Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. február 9., szombat Kétdiplomás színészek Ú jszíniakadémia f incs sajgóbb, égetően fájóbb emlékezet, mint amit a növényzet őriz meg gyarapodó és vasta­godó gyökereiben, kiterebélye­sedő lombjaiban, évgyűrűket gyűjtő és sorakoztató törzsei­ben, nehezedő és megátalko­dott göcsörtjeiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvölvény fácskáiban. Abba a visszavonhatatlan ténybe pe­dig egyenesen beleborzongok, hogy a régi, kedves diófa nincs többé, április táján nem potyog- tatja körbe az udvart zöld kuka­caival, örökös játékos kedvével — mint egy nagyapó — nem nyújtja ágait ki segítőén, hogy hintát vagy tornagyűrűket ag­gassanak rá; hogy lényegében az egész udvar apraját-nagyját szórakoztassa. A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva meg- szeppenten állok, hosszú ideig a diófa tövénél levő pincebe­járatnál, a harmadik-negye­dik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggoda­lommal teli figyeli, mint zúgnak, bőgnek az acéldongó zümmö­gésénél százszorosán erőseb­ben el felettünk a liberátorok, a szolgálatot teljesítő angol repü­lőgépek. Szerencsére nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd má­sutt — nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten bal oldali szomszédunk, Gizi né­niék rádiójában: „Figyelem! Figyelem! Baja, Bácska, Bara­nya térségében repülés, zava­rórepülés.” Ilyenkor aztán elvi­selhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduárd Munch Si­koltás című világhírű képe — amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak három éves va­gyok — a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanú­síthatom: a tenyeremmel erő­sen betapasztom mind a két fülemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és artikulátlan hangokat hallatok a végkime­rülésig —amíg a szirénák abba nem hagyják. A kkoriban sokat gon­doltam arra, hogy ezt a szégyent, gyaláza­tot, ezt az emberkínzást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is megteszik a magukét — ha tetszik ez az emberfiá­nak, ha nem. A következő em­lékem, amit örökre megőrzők, változtatott viszont ezen a két­ségemen. Akkortájt—44 októ­bere felé — szigorú parancsba adták a lakosságnak, hogy építsenek maguknak úgyneve­zett bunkereket. Nos, a mi ud­varunkon —miután arról a föld­darabról már betakarították a házinéniék a kukoricát — an­A szülői ház nak rendje és módja szerint, a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlenkedtem, a kis ásóval szorgalmasan lapá­toltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékeny­ségbe, vagy valahogy figyel­men kívül kerültem — nem tu­dom —, csak azt, addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiáltásokat hallok—egymás szavába vág­va, torka szakadtukból kiáltják: Aaaadriskaaa! Aaaandrás! Én nem hallottam a repülőgép zú­gását, bizonyosan azért, mert túl alacsonyan mentek fölöt­tünk. Csodálkozva vettem ész­re, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt éreztem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fedezékből, és vitt le, lélekszakadva... Amikor hálát adtak a jóistennek, hogy megmenekültem, már pitye- regtem. Géppuskalövedékek­től menekültem meg vagy in­kább mentett meg anyám. S zó szoros értelmében a leglélegzetelállítóbb kalandom abból az időből egy aknatalálatnak a közelünkben történt becsapó­dása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14-ben, hanem a Kiss szomszédéknál, a 12-ben voltunk, biztonságosabb pincé­ben. Csak arra emlékszem, hogy iszonyatos légnyomás szorította a falhoz apámat és engem^t. Az akna rézsűt fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterén lakásának az ablakában robbant, ahol — mint később megtudtam — szerencsére senki sem volt ott­hon. De ami pusztítást a lég­nyomás Kisséknél végzett! Én például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt a falikút jókora félkávája leszakítva, és átvetve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, tal­puk az ég felé meredez. Az utcai bejárattal szemben Cső- dör bácsi éppen borotválko­zott, abban az időben a férfiak az ajtó ablakkeresztfájára akasztották a tükröt — mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üve­get, és törte ripityára a tükröt— szegény öreg arcát pedig ösz- szekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az aknatalálatnál. Ő hazaugrott— a szomszédban laktunk —, és reggelire kávét melegített mindnyájunknak. Az volt a sze­rencséje, hogy a kávésibrik egyszerűen odakozmált csikó­tűzhelyünkre, és — gondos asszony lévén — éppen a „sparhelt”-et tisztogatta, ami­kor a robbanás hallatszott... Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülő­helyem — ezt is „szó szerint” kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt — ez az egy szoba-konyha, kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmélkedéseim, révüle­teim, fél- vagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utó­lag melyek a fontosak. A zt hiszem, azért még­is a legélesebbek visszatérő álmaim ké­pei. Az egyik, hogy állok a konyhaablakban, s egyszer csak megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész tes­tét kifordított suba fedi, végte­lenül hallgat, és a kezében egy — ári Igen, az a cipészeknél nélkülözhetetlen ár! A másik álmom: megyek az utcán, egy gipszoroszlánszobrot látok, amely mintegy varázsütésre megelevenedik és elkezd ül­dözni. Persze bárhogy is futok — utolér. Tapintása hideg, ba­rátságtalan — de hiszen még most is gipszből van. Birkó­zunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érdekes módon az oroszlán nem használja legfé­lelmetesebb fegyverét, a fo­gait. Én viszont előveszem a kiskésemet, és beleszúrok. Megint mintha csak falba igye­kezném vágni a bicskámat. Iz- zadtan ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgatóközönsége volt azoknak a mendemondák­nak, szóbeszédeknek, ame­lyek gyermekek rejtélyes eltű­néséről szóltak. Ezeket a kis­fiúkat, kislányokat egyszerűen — mint a rémálmokban — megették. Az egyik ilyen em­berevőnél például az ünnepi la­koma után vette észre az el­beszélő, hogy a csirkelábcson­tok erősen emlékeztetnek egy kisfiú ujjperecéire... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Visszatérő álmom szerint egy Vörös Ferenc grafikája disznóölő késsel megcéloz, ketté akarja vágni hosszában a koponyámat. Mielőtt történhet­ne valami, verejtékben úszva felriadok. N emigen ettünk akkori­ban mást, mint babot, krumplit és melaszt. A melasz jó a kukoricalisztből sütött prószához is, de a hagy­mával kisütött zsírt a prószá­hoz inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apámat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumplifőze­lékkel, vagy krumplilevest bab­főzelékkel? Apám szeme hirte­len könnyel telik, feláll, és való­sággal kiszalad a lakásból. Persze vannak jobb napjaink is. Apám a pécsi dohánygyár­ból kincset érő két zsák cigaret­tát hozott a németek kivonulá­sakor. Anyám húsz csomagért cserébe egy körülbelül tízkilós sonkát cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzek először én, aztán anyám is: borsókás az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre vele, és elássa. Aztán, emlék­szem, sikerült szereznünk egy kismalacot is, amit apám Ráko­si elvtárs tiszteletére Matyinak nevezettel. Szépen nőtt, nődö­géit, míg egyszer anyámmal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonunknál, és kapják a hírt: azonnal haza kell mennünk, a Matyi „haldoklik”. Irány a szán­tóföldek, a végkimerülésig fu­tunk, s éppen még a vonatot is elérjük... Ez az akkor 100 kiló körüli keshedt kisdisznó volt egész életünkben, amit vág­tunk. Hátsó udvar? Ott fantaszti­kus dolgok estek meg! Apám a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyulakat — hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörköltből, vagy vadasból soha, csak negyven­éves korom után kaptam rá. S amikor Hóekék pulykát vettek, volt ám nagy ribillió: Hockné tartotta a pulyka nyakát, Hock egy csapásra fejszével lenyisz- szantotta, s akkor a pulyka el­kezdett rohangálni fejetlenül, vérszökőkutat hagyva maga után... D e az értelmem is ott kezdett el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tésztát gyúrta, megtanította velem Ady; Prole­tár fiú versét, amelyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben. Ma a Sándor utca 14. udva­rán mindent elborítva két óriás körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám. Becsengettek az új színiaka­démián, szeptember 17-én. Megnyitotta kapuit a Bodnár Sándor Drámai Akadémia. Usztics Mátyás színművész, ezúttal az akadémia igazgató­jaként, tájékoztat az intézmény megalakulásának körülmé­nyeiről. — Az akadémia a hajdani Bodnár Sándor Stúdióból jött létre. Nem feltétlenül a főváros­ban akartuk létrehozni, de a fel­tételek itt voltak a legkedvezőb­bek. Egy magániskola nem vár az áHamtól segítséget, ám az is igaz, hogy nehéz olyan mecé­nást találni, aki szívesen adja pénzét egy „nem termelő” vál­lalkozásba. Sikerült azonban alapítványt létrehozni, minde­nekelőtt az Ipari Fejlesztési Bank részvételével, és tárgya­lunk más cégekkel is, amelyek reklámért anyagi segítséget adnának. Megjegyzem, a „Színház- és Filmművészkép- zésért" alapítvány nyitott, bárki csatlakozhat hozzá. — Mi az oka, hogy az elméle­ti oktatás még nem kezdődött el? — A kormány csak azt a magániskolát fogadja el törvé­nyesnek, amely biztosítani tud­ja a hallgatóknak — egyebek mellett — a szociális feltétele­ket is, amelyeket az állami isko­la nyújt. A mi diákjainknak csaknem fele vidéki, s nekik egyelőre nem tudunk kollégiu­mot biztosítani. Remélhetőleg hamarosan tisztázódnak a jogi bizonytalanságok. — Miben tér el ez a színiisko­la az államitól? — Nálunk a színészmester­séget kizárólag színészek ta­níthatják. A tanárok kiváló kollégáim: Blaskó Péter, Vég­vári Tamás, Molnár Piroska, Császár Angéla, Schubert Éva, Reviczki Gábor, Rátóti Zoltán. Különbözik még abban is, hogy a növendékek böl­csészképzést is kapnak. A Bodnár Sándor Drámai Akadé­mia szerződést kötött a Corvin Egyetemmel, hogy előzetes vizsga után a diákok az egyete­mi előadásokat is látogathat­ják; művészettörténetet, eszté­tikát, irodalmat és történelmet tanulnak majd. így a negyedik év végére két diplomához — színész és bölcsész oklevél­hez — juthatnak, sőt az utolsó év végére a hallgatóknak két középfokú nyelvvizsgával kell rendelkezniük. Az iskola köve­telményrendszere az európai kívánalmaknak felel meg. — Hányán jelentkeztek, és hányán maradtak? — Kétszázhetvenen jelent­keztek, most két osztályban harmincnégyen tanulnak. Az akadémián háromhavonta lesznek rostavizsgák. — Milyen összegű tandíjat kell fizetniük a hallgatóknak? — Havonta 3500 forintot. És ez, azt hiszem, messze elma­rad a ma Magyarországon levő magániskolák tandíjától. — Úgy tudom, hogy a szí­nészmesterségen kívül vi- deoszakot is akarnak indítani. — Igen, de ehhez még nin­csenek meg a szükséges felté­telek. Egy műterem bérletéhez például óriási pénzösszegre lenne szükség. A beindítása tehát elsősorban anyagi aka­dályokba ütközik. — Gyakran hallani mostaná­ban, hogy egyre több színész válik munkanélkülivé. Mi lesz a majdani végzősökkel? Hol tud­nak elhelyezkedni? — Az itt tanuló növendékek tisztában vannak a színészek jelenlegi helyzetével. Nincse­nek illúzióik. S ha úgy alakulna az életük, hogy nem tudnának színházaknál elhelyezkedni, hasznosíthatják másik diplo­májukat, taníthatnak, órákat adhatnak. Tehát a végzettsé­gük mindenképpen védelmet nyújt számukra. Mint színész és mint az akadémia igazgató­ja teszem hozzá: ha majd ké­sőbb megkeresnek, hogy se­gítsek nekik, igenis, színpadra fogom segíteni őket, a tehetsé­gük, a felkészültségük alapján. Albert Melinda Németi Rudolf: MILYEN LEHET Aki lépett már úgy tenyérnyi széles pallóra, hogy nem tudta, átjut-e, s mire Jeléig ért, talpába gyűlt már testének egész súlya, s ottan állt ólomkoloncként, merő egy lucsokba fagyva, mozdulni képtelen — és aki végül mégis átjutott a túlsó partra, szinte öntudatlan, akárha gyermek vitte volna át — az tudhatja, amit az angyalok tudnak csupán, lehet fogalma arról, milyen a súlytalanság, végre is hogyan szakadoznak fel landoláskor a könnyűség buborélgai, milyen fellélegezni szabadon. Mátyás Ferenc TÉLI FAGYBAN Keresem a csodát, mit rejt a mese még, pedig nincs oda út, s acél is veszve rég. Kékre vert éveim megkoptak a hajszán, s fehéren lobban el rajtam minden hajszál. Én, aki szőlőmet vérrel permeteztem, összedőlt portámon borom is elvesztem Töreki kertemet elkótyavetyélték, Bacchus rég elhagyott, emészt a szegénység. Ögyelgek csak, bezárt szívektől távozón, félelem szántja fel sokráncú homlokom E dög Jóid hamvánál miként melegedjek? — fázom mint az anya nélküli kisgyermek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom