Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. február 9., szombat Kétdiplomás színészek Ú jszíniakadémia f incs sajgóbb, égetően fájóbb emlékezet, mint amit a növényzet őriz meg gyarapodó és vastagodó gyökereiben, kiterebélyesedő lombjaiban, évgyűrűket gyűjtő és sorakoztató törzseiben, nehezedő és megátalkodott göcsörtjeiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvölvény fácskáiban. Abba a visszavonhatatlan ténybe pedig egyenesen beleborzongok, hogy a régi, kedves diófa nincs többé, április táján nem potyog- tatja körbe az udvart zöld kukacaival, örökös játékos kedvével — mint egy nagyapó — nem nyújtja ágait ki segítőén, hogy hintát vagy tornagyűrűket aggassanak rá; hogy lényegében az egész udvar apraját-nagyját szórakoztassa. A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva meg- szeppenten állok, hosszú ideig a diófa tövénél levő pincebejáratnál, a harmadik-negyedik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggodalommal teli figyeli, mint zúgnak, bőgnek az acéldongó zümmögésénél százszorosán erősebben el felettünk a liberátorok, a szolgálatot teljesítő angol repülőgépek. Szerencsére nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd másutt — nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten bal oldali szomszédunk, Gizi néniék rádiójában: „Figyelem! Figyelem! Baja, Bácska, Baranya térségében repülés, zavarórepülés.” Ilyenkor aztán elviselhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduárd Munch Sikoltás című világhírű képe — amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak három éves vagyok — a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanúsíthatom: a tenyeremmel erősen betapasztom mind a két fülemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és artikulátlan hangokat hallatok a végkimerülésig —amíg a szirénák abba nem hagyják. A kkoriban sokat gondoltam arra, hogy ezt a szégyent, gyalázatot, ezt az emberkínzást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is megteszik a magukét — ha tetszik ez az emberfiának, ha nem. A következő emlékem, amit örökre megőrzők, változtatott viszont ezen a kétségemen. Akkortájt—44 októbere felé — szigorú parancsba adták a lakosságnak, hogy építsenek maguknak úgynevezett bunkereket. Nos, a mi udvarunkon —miután arról a földdarabról már betakarították a házinéniék a kukoricát — anA szülői ház nak rendje és módja szerint, a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlenkedtem, a kis ásóval szorgalmasan lapátoltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékenységbe, vagy valahogy figyelmen kívül kerültem — nem tudom —, csak azt, addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiáltásokat hallok—egymás szavába vágva, torka szakadtukból kiáltják: Aaaadriskaaa! Aaaandrás! Én nem hallottam a repülőgép zúgását, bizonyosan azért, mert túl alacsonyan mentek fölöttünk. Csodálkozva vettem észre, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt éreztem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fedezékből, és vitt le, lélekszakadva... Amikor hálát adtak a jóistennek, hogy megmenekültem, már pitye- regtem. Géppuskalövedékektől menekültem meg vagy inkább mentett meg anyám. S zó szoros értelmében a leglélegzetelállítóbb kalandom abból az időből egy aknatalálatnak a közelünkben történt becsapódása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14-ben, hanem a Kiss szomszédéknál, a 12-ben voltunk, biztonságosabb pincében. Csak arra emlékszem, hogy iszonyatos légnyomás szorította a falhoz apámat és engem^t. Az akna rézsűt fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterén lakásának az ablakában robbant, ahol — mint később megtudtam — szerencsére senki sem volt otthon. De ami pusztítást a légnyomás Kisséknél végzett! Én például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt a falikút jókora félkávája leszakítva, és átvetve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, talpuk az ég felé meredez. Az utcai bejárattal szemben Cső- dör bácsi éppen borotválkozott, abban az időben a férfiak az ajtó ablakkeresztfájára akasztották a tükröt — mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üveget, és törte ripityára a tükröt— szegény öreg arcát pedig ösz- szekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az aknatalálatnál. Ő hazaugrott— a szomszédban laktunk —, és reggelire kávét melegített mindnyájunknak. Az volt a szerencséje, hogy a kávésibrik egyszerűen odakozmált csikótűzhelyünkre, és — gondos asszony lévén — éppen a „sparhelt”-et tisztogatta, amikor a robbanás hallatszott... Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülőhelyem — ezt is „szó szerint” kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt — ez az egy szoba-konyha, kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmélkedéseim, révületeim, fél- vagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utólag melyek a fontosak. A zt hiszem, azért mégis a legélesebbek visszatérő álmaim képei. Az egyik, hogy állok a konyhaablakban, s egyszer csak megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész testét kifordított suba fedi, végtelenül hallgat, és a kezében egy — ári Igen, az a cipészeknél nélkülözhetetlen ár! A másik álmom: megyek az utcán, egy gipszoroszlánszobrot látok, amely mintegy varázsütésre megelevenedik és elkezd üldözni. Persze bárhogy is futok — utolér. Tapintása hideg, barátságtalan — de hiszen még most is gipszből van. Birkózunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érdekes módon az oroszlán nem használja legfélelmetesebb fegyverét, a fogait. Én viszont előveszem a kiskésemet, és beleszúrok. Megint mintha csak falba igyekezném vágni a bicskámat. Iz- zadtan ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgatóközönsége volt azoknak a mendemondáknak, szóbeszédeknek, amelyek gyermekek rejtélyes eltűnéséről szóltak. Ezeket a kisfiúkat, kislányokat egyszerűen — mint a rémálmokban — megették. Az egyik ilyen emberevőnél például az ünnepi lakoma után vette észre az elbeszélő, hogy a csirkelábcsontok erősen emlékeztetnek egy kisfiú ujjperecéire... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Visszatérő álmom szerint egy Vörös Ferenc grafikája disznóölő késsel megcéloz, ketté akarja vágni hosszában a koponyámat. Mielőtt történhetne valami, verejtékben úszva felriadok. N emigen ettünk akkoriban mást, mint babot, krumplit és melaszt. A melasz jó a kukoricalisztből sütött prószához is, de a hagymával kisütött zsírt a prószához inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apámat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumplifőzelékkel, vagy krumplilevest babfőzelékkel? Apám szeme hirtelen könnyel telik, feláll, és valósággal kiszalad a lakásból. Persze vannak jobb napjaink is. Apám a pécsi dohánygyárból kincset érő két zsák cigarettát hozott a németek kivonulásakor. Anyám húsz csomagért cserébe egy körülbelül tízkilós sonkát cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzek először én, aztán anyám is: borsókás az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre vele, és elássa. Aztán, emlékszem, sikerült szereznünk egy kismalacot is, amit apám Rákosi elvtárs tiszteletére Matyinak nevezettel. Szépen nőtt, nődögéit, míg egyszer anyámmal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonunknál, és kapják a hírt: azonnal haza kell mennünk, a Matyi „haldoklik”. Irány a szántóföldek, a végkimerülésig futunk, s éppen még a vonatot is elérjük... Ez az akkor 100 kiló körüli keshedt kisdisznó volt egész életünkben, amit vágtunk. Hátsó udvar? Ott fantasztikus dolgok estek meg! Apám a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyulakat — hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörköltből, vagy vadasból soha, csak negyvenéves korom után kaptam rá. S amikor Hóekék pulykát vettek, volt ám nagy ribillió: Hockné tartotta a pulyka nyakát, Hock egy csapásra fejszével lenyisz- szantotta, s akkor a pulyka elkezdett rohangálni fejetlenül, vérszökőkutat hagyva maga után... D e az értelmem is ott kezdett el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tésztát gyúrta, megtanította velem Ady; Proletár fiú versét, amelyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben. Ma a Sándor utca 14. udvarán mindent elborítva két óriás körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám. Becsengettek az új színiakadémián, szeptember 17-én. Megnyitotta kapuit a Bodnár Sándor Drámai Akadémia. Usztics Mátyás színművész, ezúttal az akadémia igazgatójaként, tájékoztat az intézmény megalakulásának körülményeiről. — Az akadémia a hajdani Bodnár Sándor Stúdióból jött létre. Nem feltétlenül a fővárosban akartuk létrehozni, de a feltételek itt voltak a legkedvezőbbek. Egy magániskola nem vár az áHamtól segítséget, ám az is igaz, hogy nehéz olyan mecénást találni, aki szívesen adja pénzét egy „nem termelő” vállalkozásba. Sikerült azonban alapítványt létrehozni, mindenekelőtt az Ipari Fejlesztési Bank részvételével, és tárgyalunk más cégekkel is, amelyek reklámért anyagi segítséget adnának. Megjegyzem, a „Színház- és Filmművészkép- zésért" alapítvány nyitott, bárki csatlakozhat hozzá. — Mi az oka, hogy az elméleti oktatás még nem kezdődött el? — A kormány csak azt a magániskolát fogadja el törvényesnek, amely biztosítani tudja a hallgatóknak — egyebek mellett — a szociális feltételeket is, amelyeket az állami iskola nyújt. A mi diákjainknak csaknem fele vidéki, s nekik egyelőre nem tudunk kollégiumot biztosítani. Remélhetőleg hamarosan tisztázódnak a jogi bizonytalanságok. — Miben tér el ez a színiiskola az államitól? — Nálunk a színészmesterséget kizárólag színészek taníthatják. A tanárok kiváló kollégáim: Blaskó Péter, Végvári Tamás, Molnár Piroska, Császár Angéla, Schubert Éva, Reviczki Gábor, Rátóti Zoltán. Különbözik még abban is, hogy a növendékek bölcsészképzést is kapnak. A Bodnár Sándor Drámai Akadémia szerződést kötött a Corvin Egyetemmel, hogy előzetes vizsga után a diákok az egyetemi előadásokat is látogathatják; művészettörténetet, esztétikát, irodalmat és történelmet tanulnak majd. így a negyedik év végére két diplomához — színész és bölcsész oklevélhez — juthatnak, sőt az utolsó év végére a hallgatóknak két középfokú nyelvvizsgával kell rendelkezniük. Az iskola követelményrendszere az európai kívánalmaknak felel meg. — Hányán jelentkeztek, és hányán maradtak? — Kétszázhetvenen jelentkeztek, most két osztályban harmincnégyen tanulnak. Az akadémián háromhavonta lesznek rostavizsgák. — Milyen összegű tandíjat kell fizetniük a hallgatóknak? — Havonta 3500 forintot. És ez, azt hiszem, messze elmarad a ma Magyarországon levő magániskolák tandíjától. — Úgy tudom, hogy a színészmesterségen kívül vi- deoszakot is akarnak indítani. — Igen, de ehhez még nincsenek meg a szükséges feltételek. Egy műterem bérletéhez például óriási pénzösszegre lenne szükség. A beindítása tehát elsősorban anyagi akadályokba ütközik. — Gyakran hallani mostanában, hogy egyre több színész válik munkanélkülivé. Mi lesz a majdani végzősökkel? Hol tudnak elhelyezkedni? — Az itt tanuló növendékek tisztában vannak a színészek jelenlegi helyzetével. Nincsenek illúzióik. S ha úgy alakulna az életük, hogy nem tudnának színházaknál elhelyezkedni, hasznosíthatják másik diplomájukat, taníthatnak, órákat adhatnak. Tehát a végzettségük mindenképpen védelmet nyújt számukra. Mint színész és mint az akadémia igazgatója teszem hozzá: ha majd később megkeresnek, hogy segítsek nekik, igenis, színpadra fogom segíteni őket, a tehetségük, a felkészültségük alapján. Albert Melinda Németi Rudolf: MILYEN LEHET Aki lépett már úgy tenyérnyi széles pallóra, hogy nem tudta, átjut-e, s mire Jeléig ért, talpába gyűlt már testének egész súlya, s ottan állt ólomkoloncként, merő egy lucsokba fagyva, mozdulni képtelen — és aki végül mégis átjutott a túlsó partra, szinte öntudatlan, akárha gyermek vitte volna át — az tudhatja, amit az angyalok tudnak csupán, lehet fogalma arról, milyen a súlytalanság, végre is hogyan szakadoznak fel landoláskor a könnyűség buborélgai, milyen fellélegezni szabadon. Mátyás Ferenc TÉLI FAGYBAN Keresem a csodát, mit rejt a mese még, pedig nincs oda út, s acél is veszve rég. Kékre vert éveim megkoptak a hajszán, s fehéren lobban el rajtam minden hajszál. Én, aki szőlőmet vérrel permeteztem, összedőlt portámon borom is elvesztem Töreki kertemet elkótyavetyélték, Bacchus rég elhagyott, emészt a szegénység. Ögyelgek csak, bezárt szívektől távozón, félelem szántja fel sokráncú homlokom E dög Jóid hamvánál miként melegedjek? — fázom mint az anya nélküli kisgyermek.
