagyhatalmi stra­tégiai érdek nem honorálta: 1941 tavaszán Németország szétzúzta a Jugoszláv Király­ságot. A tartomány területéből csak a Bácskát csatolták visz- sza Magyarországhoz, míg a Vajdaság többi része német megszállás alá került. Az 1941 - es, a megszálló hatóságok által végzett népszámlálás a dél­szláv lakosság több mint 100 ezer fős csökkenését mutatja (ami az állami alkalmazottak meneküléséből, a lakosság bi­zonyos csoportjainak deportá­lásából és a háborús cselek­mények következtében állt elő), ezzel szemben a magyar anyanyelvűeké több mint 90 ezerrel nőtt (ami állami alkal­mazottak küldése, bukovinai, boszniai magyarok betelepíté­se következtében történt). Csökkent a németek száma is, mintegy 10 ezer fővel, ami a magyarsághoz való ismételt asszimilálódásuk következmé­nye (egészen pontosan ma­gyar anyanyelvűnek vallották magukat a „német” városban, Apatinban csaknem ezren, Új­vidéken pedig több mint 3 ez­ren). ' A magyar közvéleményben köztudomású volt — és ébren is tartották — a délvidék 1941- es visszavétele (11 500 km2, 1 millió lakos, 40% magyar) során elkövetett atrocitás. A bűnösök bíróság elé állítása és elítélése már akkor (a Horthy- kormányzat alatt) megtörtént. Ezzel szemben senki nem be­szélt (mert nem lehetett) a há­ború itteni befejezése után a jugoszláv kommunisták népir­tásáról, amelynek forgatóköny­vét Tito főideológusa, Mosa Pi- jáde dolgozta ki, Tito adott pa­rancsot a végrehajtásra, és 40 ezer embert a tömeggyilkosok kegyetlenkedésével a titóisták végeztek ki. Még a háború befejezése előtt, 1944-ben megindult a Vajdaságból a németek és a magyarok tömeges menekülé­se (különösen a szerencsétlen sorsú bukovinai székelyek kál­váriája a megdöbbentő; az elle­nük foganatosított intézkedé­sek oka mindenekelőtt — mindkét településük alkalmá­val — a magyarságukhoz való ragaszkodásuk). Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy sok tízezer magyart és még ennél is több németet (a hadifoglyok közül több mint 90 ezret) öltek meg Tito partizánjai (a német nyelvű lakosságnak pedig ötö­dét). Mindez azt eredményez­te, hogy az 1941 -es 332ezerről 1948-ra 32 ezerre csökkent a Vajdaságban a németek lé­lekszáma, hogy azután az 50- es években gyakorlatilag telje­sen eltűnjön (7 ezer fő; ma ta­lán eléri a négyezret!). Helyük­re a hatóságok makedónokat és más, déli, gyakran muszlim vallású népeket telepítettek. Ezzel teljesen megváltozott a Vajdaság évszázados etnikai­vallási képe: a délszlávok ab­szolút túlsúlyával. 1953-ra az összlakosság 61, 1961-re 66%-át adták, míg a magyarok (és németek) együttvéve alig tették ki a 26, a 24%-ot (a szlo­vákok, a ruszinok és románok 1953-ban 9, 1961-ben pedig 7%-ot adtak). Újabb nagy változást ered­ményezett még az etnikai vi­szonyokban is, hogy az 1960- as évek elején lehetővé tették a nyugat-európai munkaválla­lást. A kedvezőtlenebb adott­ságú területek falvaiból a fiata­lok tömegével áramlottak ki (voltak olyan magyar falvak, amelyekben a fiatalabb korosz­tályok harmada!), igen gyakran külföldön is maradva (ami töb­bek között — e területek fokozódó elöregedését jelen­tette; egyébként, mint Kocsis Károly megállapította, a „nem­zetiségéhez leginkább ragasz­kodó idősebb korosztályok ará­nyának növekedése a magát magyarnak vallók arányát is megnövelte”). Napjainkban a vajdasági magyarok harmada él döntően saját etnikumú lakó­helyen (vagyis ahol legalább 75%-os az összlakosságon belüli arányuk). (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom